Mindenekelőtt szeretném megerősíteni, hogy eszembe sem jutott nosztalgiával felemlegetni a történelmi városszövet pusztulását. Ahogy eredeti cikkemben is leírtam, nem sok értelmét látom olyan építészeti és társadalmi együttesek megőrzésének, amelyek eredetileg sem képviseltek számottevő értéket, vagy amelyeknek a tényleges rehabilitációja irreális befektetést igényel egy egyébként is tőkeszegény és leszakadó környezetben. Így messzemenően egyetértek az Alföldi György által leírt hármas célrendszerrel, ahol a nagyobb rendszer sikeres működése érdekében kemény döntésekre van szükség ahhoz, hogy hosszú távú változásokat lehessen indukálni.
A történelmi várossal némileg mániákus viszonyban levő posztszocialista gondolkodás persze nehezen tud az építészet és a város jelenével, pláne jövőjével mit kezdeni, és pontosan ebben a csapdahelyzetben lehet igen jelentős szerepe az olyan meghatározó projekteknek, mint a Corvin Sétány. Még pontosabban: ez a szerep nem választás kérdése, ahogy az ott épülő épületek reprezentativitása sem az, és így az aktuális divatokhoz sincs köze. Éppen a szomszédos kerület több mint egy évtizeddel korábban, akkor nagy sikerrel beindított rehabilitációs programjának meglehetősen lehangoló jelene mutat rá arra, hogy milyen kritikus jelentősége van hosszú távon az építészeti minőségnek - ha másban nem, az ingatlanok értéknövekedésében vagy annak hiányában mindenképpen. Ezért aztán, ahogy ezt korábban is leírtam, nem a különböző épületmagasságokkal, a megemelt kéményekkel és a kilógó tűzfalakkal van a baj, hanem mindezeknek az elképesztő átgondolatlanságával és igénytelenségével. A tervezői megoldatlanság ugyanis nem sokszínűséghez, hanem az esetlegesség, a barkácsépítészet évtizedes tartósításához vezet - akár állóképekben gondolkodik egy kritikus szerző, akár nem. Ha úgy szorul idézetszerepbe a megmaradó épületállomány, hogy csupán támasztékul szolgál az új városrész kulisszáihoz, és nem értelmező közeg veszi körül, az a kulturális tartalmaktól függetlenül erős üzenetet hordoz. És akkor még nem is érintettük a témapark mint városépítészeti stratégia finoman szólva is kérdéses jellegét.
A régi és új szembeállításánál - ami, valljuk be, nem túl termékeny kritikai pozíció - tehát sokkal fontosabb, hogy a megmaradó és beépülő negyedek szétválasztása nem esztétikai szinten, hanem rendszerszerűen működik, és ez jóval komolyabb veszélyeket rejt magában. A sétányt keresztező utcák földszinti homlokzatai például alig tartalmaznak közfunkciójú területeket: az irodaház-aulák és -porták sora, a garázslehajtók és a vakhomlokzatok nehezen tudnak majd integráló szerepet betölteni, ha nem lesz helye a kereskedelemnek és az utcai kultúra új tereinek. És érthető, hogy ezek a szolgáltatások a sétányra koncentrálódnak, de a kontraszt a környéket könnyen nem a felzárkózó kapcsolódás, hanem a leszakadó, másodrendű jelleg felé mozdíthatja el, ami hosszabb távon a sétány színvonalára is komoly hatást gyakorolhat. A Vajdahunyad utca gyalogosforgalmi megnyitása pedig kevéssé orvosolja azt a látványos gesztust, ahogy egy privatizált kereskedelmi térsor ma egyszerűen zsákutcásíthat egy közterületet a városban. Lehet ugyan, hogy a passzázs 24 órában nyitva áll majd a gyalogosforgalom előtt, de attól ez még nem köztér lesz, hanem közfunkciókkal bíró magánterület, ahol a tulajdonos aktuális döntései nagyban befolyásolják, kik előtt és milyen formában lesz nyitva az átjáró. Azt pedig számos példából lehet tudni, hogy a kizárólagosan gyalogosforgalommal működő utcák modellje ritkán sikeres, különösen akkor, ha az utcai épületfrontok nem a gyalogosokra orientálódnak.
