Az arab világ két évszázados küzdelme a modernizációval újabb fordulóponthoz érkezett. Az események kimenetelét illetően a Közel-Kelet múltját és hagyományait mélyen ismerő orientalisták továbbra is túlnyomórészt pesszimisták, az arab mentalitást megváltoztathatatlannak vagy legfeljebb enyhén reformálhatónak tartják. A nyugati politológusok többsége viszont lelkesedik: a kibervilágba lépett fiatal arab generációt a demokratikus átalakulások motorjának tekinti és a globalizációba ágyazódás első jeleiként értelmezi a forradalmi változásokat. A magam részéről ugyan az előbbi nézet felé hajlok, de elismerem, hogy a változások komoly reményekre jogosítanak. Hogy a dolgok jól süljenek el, nemcsak a helyi társadalmaknak, hanem a Nyugatnak, s különösen Európának is akad tennivalója.
*
Amikor az arab elégedetlenségi hullám Tunézia, Egyiptom, Jemen és Bahrein után Líbiát is elérte, Ali Khámenei ajatollah pénteki prédikációjában a Nyugattal együttműködő istentelen vezetők bukásának szükségességéről beszélt. Irán legfőbb vallási vezetője azon reményének adott hangot, hogy iszlám köztársaságok sora születik majd a korrupt rezsimek romjain, s hamarosan iszlám reneszánsznak leszünk tanúi a Közel-Keleten. Tény, hogy a demokratikus játékszabályok bármilyen kiszélesítése a politikai iszlám erőinek mozgásterét növeli. De vajon ez a legnagyobb veszély, ami a demokratizálódás hozományaként fenyegethet? Van ugyanis egy, az arab országokat feszítő, sokkal mélyebb társadalmi probléma, melynek hatása jócskán túlmutat az akut politikai és gazdasági problémákon, éhséglázadásokon.
Az arab országok az iszlám civilizáció részei. Ezeket a társadalmakat minden szegmensükben - legyen szó a nincstelen tömegekről, az egyre szűkülő középrétegekről vagy a felső tízezerről - mélyen áthatja a frusztráció. Ennek okai részben a múltban keresendők: a világban egykor vezető szerepet játszó civilizáció csaknem ezer éve, a keresztes háborúk korától defenzívában van. Nemcsak a gyarmatosítás meg a neokolonizáció korában, de most, a globalizálódó világ politikai és gazdasági életében is sokadhegedűsi szerepet játszik, s ez végképp összeegyeztethetetlen az iszlám vallás önképével, a spirituális felsőbbrendűség képzetével. E frusztrációnak azonban egy sokkal erősebb, mélyebb és meghatározóbb - nevezzük így - néplélektani oka is van. Másfél ezer éve az iszlám mint új civilizáció eltörölte a múltat - még akkor is, ha a nem arab területeken kétségtelenül hatottak rá más kultúrák. De az iszlám az élet minden területét igyekezett (s igyekszik a mai napig) megszervezni; a totalitás megélése pedig nem követel meg más civilizációkból átvett válaszokat. Sőt, nem kívánatos újításoknak tartja ezeket.
Emiatt az arab országok társadalma immár évszázadok óta kulturálisan egygyökerű maradt. Ami mindaddig nem is jelentett gondot, amíg multietnikus, de alapvetően arab nyelvi kultúrájú civilizációjuk vezető szerepben volt. Az él-szerep elvesztése azonban kihegyezte ezeket a társadalmakat: a vallás elleni bármilyen kritikát a civilizáció egyetlen alapjának megkérdőjelezéseként értelmeztek és értelmeznek; idézzük csak fel a Mohamed-karikatúrákra vagy a floridai Korán-égetésre adott erőszakos keleti válaszokat. Ezekben az országokban az iszlám maradt a társadalom alapvető szervező eleme, még akkor is, ha a 20. században az európai gyarmatosítók közvetítette modern nemzetépítés több mint fél évszázada folyik. A vallási közösség (umma) vagy a törzsi kötelékek ma is fontosabbak, mint a nemzeti hovatartozás. Az előbbire bármely arab országot felhozhatjuk példának, az utóbbira pedig Líbiát.
