Bő fél évvel a választások előtt egyre aktuálisabbá válik a kérdés, hogy ki lesz Orbán Viktor kihívója 2018-ban. A kormányzó hatalom kihívójának személye minden téttel bíró választásnál érdekes, illetve ahol az ellenzéknek reális esélye van a kormányváltásra – a jövő évit pedig a többség, több-kevesebb joggal bár, de láthatóan ilyennek tekinti. Az Orbán-rezsim csaknem nyolcévnyi regnálása után azonban a kérdés különösen nagy erővel vetődik föl. Ennek alapvetően három oka van. Az első az általános elégedetlenség. Egy közelmúltban készített fölmérés szerint a két legnagyobb ellenzéki párt, a Jobbik és az MSZP szavazóinak nagyobbik fele átszavazna a jóval kevésbé beágyazott LMP jelöltjére, amennyiben egyedül, egyértelmű kihívóként állna Orbánnal szemben. Ez persze így, ebben a formában aligha reális eshetőség, viszont mutatja, hogy a már aktív szavazók többsége elsősorban kormányváltást akar, és hajlandó akár más pártok jelöltjére is szavazni, amennyiben az kecsegtet a változás ígéretével. Ugyanezt mutatják az időközi választások eredményei is.
A kihívó fontosságának második oka a Fidesz országgyűlési gyakorlatából következik. Az ellenzék a Fidesz parlamentjében alig több egyszerű biodíszletnél: bár kétharmados kormánytöbbség híján képes megvétózni sarkalatos törvényeket érintő változásokat, nem tud pozitív módon az ellenzék az ország alakulására hatást gyakorolni. Ezt könnyen kiaknázhatja valaki, akit a választók Orbán Viktor valódi kihívójának látnak, mondván, neki tényleg van esélye kormányra kerülni, s ezáltal valódi irányváltást végrehajtani. Végül pedig különösen a baloldali-liberális táborban egyre inkább kezd elharapózni egyfajta „apokalipszis-hangulat”, melynek megnyilvánulásai 2018 utolsó esélyként való tálalásától kezdve az EU-ból való kilépéssel történő riogatáson át egészen odáig terjednek, hogy egyesek szerint Orbán akár fegyveres konfliktusba is sodorhatja Magyarországot a következő ciklusa során. Ez a hangulat, melynek szítása a DK kampányának központi eleme, egyre csak srófolja föl a ’18-as választások tétjét, egyedüli célként pedig Orbán mindenáron való eltakarítását jelöli meg – ami megint csak a kormányváltással valóban kecsegtető, valódi kihívó felé tereli a szavazókat.
Elméletileg három oldalról jöhet Orbán kihívója: a baloldalról, a Jobbiktól vagy a saját platformot alkotó „új pólus” pártjaitól. Legkisebb valószínűsége talán az utóbbinak van. Bár az LMP az utóbbi időben – Szél Bernadett miniszterelnök-jelöltnek köszönhetően – láthatóan egyre markánsabban jelenik meg az ellenzéki térfélen, egyelőre sem ők, sem a Momentum nem állnak úgy a közvélemény-kutatásokban, hogy az emberek kormányváltó erőként tekinthessenek rájuk. Ezek a pártok inkább azokra számíthatnak, akik nemcsak a kormányt, hanem az ellenzéket is le szeretnék váltani; akik úgy látják, hogy lehetetlen egy az országot jobb irányba terelő kormányváltás, amíg az óellenzék pártjai népesítik be az ellenzéki térfelet, úgyhogy az első – és momentán egyetlen reális – cél az újak folyamatos erősödése lehet, túlnőve a régi ellenzék bázisán és pártjain. Ez a megközelítés viszont csak hosszabb távon termelhet ki kihívót, a következő fél évben szinte egész biztosan nem.
| ||
Jelen állapotában sem a széttöredezett baloldal, sem az MSZP-nél csupán néhány százalékkal nagyobb Jobbik nem áll úgy, hogy ő adja Orbán egyértelmű kihívóját. A kérdés, hogy a következő fél évben követett stratégiájuk révén ez változhat-e. A baloldalon egyelőre még – Botka László távozása után – komoly fejetlenség uralkodik, mindazonáltal a „koordinált jelöltek, külön listák” forgatókönyve tűnik most 2018-ra a legvalószínűbbnek. A Gyurcsány Ferenc és Karácsony Gergely által is preferált fölállás legnagyobb hátránya viszont pont az egyértelmű kihívó hiánya. A stratégia elvileg azt a problémát hivatott orvosolni, amit az előválasztásnak kellett volna: mivel nem egyértelműek a baloldalon belüli erőviszonyok, a vezető személyéről döntsön a nép. Azonban míg az előválasztásnál nagyjából mostanra, azaz fél évvel a választásokat megelőzően már lejátszották volna a meccset, és tudnánk, hogy ki a baloldal vezetője és egyben Orbán kihívója, a külön listás indulásnál a kérdés a választás estéjéig eldöntetlen marad. Ebből kifolyólag nem lehet egy személy imázsát mint egyértelmű kihívóét fölépíteni, sőt a különböző jelölteknek egymással is szükségképpen versenyezniük kell. Külön listáknál a baloldal miniszterelnök-jelöltjei nemcsak a rezsim, hanem egymás kihívói is – ez pedig jócskán megnehezíti, hogy a választók egyértelmű, kormányképes alternatívaként tekintsenek a baloldalra Orbánnal szemben.
A centralizált fellépés, az egységes kommunikáció szempontjából a Jobbik kétségkívül előnyben van a baloldal pártjaival szemben. A Jobbik egy párt, meglehetősen centralizált szervezettel, melynek hála a legtöbb személyi kérdés – s főként a miniszterelnök-jelölt, azaz az Orbán ellen indított kihívó kérdése – már előre tisztázott. Így a Jobbik a kampányolásra szánt erőforrásait egy irányba tudja fókuszálni, és föl tudja építeni Vonát, mint egyértelmű kihívót a kaotikus és saját magával is küzdő baloldal ellenpontjaként.
A Jobbiknál persze az alapvető probléma hitelességi: elfogadják-e a mérsékeltebb szavazók hiteles alternatívaként a néppártosodáson átesett Jobbikot? Éles helyzetben – a tapasztalatok tanúsága szerint – a válasz igen, továbbá Vona maga is láthatóan tudatosan törekszik magát szélesebb körben is elfogadhatóvá tenni. Erről szól a baloldaliaknak írt nyílt leve, „a Jobbik hidakat akar építeni” szlogenje, a legkülönbözőbb szavazói csoportoknak szóló jobbikos üzenetek, illetve ezt célozza az is, hogy a fő kampánytémái (ha akár csak az október 23-i beszédét nézzük) a bérunió, a migrációellenesség és az elszámoltatás. Ezen témák egyike sem olyan – szemben számos másikkal –, amiben a Jobbik véleménye sokat változott volna az elmúlt években, sőt ezekben folyamatosan magát, mint hitelesebb szereplőt igyekszik Vona és a Jobbik föltüntetni a többi politikai szereplőnél.
Tekintve, hogy a baloldalon mennyire bizonytalanok még az események, nehéz jóslatokat megfogalmazni akár csak néhány hétre előre is. A Jobbik kampányánál is sok a kérdőjel, hisz ezeknek az üzeneteknek egy részét Vonáék már jó ideje képviselik, és mégse látszik, hogy a Jobbik tábora komoly növekedésnek indult volna. Viszont az oldalak strukturális sajátosságait figyelembe véve Vonára vélhetően előbb tekintenek majd a választók Orbán kihívójaként, mint mondjuk Karácsonyra.
