Berlinger Edina

Vödör a fejre

Négy téves eszme a felsőoktatásról
publikálva
2011/42. (10. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A felsőoktatásról szóló közbeszédben minduntalan visszaköszön néhány makacs téveszme. Ezek azért különösen veszélyesek, mert jól hangzanak, logikusnak tűnnek és kényelmesek is, mert befogadójuk számára megspórolják a további gondolkodást. Addig azonban nem lehet konzisztens oktatáspolitikát csinálni, de még értelmesen beszélgetni sem, amíg ezekkel a téveszmékkel le nem számolunk. Lássuk őket sorban.

1. "Túl sok a diplomás"

Népszerű vélekedés, hogy túl sok diplomást képzünk, akik aztán nem tudnak elhelyezkedni (vö. "diplomás-munkanélküliség"), vagy ha mégis, akkor kénytelenek a végzettségüknél alacsonyabb szintű munkát elvállalni, sőt átképezni magukat. A rosszul sikerült humántőke-befektetések következtében a diplomások szomorúak, csalódottak és elégedetlenek. Jobb lett volna nekik, ha a diploma helyett tanulnak valami jó szakmát, és nem zavarják össze a fejüket a sok, a gyakorlattól elrugaszkodott elmélettel.

A valóság azonban az, hogy az empirikus tanulmányok szoros pozitív kapcsolatot találnak a felsőoktatás mennyisége és a gazdasági növekedés között. Ez persze önmagában még semmit nem bizonyít, hiszen a jelenségre egészen különböző magyarázatokat találhatunk. Kijelenthetjük az EU-s stratégiai anyagokhoz hasonlóan, hogy 1) a felsőoktatás a gazdaság hajtómotorja. De azt is mondhatjuk szkeptikusan, hogy 2) minél fejlettebb egy ország, annál nagyobb felsőoktatást engedhet meg magának szórakozásból, ami lehet, hogy amúgy teljesen felesleges. Vagy arra is gondolhatunk, hogy 3) egy rejtett tényező munkál a háttérben, ami valójában meghatározza a gazdasági növekedést és mintegy mellékhatásként növeli a felsőoktatás méretét is.

Statisztikai elemzésekkel megvizsgálták az ok-okozati összefüggéseket és arra jutottak, hogy az első magyarázat az igaz - egy kiegészítéssel. Van tudniillik még egy fontos magyarázó változó a háttérben: az intézményrendszer stabilitása, ami közvetlenül is hat a gazdasági növekedésre, hiszen nemcsak a humántőke-befektetésekhez, hanem minden befektetéshez szükség van (lenne) az intézményi környezet stabilitására. Mindent összevetve, gondolatmenetünk szempontjából azt a tényt kell rögzítenünk, hogy a több felsőoktatás jobb. (Ha valaki ennek ellenkezőjét bizonyítani tudja, az publikációjával méltán számíthat nemzetközi szintű tudományos érdeklődésre.)

A humántőke-befektetések egy lényeges pontban különböznek a fizikai tőkebefektetésektől: előbbiek esetében semmi jel nem mutat arra, hogy a határhozamok csökkenőek lennének. Miközben a diplomások aránya pár évtized alatt jelentősen emelkedett, a diplomás jövedelemprémium a legtöbb országban nem csökkent, sőt inkább növekedett. Hazánkban a diplomások több mint kétszer annyit keresnek, mint a nem diplomások, miközben a diplomás-munkanélküliségi ráta kb. ötször alacsonyabb.

Aki a gyerekeknek azt mondja, hogy nem érdemes továbbtanulni és diplomát szerezni, az ember-, sőt nemzetellenes bűnt követ el. Empirikus tény, hogy a diplomások gazdagabbak, boldogabbak és tovább élnek, mint a nem diplomások; és az a csodálatos, hogy ez akkor is így marad, ha nő a diplomások részaránya. Dél-Koreában a felsőoktatásbeli részvételi arány a 18- 25 éves korosztályban már 80 százalék körüli; az Európai Unió egyértelmű célkitűzése pedig az, hogy legalább 50 fölé tornásszuk fel ezt a számot. Az 1. táblázat mutatja a diplomások arányát korcsoportonként. Ezt tanulmányozva rögtön ajkunkra tolul a kérdés: hogy az ördögben lenne itt "túl sok" a diplomás?