Az egygyökerű kulturális háttérnek ellentmondhat az a tény, hogy ezeknek az országoknak általában több évezredes kulturális múltjuk van. A közel-keleti társadalmak széles rétegeinek azonban e kultúrák szellemi és tárgyi hagyatéka semmit sem mond. (Legfeljebb - a turizmus révén - szerény pénzkeresetet nyújt nekik.) Tanulmányaim során sokszor megtapasztaltam, hogy az oktatás (és nem csak a vallásos) miként játszik ennek alá: a tankönyvek, bár említik a piramisokat, Rómát, Bizáncot vagy a jemeni ókori kultúrákat, a tényleges történelem kezdetét a Próféta születésével számolják (a megengedőbbek Mekka Ábrahám és Iszmáil általi alapításával). Az arab országokban általában csak az önmagát "őslakosként" tételező kisebbség ragaszkodik az iszlám előtti múlthoz: Egyiptomban a koptok, vagy Libanon, Szíria és Irak keresztény felekezetei.
Az ötszáz éves lemaradás okozta frusztráció bénító hatását azokban az országokban sikerült csökkenteni, ahol a 20. századi modernizáció együtt járt a többgyökerűség tudatosításával és állami támogatásával. Irán az iszlám forradalom után is kétarcú, két kulturális hátterű ország maradt, ahol a síita iszlám mellett legalább annyira fontos a két és fél ezer éves perzsa múlt. Törökországban az iszlám erőszakos háttérbe szorítása a török kulturális gyökerek erősítésével párhuzamosan ment végbe. És persze lehet felemásnak minősíteni az eredményt - de a mai, reiszlamizálódó Törökország modernitása kétségbevonhatatlan. Délkelet-Ázsia buddhista hagyományának, illetve a gazdaságilag vezető szerepet játszó kínai gondolkodásnak konfliktusoktól súlyos adoptálása segítette hozzá Malajziát és Indonéziát, hogy - alapvetően Kína gazdasági perifériájaként - megtalálják helyüket a globalizált világban.
Másutt viszont, Pakisztánban vagy Szudánban épp e többgyökerűség felszámolása növelte a társadalmi frusztrációt, és nyitott teret a szélsőséges iszlamizmusnak. Az iszlám államilag megkövetelt kizárólagossága - a gazdasági, szociális okok mellett - az egyik fő feszítő ereje a szaúd-arábiai társadalomnak is, amelynek stabilitása kétséges, s amely belső robbanása elhomályosítaná az arab tavasz eddigi fényeit.
*
A Közel-Kelet diktatórikus rezsimjei a munkanélküliség elfedésére szolgáló megaegyetemekkel másfél-két évtized alatt "kiképeztek" egy világra nyitott, az internet világát naponta használó értelmiségi réteget, amely a közösségi hálók révén talált magának új identitásokat. Ettől azonban az iszlám identitás még korántsem kerül veszélybe. Sőt, "a világ felfedezése" pszichikai gátakat szakított fel a fiatalokban: úgy nyílt részvételi lehetőségük a globalizációban, hogy saját vallási identitásukat sem kell feladniuk. A tüntetők mindenhol hangsúlyozták muszlim mivoltukat; de egyes arab szociológusok rámutatnak arra is, hogy ez a csoport kommunikációjában, szimbólumrendszerében egyre több iszlám előtti kulturális elemet használ. Eddig ez csak hivatalos állami szólamok szintjén létezett, a társadalmak mindennapjaiban nem. A kibergeneráció révén az arab társadalmak is tudatosíthatják magukban többirányú gyökereiket, s ez mérsékelheti az iszlám elvesztésétől való félelmüket.
