A francia Tour de France kerékpáros-körversenyt például sikerült három év alatt a világ egyik legélvezetesebb szórakoztatásából bohózattá silányítani; de az országok pekingi olimpiai csapatait is egyre inkább a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) állítja össze, semmint a sportági szakemberek.
A sport lényegi eleme a verseny és a szabályozottság - némi pongyolasággal a sport tulajdonképpen a szabályozott verseny keretei között végzett fizikai erőkifejtésként is definiálható. A szekularizált modern sportokban a szabályok alapvetően az egyenlő feltételek biztosítását, a teljesítmények összemérhetőségét, számszerűsítését és a kiemelkedő eredmények (rekordok) rögzítését is szolgálják. A normák a verseny helyszínének meghatározásától a fizikai erőkifejtések jellegének meghatározásáig igen sokrétűek. Többségük ésszerű és világos - ha csak rúgod a labdát, futball, ha kézbe is veszed, rögbi -, némelyik nehezen értelmezhető, lásd a lesszabályt. A normaszegés megítélése sem egyértelmű. Ha például a fából készült pingpongütődre ráragasztod a fürdőszivacsod, és végigvered a világot, mint a japán Haroi Satoh tette 1953-ban, zseniális feltaláló, ha párbajtőrödbe találatjelző gombot szereltetsz, csaló vagy. (Az idősebbek bizonyára emlékeznek Onyiscsenko sporttárs 1976-os csínytevésére.) A sportágak szabályai a kialakulás rövid időszaka után letisztultak és rögzültek, változásokat leginkább a sportüzlet igényeinek való megfelelés kényszerével eszközölnek az erre illetékesek. Ez az oka annak, hogy például a Forma-1-ben majd minden évben lényegi pontokon módosulnak a versenyzésre és az autókra vonatkozó regulák.
A sportnormák betartatása és a normaszegések büntetése a sportolók versenyre való felkészülése során és a teljesítményfokozás elleni harcban a legnehezebb. A jelenség nem új. A Kr. e. 6. században például a legerősebb görög birkózó, a krotóni Milón fehérjeigényét nagy mennyiségű borjúhús elfogyasztásával biztosította, amit ma, utólag a tudósok egy része meg nem engedett teljesítményfokozásként értelmez. Sokan emlékszünk a Tűzszekerek című film Harold Abrahamsére is, akinek azért gyűlik meg a baja a Cambridge College vezetésével, mert az 1924-es párizsi olimpiára készülve magántrénert fogad, amit normaszegésnek tekint a fényes tekintetű igazgatóság.
Mindez akkor került a figyelem középpontjába, amikor egyértelművé vált, hogy a korábban elszórtan jelentkező és tulajdonképpen elfogadott kémiai szerekkel történő teljesítményfokozás halálos is lehet. A mai meghatározások szerinti első jegyzett doppingolás a St. Louis-i olimpián történt, ahol a maratoni futás során vizes szivacsok és nyers tojásfehérje mellett brandyvel és sztrichninnel itatták a későbbi győztest - ő még megúszta. Nem úgy, mint Knud Enemark Jensen dán kerékpáros, aki az 1960-as római olimpián halt meg, s akinek a szervezetében a boncoláskor amfetamint találtak. 1967-ben már óriási nyilvánosságot kapott a brit Tom Simpson halála a Tour de France 13. szakaszán; ő amfetamint és alkoholt használt. Először a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség tiltotta meg a teljesítményfokozók használatát 1928-ban, amihez - néhány más sportszervezet után - közel negyven évvel később, 1967-ben csatlakozott a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. A NOB a mexikói olimpián kötelezővé tette a doppingvizsgálatokat, de csak 1974-re sikerült kifejleszteni az első megbízható teszteket, amelyek kimutatták az anabolikus szteroidokat. Megkezdődött a doppingháború.
*
Az olimpiai mozgalom Antidopping kódexe szerint a dopping "a sportoló egészségére potenciálisan káros és/vagy teljesítményének növelését elősegítő, a sportoló szervezetében kimutatható, bizonyítottan alkalmazott eszköz (módszer vagy anyag)". Az uralkodó szabályok és etikai normák szerint ezen eszközök tiltottak, használatuk büntetendő, erkölcsileg elítélendő. Ám egyre többen vannak azok, akik a dopping elleni küzdelem és a kémiai teljesítményfokozás újragondolását vetik fel.