 


 

A szakmunkásképzést csak egyféleképpen lehet fejleszteni: ha főiskolai szintre emeljük. A technológiai fejlődés következtében ma már nincs olyan szakma, ahol ne lenne szükség magas szintű szövegértésre, műszaki és informatikai ismeretekre, angolnyelv-tudásra stb. A közoktatásnak egyértelműen azt a célt kell szolgálnia, hogy minél többen hozzájussanak legalább a főiskolai diplomához. Ami száz évvel ezelőtt az elemi iskola volt, mára az lett a főiskola; ami akkor az érettségi volt, az ma a mesterszintű diploma és a PhD. És ahogy a technológiai fejlődésben, úgy ebben sincs visszaút.

De nem csak a gazdasági hatékonyságról van szó. A mélyszegénységből is csak oktatással lehet kijönni, úgy, ahogy azt például az Egyesült Államokban csinálják: a célzott programokban részt vevő mélyszegény (nagyrészt afrikai, spanyol származású stb.) gyerekeket a bölcsődétől kezdve kézen fogva elvezetik a főiskoláig. És nem 50, hanem 100 százalékban (na jó, 95-ben). A szegény roma gyerekeket sem kiskertet ápolni, disznót terelgetni és gyógynövényt gyűjteni kell megtanítani, hanem leginkább olvasni, számolni és számítógépet programozni - méghozzá a lehető legmagasabb színvonalon. A romaintegráció célja hosszú távon nem lehet más, mint a romák felsőoktatásbeli részvételének növelése. Persze nem úgy, hogy külön romafőiskolákat hozunk létre, vagy ők alacsonyabb pontszámmal is bekerülhetnek; hanem úgy, hogy a közoktatásban megfelelő módon motiváljuk és felkészítjük őket a továbbtanulásra. Az integrációs programok sikere egyszerűen azzal mérhető, hogy hány roma szerez diplomát. Minden más pótcselekvés és szemfényvesztés.

A PISA felmérések alapján a szövegértési, a matematikai és a természettudományos készségek tekintetében a középmezőnyben helyezkedünk el, miközben GDP-arányosan a közepesnél valamivel kevesebb állami pénzt költünk a közoktatásra. Ez alapján arra gondolhatnánk, hogy iskolarendszerünk viszonylag jól működik. Sajnos ez nem így van, mert a magyar közoktatás nem tompítja, hanem nemzetközi összehasonlításban is rendkívüli mértékben újratermeli a társadalmi különbségeket. Szégyen, hogy nálunk az általános iskola alsó tagozatában véglegesen eldől, hogy ki mehet majd egyetemre. Ennek feloldása érdekében sürgős bölcsődei, óvodai, iskolai fejlesztésekre van szükség.

Azt pedig, hogy milyen szívós (és milyen avítt) téveszmével állunk szemben, egy Klebelsberg Kunó-idézet példázza jól: "A tízezret alig meghaladó egyetemi hallgatóink száma nem is olyan veszedelmesen nagy, mint ahogy sokan gondolnánk. Tömérdek a főiskolás, sok a diplomás ember és jönnek azok a klisékifejezések, sztereotip frázisok, amelyeket az utóbbi időben megszoktunk és nyomukban dörgő taps... A korábban tapsolók és lelkesülők egyszerre más színben látják a helyzetet, ha valakinek a saját gyermekéről van szó - az már más! Nem is hiszem, hogy azt a királyi táblai bírót, azt a pénzügyigazgatót, azt az orvost vagy mérnököt kapacitálni lehetne arra, hogy ne neveltesse gyermekét, mert értelmi proletár lehetne belőle, hanem adja inkább zsákhordónak, szabóinasnak vagy géplakatosnak." (Pesti Napló, 1930. augusztus 3.)

2. "A tömeges felsőoktatás szükségképpen a minőség hanyatlásával jár"

A másik közkeletű elképzelés szerint - melyet egyetemi professzorok is előszeretettel hangoztatnak - az emberek képességeik szerint haranggörbeszerűen oszlanak el. Ha tehát több hallgatót engedünk be a felsőoktatásba, akkor a felhígulás miatt csökken a hallgatók átlagos intelligenciája, ezért nem lehet őket már olyan magas szinten tanítani; tehát szükségszerűen hanyatlik a felsőoktatás minősége. Vegyes, heterogén csoportokban mindenki hajlamos lezülleni a legalacsonyabb színvonalra, romlik a munkamorál, nem lehet semmit megkövetelni, csökken a tanár tekintélye és a többi.