Persze ez a modernizálódó és demokráciát kívánó - bár annak pontos mibenlétét nem ismerő - réteg igencsak vékonyka. De törekvéseiket e társadalmak több, már régóta szerveződő csoportja támogatja. Még ha céljaik abszolút ellentétesek is a liberálisok céljaival: a vallási és etnikai kisebbségek saját érdekeik érvényesíthetőségét kívánják javítani, az iszlamisták pedig tisztában vannak azzal, hogy a demokratikus játékszabályok bővítése rövid távon az ő malmukra hajtja a hatalom vizét. Az igazi demokrácia esélyeiről Kelet és Nyugat történészei, politológusai késhegyre menő vitát folytatnak. Ahmad Moussalli, a Bejrúti Amerikai Egyetem professzora szerint az iszlám magában hordozza a demokrácia lehetőségét, noch dazu maga a modern demokráciafelfogás bölcsője. Az orientalisták doyenje, Bernard Lewis viszont tagadja az iszlám és demokrácia kapcsolatának még a lehetőségét is. De akár kiolvassuk az iszlám történelméből a demokrácia hagyományát, akár nem, amennyiben ezek az országok nyílt, multikulturális gyökerű társadalmakká válnak, sikerrel szabhatják magukra a demokrácia játékszabályait. Haladó arab gondolkodók (de az iszlamista Muszlim Testvérek is) évek óta hangoztatják a török példa sikerét. Baszíra Dávúd szaúdi politológus asszony szerint viszont nem az a kérdés, hol vannak az iszlám és a demokrácia kapcsolódási pontjai. A mostani forradalmak gyökeres változásokról árulkodnak: az arab országok hatalmi struktúrájának eddig megkérdőjelezhetetlen pillére volt, hogy az ország vezetője testesítette meg a rendszert, az állampolgárok pedig alattvalóként követték őt. Az arab tavasz azonban állampolgárrá változtatta az alattvalókat, akik elküldték a diktátorokat. Dávúd ebben a demokratikus gondolkodás irányába tett első lépést látja - még ha kissé optimistán is.
A demokráciaépítés - saját bőrünkön tapasztalhatjuk Kelet-Európában - nem fáklyásmenet. Az átkokkal terhelt Közel-Keleten még nehezebb lesz. S nagy kérdés, vajon a Nyugat ténylegesen kiáll-e a plurális társadalmak kiépítése mellett - még ha ennek komoly rövid és középtávú regionális és világpolitikai rizikója is van. Hisz a demokrácia teret engedhet az autoriter rendszerek által eddig erősen lefojtott felekezeti, szunnita-síita és muszlim-keresztény ellentéteknek. Irán máris ugrásra kész: támogatja az eddigi felkeléseket (a líbiait fegyverrel is), hisz nemcsak regionális politikai riválisaitól szabadult meg az elmúlt hónapokban (például Mubárak egyiptomi elnöktől), de atomprogramjáról is elterelődik így a figyelem. A nyitottabb arab rendszerekben pedig középtávon növelheti befolyását a perzsa/síita állam. A nyugati politika közel-keleti beavatkozásait egyrészt az iráni reláció szerint mérlegeli; a másik szempontja pedig az izraeli-palesztin viszály. Eddig a Nyugattal szövetséges diktátorok jelentették az Izrael elleni valós háborút megakadályozó biztos pontokat; a demokratizálódás pedig felszínre hozhatja az arab társadalmak mély Izrael-ellenességét.
Ám ha az össztársadalmi frusztráció csökken, talán alábbhagy a bűnbak- és ellenségkeresés kóros kényszere is. Az izraeli-arab viszály rendezése is csak akkor lehetséges, ha mindkét érdekelt fél a demokrácia játékszabályai szerint játszik - hangozzék ez mégoly szürreálisan is. A Nyugat és - geopolitikai közelsége miatt - Európa elsődleges érdeke tehát a demokratizálódás. De nemcsak a demokrácia játékszabályainak a helyi viszonyokhoz igazított - egyfajta török modellű - változatának a kialakítását kell elősegítenie, hanem az arab, illetve iszlám társadalmakat belülről rágó frusztráció orvoslását is. Az Európai Uniónak, ha stabil politikai környezetet és együttműködő gazdasági perifériát akar látni a Földközi-tenger partján, ahonnan nem fenyeget permanens illegális bevándorlás, minden eszközzel, többek közt és elsődlegesen az oktatás támogatása révén segítenie kell ezeket a társadalmakat, hogy vallásos identitásukat megőrizve tudatába kerüljenek saját többgyökerű kultúrájuknak.
