Az elmúlt időszak terroreseményei bőven szolgáltattak alapot arra, hogy a Fidesz mellett az ellenzéki pártok is hallathassák a hangjukat, részvétet nyilvánítsanak, továbbá hogy a következtetések levonása mellett irányelveket fogalmazzanak meg az Európai Unió jövőjét érintően, ahogyan azt több baloldali politikus is tette. Egyedül a Jobbik háza táján volt feltűnően nagy a csend: hivatalos oldalukon egyetlen sor sem található a március 22-i terrortámadásról, és még a szélsőségesebb hangot megütő politikusaik közösségi oldala is az események teljes mértékű ignorálását mutatja.
Tény, hogy a Fidesznél is markánsabban idegenellenes attitűd nem illene bele abba a mérsékeltebb szerepkörbe, amit 2013 őszétől tudatosan igyekszik kiépíteni és fenntartani a párt. Már a menekülthelyzet napirendre kerülésénél is megfigyelhető volt egyfajta kommunikációs visszalépés a jobbikos politikusok részéről, amint érezhetővé vált, hogy a Fidesz kisajátította az ügyet, és amint felismerték, hogy nem lehetnek vetélytársai anélkül, hogy azonosítanák őket a kormánypárttal.
A Jobbik láthatóan igyekszik saját javára fordítani a kialakult kényszerhelyzetet. Mivel a Fidesznek tőle függetlenül sikerült felkeltenie a magyar társadalom menekültekkel kapcsolatos ellenérzéseit, így koncentrálhat az önálló építkezésre.
Mialatt a Fidesz ,,asszonyainkra és lányainkra” leselkedő fenyegetettségről beszél, Európát kísértő globális veszélyt vizionál, a Jobbik már-már észrevétlenül bonyolíthatja le saját nemzeti konzultációját, zavartalanul építheti alternatív jövőképét. Az a tudatos országos szervezetépítés, ami 2009-ben hozzásegítette a pártot az európai parlamenti választásokon elért 14,77%-os eredményéhez, a nemzeti konzultációs programmal újra virágkorát éli. Ennek keretében minden megyeszékhelyre ellátogatnak, hogy helyi szervezetek bevonásával az egészségügy és az oktatás problémáira, valamint a korrupciós ügyekre találjanak közös választ. A Jobbik felismerte, hogy támogatottságának növelése szempontjából megtérülő lehet, ha a kormány által központba állított globális fenyegetettség helyett a tanárok és egészségügyi dolgozók demonstrálásától hangos környezetben a választópolgárok mindennapi életét és boldogulását érintő kérdésekre koncentrál.
A korrupció elleni fellépés – mint a párt nemzeti konzultációjának egyik alappillére – is logikusnak tűnhet első látásra. Jobbikos politikusok gyakran érvelnek amellett, hogy a Jobbik az egyetlen olyan párt, amelynek nem kell elszámolnia az „elmúlthuszonötévvel”. Fiatal politikai szereplőként a korrupciós botrányok egyelőre elkerülik, ugyanakkor múltja bőven tartalmaz olyan extrém radikális elemeket, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiába próbál mérsékeltnek mutatkozni.
Hiba lenne a múltjától függetlenül kezelni és értelmezni a jelenlegi Jobbikot annak fényében, hogy tulajdonképpen maguk sem teszik ezt. A legradikálisabb személyek még mindig nincsenek kizárva a pártból, még ha egyre kevesebbszer is jelennek meg a média fősodrában. Sőt legutóbb szélsőjobboldali szervezetek vezetőivel szerveztek népesedési konferenciát olyan élvonalas jobbikos képviselők, mint Novák Előd vagy Z. Kárpát Dániel. A Vona Gábor évértékelő beszédével kapcsolatos reakciók esetében viszont csak elvétve találunk olyan reflexiót, amely megpróbálta volna a párt extrém múltjával együtt vizsgálni az elhangzottakat.