A döntéshozói felelősségek így kapcsolódnak össze a városról való gondolkodással: a rehabilitáció meglehetősen rugalmas, ennélfogva jól kihasználható, mégis legitimációt teremtő fogalma mögé nem érdemes olyan döntéseket rejteni, amik nemcsak a városlakók, de a befektetők és a szabályozók jövőbeli horizontját is leszűkíthetik.
*
A város mint közeg ugyanis döntően meghatározza nem csupán a róla, de a benne zajló gondolkodás határait is, ahogy egy beruházás sem csupán az ingatlanpiaci lehetőségek és a szabályozás keretei között fejt ki hatást. A Corvin Sétány a belvároshoz kapcsolódó területek jövőbeli értékét is befolyásolja majd, akár elszegényedett, akár jobb állapotú kerületekről van szó. Ha ez a jövőről szóló üzenet azt mutatja fel, hogy ma Budapesten lehetséges utcákat lezárni, közterületeket privatizálni, irreális beépítési sűrűséget teremteni anélkül, hogy mindehhez innovatív gondolkodás és integráló infrastruktúrateremtés kapcsolódna, akkor ez a várost nem felfelé fogja elmozdítani.
És itt szeretném az innováció kritikus fontosságára felhívni a figyelmet: ez nem pusztán hozzáadott érték, extra hozzájárulás vagy public artnak nevezett köztéri gesztus egy ház falán, hanem olyan alapvető gondolkodásmód, ami évszázadokon át a városi élet gazdasági, kulturális és társadalmi előnyeinek, versenyképességének és fejlődésének az alapjait adta. A Corvin Sétány modellje és az azt megelőző jelentős fővárosi rehabilitációs programok mind azzal a céllal jöttek létre, hogy innovatív döntéshozatali és együttműködési struktúrákat teremtsenek az egyébként bénító és átláthatatlan önkormányzati rendszer feladatainak ellátására. A gazdaságilag fenntarthatóvá tevő innováción túl azonban ugyanilyen fontos lenne, hogy ezek azt a tudást is becsatornázzák a városfejlesztésbe, ami az urbanisztika évtizedek óta zajló robbanásszerű fejlődése során létrejött, és jelenleg is termelődik. És nem a tudományos közönség szórakoztatására - hanem pont azért, hogy a komplex megközelítést igénylő feladatokra adott válaszok újra tudják termelni a városi lét előnyeit. Tiszteletre méltó igyekezet egy beruházótól, ha nemzetközi egyetemi programokat von be a projektbe, de a Harvard választható műtermi kurzusainak eredményeitől csak az esik hasra, aki nem ismeri közelebbről az ottani képzés felépítését.
Igen fontos lenne például az olyan stratégiák megalkotása, amik a környék lakóit a születő új városrész aktív haszonélvezőivé tehetik. Hosszabb távon kiemelkedő jelentősége lesz annak, hogy a szomszédos utcák lakásai és társasházai tudnak-e majd olyan előnyöket, kedvezményeket, infrastrukturális elemeket beépíteni magukba, amik egyáltalán összemérhetővé teszik őket az új lakóépületekkel, lakóikkal és lakásállományukkal. Ez pedig érinti a korábbi rehabilitációs és fejlesztési kísérleteket, a környék sokszínű közegét is: a Szigony utca kultúrája, a panelházak kérdései ugyanolyan hatással lesznek a sétány sikerére, mint az eklektikus házak állapota. Ha van kifogásom a jelenlegi átalakulással kapcsolatban, az éppen az, hogy nem elég radikális - bár valóban kérdéses, hogy a hazai keretek között mennyi innovatív gondolkodás csatornázható be egyáltalán egy befektetői vagy szabályozói programba.
Valóban: milyen alapon lenne elvárható ennyi extra lépés és felelősségvállalás egy befektetőtől, ha ilyen nehéz feladatot vállal magára? Vagy egy önkormányzattól, amely ennyi teherrel küszködik? A válasz akár helyben is megtalálható: a Rév8 által a kerület többi területén folytatott programok szemmel láthatóan jóval többet tudtak integrálni magukba a progresszív városfejlesztési koncepciókból, miközben ha lehet, még komolyabb társadalmi és építészeti krízisterületeket érintenek. A kerület Nagykörúton kívüli prémiumzónáját sem lett volna szabad elengedni - a Corvin mozi mögött kialakuló új világ ugyanis vélhetően nagyobb hatással bír majd Budapestre, mint a Magdolna negyed rehabilitációja.
