Hosszú idő telt el azóta, hogy Ilku Pál az MSZMP Agit-prop. Bizottsága előtt 1963. június 19-én előterjesztette a Magyar Írók Szövetségének Költői Szakosztálya javaslatát egy József Attila születésnapjára időzített költészet-népszerűsítő emléknap szervezéséről, de azt nem lehetne mondani, hogy a magyar líra ünnepe szerkezetében nagyon sokat változott volna a kezdetek óta. Első alkalommal Somlyó György szakosztályelnök tiltakozása ellenére az állam elég szépen felszippantotta ezt az alulról (a költőktől) jövő kezdeményezést, s mindenféle potentátokkal meg vonalas szerzőkkel szórta tele a programokat. Nyilván kapóra jött, hogy a puhuló diktatúra a magas kultúra barátjaként és népszerűsítőjeként tűzhette lobogójára az ötvenes években lehasznált Petőfi helyére immár az elfogadhatóra fazonírozott József Attilát. A Gát utcai lakásban emlékkiállítás nyílt (a megnyitóbeszédet tartotta: Kassák Lajos), a másnapi Magyar Nemzetben pedig Kiss Károly már szépen össze is fonta a szálakat, mondván, a költőn kívül a józsefvárosi kis lakásban „született a szocialista magyar költészet is”. Mindez nem kell, hogy ma nyomasszon bárkit is, csak hát az a somlyói dilemma, hogy legyen is országos ünnep, meg ne is legyen „hivatalos” felhajtás, mintha azóta is ott vibrálna a költészet napja körül.
Egyszerre ünnepeljük József Attilát meg a kortárs magyar lírát, ami nem lehetetlen feladat, sőt – de azért elég összevissza programokat tud produkálni ez a kevert szituáció. Ha saját vidéki gyerekkorom emlékeit próbálom előhalászni, leginkább unalomba fulladó vontatott szavalóversenyek jutnak eszembe, főként a nyugatosok verseiből meg a romantikusokéból (akkor még Wass Albert pl. nem volt sztár), amihez a kortárs anyagot a helyi műkedvelő szerzők szolgáltatták általában este, a városi könyvtár olvasójában. Így lényegében a költészet napja szépen belesimult a március 15-ék és október 6-ák meg 23-ák monoton sorába – ezt se volt könnyebb átélni. Mert hogy volt, és talán nyomokban még ma is van egy ilyen szólam, hogy a magyar kultúra zászlóshajója a költészet, tehát, hogy ez egy nemzeti ügy, síppal, dobbal, vigyázzban állással. És ennek nyomán egyfajta sértettség is motoszkál, hogy a világ nem ismeri el eléggé ez irányú teljesítményünket, pedig mekkora költőink vannak. Hegedűs Géza is ezt a húrt pengette, amikor az első költészet napjával kapcsolatban nagy reményeinek adott hangot a Népszavában: „Petőfi és József Attila népszerűsége a Szovjetunióban, József Attila irodalmi sikere újabban Franciaországban már annak a jele, hogy kezdjük elfoglalni helyünket a kultúra nemzetközi zenekarában.” Mintha lenne előre adott, alanyi jogon járó helye bárkinek is (arról nem beszélve, hogy zenekar van-e egyáltalán).
Borbély Szilárd, amikor azt a kérdést feszegette több írásában is, nem kevés élccel, hogy hungarikum-e a magyar líra, alapvetésként állította a költészet túlpozicionáltságának nyomasztó örökségét: „A magyar irodalomban hagyományosan túlértékeltnek tudott líra intézményesen kiszabott pályán mozgott. Ennek a kivételezett helyzetnek a műfaj autonómiája fizette meg az árát.” És valóban, magyar próza napja vajon miért nincs? Kérdezem azért is, mert úgy tűnik, hogy a líra kiemelt (és rezervátumba zárt) helyzetét tulajdonképpen a próza, jobban mondva a prózafordulat oldotta meg. A költészet, úgy tűnt, elveszítette korábban garantált státuszait, hogy úgy mondjuk, helyét a zenekarban a rendszerváltás körül, s ezt néhányan felszabadulásként élték meg, nagyon sokan pedig pozícióvesztésként, s az elsilányodó (nyugatiasodó!) világ rákfenéjeként. A költészet napja meg itt maradt a nyakunkon, hogy akkor ezzel továbbra is tessenek kezdeni valamit, és mondom, én a kilencvenes évekből úgy emlékszem, magyartanárok zavartan remegő kezei között lett kipréselve az ünnep tubusából az utolsó pár csepp.
Ha most körülnézünk, a zavar még mindig jelen van, s az akarás, hogy most nagyon meg kell nyomni ezt a vers dolgot. A jobbik eset, ha a kiadók erre a napra (vagy környékére) időzített versesköteteiket promózzák itt-ott, a rosszabbik, ha az ünnepnap alkalomszerűségét túldimenzionálva igyekeznek az úgynevezett régi fényt, a költészet nemrég-még-megvolt nimbuszát visszanyerni. És hát megy is az erőlködés, hogy valahogy eladjuk ezt a dolgot, van, aki főz, van, aki táncol, a Svábhegyen a költők futnak, máshol az egyik énekel, a másik vetkőzik, csak olvassák el, amit ír. A rádió márványtermében meg száz költő olvas majd egész álló nap. Száz költő! Ha fejenként három verset csak, az is háromszáz, ennyit képtelenség meghallgatni, meg hát minek is. A költészethez meg annak befogadásához egy ilyen kimerítő gruppen-felolvasásnak vajmi kevés köze van igazság szerint. De ez az esemény meg a hozzá hasonlók nem is a befogadóról szólnak, hanem arról, hogy a költők szocializálódhassanak egy kicsit, amivel végül is megint csak nincs nagy baj, de azért ne hívjuk ezt csípőből az olvasás népszerűsítésének.
Az meg egy különösen kínos kérdés mostanában, hogy mit is ünneplünk április 11-én, mármint, hogy most, 2016-ban van-e ünnepelni valónk. Nyilván igen, ha csak a tavalyi évre gondolunk, egy rakás figyelemre méltó verseskötet jelent meg idősebb és fiatalabb szerzőktől egyaránt. Csak közben a kortárs irodalom tartópilléreit elkezdték elfűrészelgetni, pedig amúgy is elég ingatag állapotban voltak már. Az elmúlt másfél-két évtized nem a líra válságáról szólt, hanem a líra olvasásáéról, és kivételesen itt nem is a mennyiségi mutatók az érdekesek, hanem a minőségiek – bármilyen nehéz is megragadni ezeket. Ma úgy fest a helyzet, hogy nincs folyamatosság a költészet olvasásában, nincsenek kritikusi pozíciók (hát persze, hiszen a kritikus mint státusz is megszűnt), nincsenek viták, nincsenek kritikailag „rendesen” végigkövetett életművek (a legnagyobbak, például Tandori, Tolnai, Oravecz recepciója is sporadikus), jóformán csak megjelenések vannak, mintha ez lenne az irodalmi minőség új mértékegysége. És mindennek tetejébe most úgy fest, hogy a lehetséges kritikai élet tereire, a szakmai folyóiratokra is rávágják az ólajtót. Pedig nincsen kultúra szakmai diskurzusok nélkül, és nincsen egészséges társadalom kulturális élet nélkül. És ezen az sem segít, ha ötszáz vagy ezer vagy tízezer költő olvas fel egy egész napon át.
De persze ünnepelni muszáj.