A káros teljesítménynövelők tiltását helyeslők négy fő érve közül a sportolók egészségvédelme az első számú. Az ellenőrzés nélküli, gyakran ismeretlen mellékhatásokkal terhelt teljesítményfokozók szedése súlyosan károsíthatja a sportolók egészségét, megrövidíti az életüket, szélsőséges helyzetben azonnali halálhoz vezet. Szintén kiemelt argumentum az egyenlő esélyek elve, miszerint akik megszegik a szabályokat és doppingolnak, tisztességtelen előnyhöz jutnak azokkal szemben, akik kizárólag csak testük edzésével próbálnak jobb eredményt elérni. Ráadásul a gyógyszerezés - hangzik az újabb indok - igencsak távol áll a sport eszményétől, amely szerint a sport mégiscsak a férfiak és nők nemes küzdelme, az emberiség nagy ünnepe és a népek barátságának színpompás kavalkádja vagy mi a szösz. Különben is, mondják az élharcosok, minek a dopping? Ha senki sem szed semmit, akkor verseny szempontjából pontosan ugyanott tartunk, mint a doppinggal. Hiszen az azonos minőségű és mennyiségű gyógyszer - ceteris paribus - ugyanannyit dob a teljesítményen minden sportolónál, így az elért eredményekben tulajdonképpen csak a természetesen meglévő teljesítménykülönbségek nyilvánulnak meg.
A dopping liberalizációját szorgalmazók viszont így okoskodnak: a társadalom tagjai számos egészségükre káros és/vagy teljesítményük növelését elősegítő eszközhöz, módszerhez vagy anyaghoz jutnak hozzá szabadon és törvényesen. Az alkoholizmus, az egészségtelen életmód, az elhízás mind egészségtelen, meggyorsítja az elhalálozást, ugyanakkor e jelenségekkel szemben semmilyen szankció nem érvényesül. Hasonlóképpen bevett szokás a munkahelyen, a szerelemben, a szabad idő eltöltése során a serkentő- és ajzószerek szedése; az energiaitalok, afrodiziákumok, a töméntelen kávé a modern lét szinte nélkülözhetetlen velejárói. Demokráciában mindenkinek joga van tönkretennie magát, meglehetősen igazságtalan tehát a sportolóktól elvitatni ezt a jogot.
A dopping tiltása pedig éppen hogy egyenlőtlenebbé teszi a sportversenyeket - hangzik a további ellenérv. Most a gazdagabbak, a szerencsésebbek jutnak hozzá "a jó cucchoz", ráadásul mintha az ellenőrzés és a büntetés területén sem lenne mindig egyenlő a mérce. Ellenben ha mindenki szabadon vásárolhatná a szereket, akkor a gyógyszergyárak versenye okán - hiszen a cégek érdekeltek termékeik eladásában - minden sportoló a számára legelőnyösebb teljesítményfokozóhoz juthatna hozzá, ráadásul megfizethető áron.
A doppingellenességgel vitába szállók gyakorlati érveket is hangoztatnak. A doppingháborút nem lehet megnyerni, hisz a bűnösök mindig egy lépéssel az üldözőik előtt járnak - a harc reménytelen, és rengeteg pénzt emészt fel - fölöslegesen. Erősen tartja magát az az összeesküvés-elmélet is, miszerint az egész cirkusz tulajdonképpen a gyógyszergyártók üzlete, akik kétfelé szolgálják ki a piacot: a sportolóknak a drogot adják el, a nyomukba loholóknak - kicsit késleltetve - a "forráskódot", és máris duplán csenget a pénztárgép... És végül az érvelés egy másik iránya a fogolydilemmára hivatkozik. Azért sem lehet megszüntetni a doppingot, mert csábítóan nagy a nyereség abban az esetben, ha engem kivéve senki más nem doppingol, hiszen így csak én jutok ahhoz a többletteljesítményhez, amivel megszerezhetem a modern sportüzlet egyre nagyobb díjait.
*
Kevesen vannak, akik alapjaiban gondolják végig a dopping szerepét a modern sportban, és a nyilvánosság elé mernek állni következtetésükkel, miszerint az ellenőrzött teljesítményfokozók használata nemhogy nem teszi tönkre, hanem épp sikeresebbé teheti a sportot.
A közgondolkodás szerte a világon a XIX. századi angol college sport eszményét tartja példaképnek. A vonatkoztatási pont az úriemberek idealizált, nemes küzdelme - eme ideál igazi "propagandafilmje" a már említett Tűzszekerek. Bár nap mint nap szembesülünk vele, nem akarjuk tudomásul venni, hogy ezen idők elmúltak, a sport jellege megváltozott. A korábban többé-kevésbé együtt létező szabadidős sportok (saját maga által végzett sportmozgás) és a látványsportok (mások sportolásának nézőként való élvezete) egyre inkább elváltak egymástól. Az utóbbiak napjainkban a szórakoztatóipar meghatározó ágazatává váltak; miközben a szabadidős tevékenységként végzett sportolást is egyre inkább szolgáltató vállalkozásoktól vesszük igénybe; egyre kisebb a klasszikus klubélet súlya. Ezen lehet búslakodni, de az emberek a pénztárcájukkal szavaznak. A sport soha nem látott népszerűsége, az iparágban megforduló pénzek nagysága, a termelt profit azt mutatja: a társadalom széles rétegei fogadják el, hogy a sportipar fogyasztóivá váltak.