Először is az emberek nem egydimenziós lények. Szerencsére. Nem egyfajta képességük van, hanem nagyon sok. Sőt valószínűleg mindenkinek van legalább egy olyan képessége, amellyel az adott dimenzióban a felső 10 százalékhoz tartozik. (Egy jó közoktatási rendszer segíthetne ezt megtalálni.) Másrészt megfelelő korai fejlesztéssel nagyban csökkenthetők lennének a hátrányok. Harmadrészt: a legújabb kutatások szerint az emberi agy rendkívüli módon képes megváltozni, alkalmazkodni és fejlődni idősebb korban is. Megfelelő környezetbe kerülve, megfelelő motivációk esetén az ember csodákra képes. Senkiről nem lehet lemondani.

Negyedrészt pedig alapvetően hibás szemlélet a felsőoktatás minőségét a hallgatók átlagos intelligenciahányadosával mérni. Szolgáltatások esetén a minőséget azzal szokták definiálni, hogy mennyire felelnek meg az elvárásoknak. Fentebb levezettük, hogy a XXI. században a technológiai fejlődés következtében minden országban óriási a társadalmi igény a széles körben hozzáférhető felsőoktatás iránt. Ennek az elvárásnak kell tehát megfelelni. Nem mondhatják az egyetemi oktatók, hogy ők csak a legokosabb 20 százalékot szeretnék oktatni, mert a többiek nem méltók erre. Ez olyan, mintha egy fodrász azt mondaná, hogy ő csak a topmodelleknek tud jó frizurát készíteni, a töredezett hajú, pattanásos tinik pedig inkább húzzanak vödröt a fejükre.

Az igaz, hogy a nagyobb részvételi arány nagy valószínűséggel heterogénebb csoportokat eredményez. A globális felsőoktatási versenyben jól szereplő egyetemeken ez teljesen megszokott jelenség. Ugyanarra a szemináriumra jár az amerikai gyáros vagy az angol munkás gyereke, a szaúdi trónörökös, a kínai állami ösztöndíjas és a kelet-európai csereprogramos diák. Nehéz elképzelni ennél vegyesebb csoportot, hiszen egész más az előképzettségük, az intelligenciájuk, a munkamoráljuk, a kultúrájuk, és még csak nem is beszélik rendesen a nyelvet. Aki próbálta, személyesen is megtapasztalhatta, hogy mégis működik a dolog, sőt nagyon jól működik, és pont azért, mert heterogén a csoport. Nem igaz, hogy a legalacsonyabb szintre süllyed mindenki. Nincs is "legalacsonyabb szint", minden résztvevő hozzátesz valamit a közös egészhez. A pedagógia nagymértékben épít az otthoni, önálló tanulásra, de a csapatmunkára és az interakcióra is.

A hazai felsőoktatásban is el kellene szakadnunk a régi beidegződésektől. Nem megy úgy az óra, mint régen, amikor a tanár pontosan tudta, hogy mi van a diákok fejében, és arra építve egész órán ő beszélt - a hallgatók meg ámultan hallgatták (ami a nevükből adódóan is a dolguk meg a kötelességük), és mindent elsőre megértettek. Ahelyett, hogy visszasírnánk a 70-es évekbeli elit felsőoktatást, inkább fel kellene fedezni az új rendszerben rejlő előnyöket.

A tömeges felsőoktatás sokak által érzékelt minőségromlása tehát nem a hallgatók "felhígulásának" köszönhető, hanem főként annak a ténynek, hogy a finanszírozás nem tudott lépést tartani a hallgatói létszám növekedésével. És ez nem csak Magyarországra igaz: lásd a 2. táblázatot).

 


 

Ebből az derül ki, hogy az EU-ban erőn felül igyekeznek állami pénzt költeni a felsőoktatásra, viszont egyáltalán nem sikerült megoldani a magánforrás-bevonást. Ennek következtében éppen látványosan lemaradunk a versenytársakhoz képest - és nemcsak mennyiségben, hanem minőségben is. A magánforrás-bevonás lényegében nem más, mint tandíjbevezetés diákhitelezéssel támogatva. Az európai politikusok sajnos azonban már régóta abból élnek, hogy következetesen nem vezetnek be normális tandíjat és diákhitelt. Ezáltal a közös jövőnket eregetik le a lefolyón. És ezen a tényen az sem változtat, hogy az EU-s és nemzeti szintű stratégiai anyagokban minden oldalon háromszor megemlítik, hogy amúgy eszméletlenül fontos az oktatás, különösen a felső.