A Jobbik pártelnöke egy meritokratikus jövőképet vázolt fel, melynek központi eleme az elért teljesítmény, az érdem. Ez a Vona által elképzelt társadalomban azzal a kijelentéssel egyenlő, hogy nem a „tisztességtelenség és gátlástalanság” fogja jelenteni az előrejutást, hanem „a tisztesség, a szorgalom és a munka”. A meritokrácia viszont nemcsak az jelenti, hogy magasabb pozícióba kerülnek azok, akik megérdemlik, hanem hallgatólagosan azt is feltételezi, hogy a társadalomban vannak olyanok, akik nem érdemlik meg, hogy kiemelkedjenek, így a legalacsonyabb szinteken maradnak. Már láttunk példát arra a Jobbik kapcsán, hogy egyes esetekben hogyan dől el az, hogy kiből válik előrejutásra érdemes, illetve érdemtelen személy. Az érpataki modell, ami a párt 2014-es programjában is követendő példaként szerepel, olyan szabályrendszeren alapul, ahol egy személy dönti el, hogy ki a jó és ki a rossz („építők” és „rombolók”). Jelen esetekben a jobbikos polgármesterek az együttélési szabályok kidolgozói, akik erőszakos fellépésükkel kényszerítik alkalmazkodásra a lakosokat.
Ez a vezérelvű meritokratikus társadalomkép nem áll túlságosan távol Orbán Viktor társadalom-felfogásától sem. Orbán többek között azzal érvelt a munkaalapú illiberális demokráciája mellett, hogy egy liberális államforma azért nem lehet sikeres, mert nem világos, hogy ki fogja megmondani azt, hogy mikortól sérti valami az egyén szabadságát. Ehhez szükség van egy vezetőre, aki mutatja az utat. A Jobbik meritokratikus Magyarországában is szükséges lesz különbséget tenni tisztességes és tisztességtelen között – a létező példákat látva. A szelíd kommunikációt félretéve, a gyakorlati megoldásokból és a programjavaslatokban megfogalmazott pontokból kiindulva nem lenne meglepő, ha a megfélemlítés és a tekintélyelvű hatalomgyakorlás – ami a jobbikos vezetésű községekben működik – az egész országra kiterjedő méreteket öltene a Jobbik esetleges választási győzelmét követően 2018-ban.
Jól érzékelhető, hogy Vona pártja próbálja előnyére fordítani kiszorulását a terror- és menekültüggyel kapcsolatos közbeszédből. Viszont, ha a Fidesznek sikerül napirenden tartania ezeket és ezzel érzelmileg is képes lesz hatni a választókra, a Jobbik-szavazók hosszú távon úgy érezhetik, hogy pártjuk nem képviseli őket ezekben az ügyekben. A nyíltan rasszista közbeszéd helyett a méltó-méltatlan kód behozását egyelőre „elbírja” a közvetíteni kívánt, mérsékeltebb szerepkör. Viszont fontos felismerni, hogy az „érdemesek” kijelölése és kiemelése legalább akkora veszélyt hordoz magában, mint társadalmilag „romboló” személyeknek bélyegezni másokat, főleg abban az esetben, ha ezt állami erőforrások elosztásánál is figyelembe veszik, ezzel tovább mélyítve a szakadékot a tehetősebb és az alsóbb társadalmi rétegek között a Jobbik által képviselt nemzettudat alapján.
A társadalom rend és stabilitás iránti igényének megnövekedése természetes az elmúlt időszak erőszakos eseményei után, viszont elérési módjuk nem szabad, hogy csak a Jobbik és a Fidesz által felkínált alternatíva legyen. Kijelölt vezetők és privilegizált csoportok önkényes utasításai helyett őszinte problémafelvetéssel, érdemi viták és konszenzus útján demokratikus keretek között is kialakítható az a társadalmi szabályrendszer, amely biztonságot ad az állampolgároknak a képességeik és vágyaik szerinti teljesítmények elérésére.