Márpedig ebben az iparszerűvé vált szórakoztató sportban a sportolók tulajdonképpen klasszikus munkavállalók, akik részben létrehozzák és eladják a show-t, kiszolgálják a közönséget. És tetszik, nem tetszik, a fogyasztók kiszolgálásához hozzátartoznak a kimagasló teljesítmények, a rekordok, a végsőkig kiélezett, agresszivitást sem nélkülöző küzdelem, a dráma (titkon a tragédia). Mi is az olimpiai mozgalom jelszava? Gyorsabban, erősebben, magasabbra. Nehéz ezt másképp értelmezni, mint a folyamatos teljesítménynövelésre való felszólítást. A tempót nem lehet csökkenteni. Ha - teszem azt - jelen cikk szerzője és jelen lap főszerkesztője összemérné tudását a 100 méteres síkfutásban, a küzdelem a sportizgalom minden velejáróját bizonyára fel is vonultatná (nyilatkozatháború a futam előtt, kiélezett verseny, divatos sportruházat, a végkimerülés jelei az emberfelettit nyújtó atlétákon) - ám a 30 másodperc körüli célba érkezés, fájdalom, keveseket vonzana a stadionba. És ugyanígy: ki kíváncsi egy szépen kivitelezett szimpla axelra, vagy egy 2-2-es végeredménnyel záródó kosárlabda-mérkőzésre?
A közönség, az eseményszervezők, a vállalkozók, a szponzorok mind abban érdekeltek, hogy a sportolók a lehető legjobb teljesítményüket nyújtsák. Nem mellesleg maguk a munkavállalók, a sportolók is, hiszen előmenetelük, fizetésük döntően ettől függ. A sportipar ebben sem különbözik bármely más iparágtól vagy a társadalom más szféráitól, ahol szintén a maximális teljesítmény a cél és az elvárás. A különbség csak az, hogy a sportban kifejezetten tiltják, hogy mindehhez az érintettek úgymond külső segítséget vegyenek igénybe. Kávét és kadarkát bármennyit ihatok, ha lapzártakor cikket írok, de a szervezetemben lévő koffein és alkohol nem haladhat meg egy bizonyos szintet, ha kézilabda-bajnoki döntőt játszok.
Többen állítják: a sportolóknak is meg kellene adni azt az esélyt, hogy szabadon döntsék el, milyen egészségügyi kockázatot vállalnak a (munkahelyi) siker érdekében. Azaz a jól dokumentált orvosi felvilágosítás után, folyamatos ellenőrzés biztosításával választhassanak: használnak-e bizonyos, felkészítést segítő anyagokat, módszereket. A kérdés természetesen csak felelős, önálló döntéshozó egyének esetében vethető fel. Mindenki csak saját sorsáról dönthet, helyette mások nem, így gyermekek esetében még beszélni sem szabad erről. (Fontos, de részletkérdés, hány éves kortól, illetve hogyan definiálnák a "felelős döntéshozás" kezdetét.) A tesztelt, mellékhatásaikban ismert teljesítménynövelők legalizálása azzal is kecsegtet, hogy csökkenti a sportolók egészségkárosodásának esélyét, hiszen folyamatos ellenőrzés alatt szedhetik őket, és veszély esetében azonnal közbe lehet avatkozni.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy a dopping valamilyen szintű legalizálása mennyiben rontja a sportpiac esélyeit, hiszen - lásd fent - a jelenlegi közgondolkodás a doppingmentes versenyt a tisztességes sport, pontosabban a sportszolgáltatásokról kialakult vonzó kép szerves részének tekinti. Akik a liberalizáció mellett érvelnek, elismerik ezt a tényt, de nem értékelik túl fontosságát. Arra hivatkoznak, hogy az emberek jelentős része már most azt sejti, hogy a kimagasló eredmények mögött valamilyen - ismert és elfedett vagy nem is ismert - teljesítménynövelő szerek, módszerek állhatnak. Másrészt a jól előkészített, ütemezett és megfelelően kommunikált váltás elfogadhatóvá teszi az amúgy elkerülhetetlennek látszó liberalizációt. A kérdés tulajdonképpen ennek mértéke.
*
Nehéz állást foglalni a "tiltás vagy (részbeni) liberalizáció" kérdésében. Az biztos, hogy a viták elfojtása, az uralkodó nézetekkel kapcsolatos kérdésfelvetések megbélyegzése, a nyilvánosságban ellenvéleményt megfogalmazók kizárása és üldözése nem segít a helyzet tisztázásában. Márpedig erre nagy szükség van. Ugyanis sokat árt a sportnak a jelenlegi állapot, ahol kifejezetten háborús pszichózist keltenek a doppingellenőrzésért felelősök - az abban érdekelt sportpolitikai körök -, félkatonai módszerekkel üldöznek, nemegyszer emberi mivoltukban aláznak meg sportolókat, festenek ördögi képet edzőkről, felkészítőkről. Ez valóban sokat rombol a sport képén. Szóval, elmehetnénk kávézni, és megbeszélhetnénk a dolgot. Legfeljebb a doppingot ellenzők a negyedik feketét már nem isszák meg...
A szerző sportközgazdász.