Magyarország ebből a szempontból különösen érdekes képet mutat, mert nekünk van a legelfuseráltabb tandíj- és a legjobban működő diákhitelrendszerünk - így, együtt. Pedig ha sikerülne épkézláb módon és érzékelhetően növelni a felsőoktatásban a magánfinanszírozást, akkor nemcsak növelni lehetne a felsőoktatás mennyiségét és minőségét (például lenne pénz a módszertani fejlesztésekre), de több állami pénz maradna a közoktatásra és a korai fejlesztő pedagógiákra is, ami azután látványosan növelné a felsőoktatáshoz való hozzáférést is.

3. "Az állam csak azt a képzést támogassa, amire a piac is igényt tart"

Jól hangzik, de nincs semmi értelme. Az állami finanszírozást a felsőoktatásban éppen azok a pozitív tovagyűrűző társadalmi hatások indokolják (a tudástőke általános felhalmozása, az innováció, a kultúra, a felelősebb részvétel a közéletben stb.), amelyeket a piac kifejezetten nem fizet meg. A társadalmi hasznokat nehéz mérni, de az oktatáspolitikusoknak nyilván van valami elképzelésük arról, hogy mégis melyek azok a területek, amelyekre a társadalomnak valamilyen okból feltétlenül szüksége van, ám a piac váltig nem hajlandó megfizetni (történész, költő, űrhajós?, fogyatékosok képzése?, határon túli magyarok képzése?, minden hallgató esetében egy kicsit? stb.). Sokféle vélemény elfogadható, de az nem, ha az állam pont a piac érdekeire hivatkozva avatkozik be, és iktatja ki a piaci mechanizmusokat.

A legutóbbi felsőoktatási koncepció szerint az állam három területen szándékozik erőteljesen beavatkozni a képzési struktúrába, megerőszakolva a valós hallgatói igényeket: 1) a reál- és természettudományok érdekében a humán- és társadalomtudományokkal szemben; 2) a vidéki főiskolák érdekében a fővárosi "túlsúllyal" szemben; és 3) ahol várhatóan az állam lesz a munkáltató (pedagógus, orvos, rendőr, katona stb). Az első esetben olyan ijesztő mértékben tervezik felborítani a reál-humán képzések jelenlegi arányát (egyes hírek szerint a társadalomtudományokban egyik évről a másikra 90 százalékkal csökkentik az államilag finanszírozott helyek számát), amit elég nehéz lenne bármiféle társadalmi hasznossággal vagy munkaerő-piaci tendenciákkal meggyőzően alátámasztani. A második esetben a fiatalok választását a rosszul értelmezett vidékfejlesztés nevében korlátozzák. A harmadik esetben az adott életpályát igyekeznek vonzóbbá tenni, egyúttal pedig röghöz kötni a fiatalokat, ami önmagában egy nehezen kezelhető ellentmondás. Sokkal átláthatóbb viszonyokat és jobb ösztönzőket teremtene, ha nem a képzést támogatná az állam, hanem egyszerűen megfizetné az alkalmazottait.

4. "A hallgatói létszám alapú finanszírozás rossz ösztönzőket gerjeszt"

Sokan szidják a hallgatói létszám alapú normatív finanszírozást, mondván: ez abban tette érdekeltté a felsőoktatási intézményeket, hogy nyakló nélkül minél több hallgatót felvegyenek és benntartsanak. A téveszme szerint a hallgatói normatíva alapú finanszírozás elszabadította a mennyiségi szemléletet, és aláásta a minőséget.

Ha adott, hogy az állam mennyit akar költeni a felsőoktatásra és az is, hogy nagyjából kik részesüljenek az állami támogatásból, akkor már csak azt kell kitalálni, milyen csatornán jusson el a pénz a célba. Alapvetően háromféle megoldás lehetséges: az állam vagy 1) input oldalról finanszírozza az intézményeket (például a minősített oktatók száma vagy a gépek-műszerek értéke alapján, a négyzetméterek alapján stb), vagy 2) output oldalról a hallgatói létszám alapján, vagy 3) nem mond semmilyen szabályt előre, hanem úgy finanszíroz, ahogy kedve tartja. A tankönyvek az első megoldást kínálatoldalinak, a másodikat keresletoldalinak nevezik, és az az általános ajánlás, hogy ha az adott szektorban a piaci mechanizmusok hatékonyabbak, mint az állami koordináció (tipikusan ilyen a felsőoktatás), akkor jobb a keresletoldali finanszírozás, mert az arra motiválja az intézményeket, hogy a fogyasztók (vagyis a diákok és közvetetten a leendő munkáltatók) érdekeit tartsák szem előtt, és mindent megtegyenek az elégedettségükért. Kínálatoldali finanszírozás mellett az intézmények virulnak és szaporodnak, csak a hallgatók zavarják őket ebben egy kicsit. A lehető legrosszabb módszer, amitől mindenképpen tartózkodni kellene, az önkényes kézi vezérlés (a 3. módszer). Az ugyanis minden szereplőt kiszolgáltatottá tesz a minisztériummal szemben, és kizárólag arra ösztönzi a rektorokat, hogy különféle előnyökért kuncsorogjanak a minisztériumi folyosókon. Az is nyilvánvaló, hogy kézi vezérlés esetén nem beszélhetünk semmiféle egyetemi autonómiáról.

Furcsa számomra, hogy Váradi Balázs nyáron megjelent cikkében (Aki fizet, az petyegtet - Hogyan tegyük jobbá a közszolgáltatásokat? És rosszabbá?, Magyar Narancs, 2011. augusztus 11.) e kérdésben arra a konklúzióra jut, hogy tulajdonképpen mindhárom megoldásnak van valami gyengéje, végső soron egyformán jó vagy rossz lehet mindhárom, és a társadalom számára leginkább megfelelő kombinációt kell hosszas érdekegyeztetéssel megtalálni.

Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy a felsőoktatás finanszírozásában óriási vívmány volt az, hogy fokozatosan egyre nagyobb súlyt (jelenleg 50 százalékot) kapott a hallgatói létszámmal arányos ún. képzési normatíva, és egyre kevésbé manipulálta a minisztérium a keretszámokat. Ezáltal az intézmények igenis rákényszerültek arra, hogy versenyezzenek a hallgatókért. Sőt ez az egyetlen módszer, ami hosszú távon a minőség javulásának irányába hathat. Azok a főiskolák és egyetemek, amelyek sajnálatos módon csak rövid távon gondolkodtak, és a pillanatnyi előnyökért cserébe lejjebb adták a követelményeket, és nem törekedtek a "brand" építésére, hanem egyszerűen kiárusították a diplomát, nos, azok épp mostanra kezdtek kifulladni. Még néhány év, és a demográfiai visszaesés végképp kivégezte volna őket. Az igazság órája azonban várhatóan elmarad. Az új felsőoktatási koncepció ugyanis drasztikusan csökkenti a képzési normatíva súlyát. Eddig a felsőoktatási intézményeknek juttatott állami források fele volt a képzési hozzájárulás (azaz a hallgatói létszám alapján utalt ösz-szeg), negyede a tudományos hozzájárulás, és negyede a fenntartótól érkező pénz. Az új felsőoktatási törvény tervezete szerint ezek az arányok súlyosan felborulnak: a normatív és a tudományos támogatás 15-15 százalékra csökken, míg az intézmények költségvetésének 70 százaléka a fenntartótól érkezik majd. Ez pedig egyértelműen jelzi, hogy mit gondol a kormányzat a piaci mechanizmusokról.

Azonban ennél is nagyobb horderejű változás lesz az, hogy a fenntartói finanszírozás nem előre meghatározott szabályok szerint fog történni, hanem lényegében a minisztérium önkénye alapján (3. módszer) - ez pedig egyértelműen mutatja, hogy mit gondol a kormányzat a felsőoktatás autonómiájáról.

A szerző közgazdász.

publikálva
2011/42. (10. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
felsőoktatás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Holland orvosok
A menekült gyerekek gyógyításáról
Nemzetépítés az iskolában
Ukrán–magyar oktatási vita
Versenysport vs. adófizetők
A hobbiúszók kiszorítása
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs