Narratívák és összeesküvés-elméletek – avagy miért és hogyan működik a sorosozás?

szerző
Madlovics Bálint
publikálva
2016. máj. 26., 13:12
kommentek
5
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor a kormánytagok Soros Györgyről beszélnek, akkor az nem egy hirtelen jött ötlet: tökéletesen illeszkedik az eddig kommunikált világképükbe.

A politikai kommunikációnak két, egymástól eltérő fölfogása van. Az egyik ügyalapú (issue-based): ez azt vizsgálja, hogy mely ügyek vagy témák napirenden tartása előnyös vagy előnytelen az adott politikus számára. A másikat, amiről hosszabban szeretnék beszélni, történetalapú (story-based) fölfogásnak fogom hívni.

Ennek a központi fogalma nem az ügy, hanem a narratíva. A szó maga azt jelenti: elbeszélés, történet, vagy kicsit költőibb fordításban, „mese”. Persze nem akármilyen mese: strukturált tündérmese, melynek a társadalmi viszonyok és az azokról alkotott ítéletek adják az alapanyagát és a szókészletét. Az egyes ügyeket, tényeket, olykor személyeket is a narratíva metaforikusan használja föl: egy történet szereplőiként pozicionálja őket, szerkesztett, belső szereposztással, irányultsággal, letisztult és átláthatóvá stilizált oksági összefüggésekkel, jellemzően valamilyen – a beszélő politikai céljainak kedvező – kifejlet felé vezető morális tanulságot sugallva.

Ha egy politikai erő egy ilyen „mesét” föl tud építeni, és aztán a választói az abban foglalt összefüggések szerint fogják értelmezni, illetve a helyén kezelni a különböző híreket, akkor lényegében az egyes ügyek és tények elveszítik a jelentőségüket. Ebben tér el igazán a történet- és az ügyalapú fölfogás: az előbbi szerint, mivel a narratívában a szerepek előre le vannak osztva, az a szerint gondolkodó hallgatóság a valóságot annak megfelelően fogja strukturálni, értelmezni – sőt ki is egészíteni saját „tényekkel”, amelyeket, mivel beleillenek a világképébe, épp oly valóságosnak vél, mint az úgymond „igazi” tényeket. Az egyes ügyek tehát nem érdekesek, hisz a narratíva megteremti a saját valóságát. Akár a mesevilággal épp csak ismerkedő kisgyermek esetében, aki naivan úgy gondolja, hogy az általa hallott történetben szereplő lények, a sárkányok és a boszorkányok is szükségszerűen valami valóságelemet testesítenek meg.

A politikai narratívák nagyon hasonlítanak az összeesküvés-elméletekhez. Ugyanazzal a világmagyarázó funkcióval bírnak, és ugyanúgy meg tudják teremteni a saját valóságukat. Nincs is éles határvonal a két műfaj között – s ezért korántsem meglepő, ha egy politikus, aki láthatóan történetalapú fölfogásban gondolkodik, illetve a narratívák építését tekinti kommunikációs stratégiája egyik legfőbb elemének, előbb-utóbb átcsúszik az összeesküvés-elméletek világába.

A közellenség

A közellenség

 

Amikor a kormánytagok Soros Györgyről, illetve az általa szimbolizált, hazánk ellen törő háttérhatalomról beszélnek, akkor az nem egy hirtelen jött ötlet vagy egyszerű ellenségkép: tökéletesen illeszkedik az eddig kommunikált világképükbe. Röviden: adva van egy nagy többséggel bíró kormány, amely – mivel a nép az érdekei érvényesítése céljából az ő kezébe helyezte az ország vezetését – legitimen, kvázi a maga természetességével képviseli a nemzeti érdeket. Ezzel szemben áll az összeszövetkezett hazai és euroatlanti ellenzőkből álló „politikai satu”, amely illegitim módon próbálja gáncsolni a nemzeti érdek érvényesülését. A satu ikonikus alakja Soros György, akit nem érdekel a magyar nép döntése, és mindenképp az általa kívánatosnak vélt világot akarja ránk erőszakolni nyilvános és nem nyilvános, háttérhatalmi eszközeivel. Ez ellen kell fölvennie a harcot a nemzeti kormányzatnak. Akár Árgyélus királyfinak a nagy sárkány ellen.

Szeretném leszögezni: amikor a narratívákat a mesékhez hasonlítom, nem azt mondom, hogy irracionálisak, vagy hogy magától értetődően légből kapottak. Sőt a narratívák és az összeesküvés-elméletek egyik fő előnye éppen az, hogy nehezen támadhatók. Mert milyen válaszokat szoktak adni az ilyen elméletekre? Az első az azonosítás: „ez csak egy összeesküvés-elmélet”, avagy „ez hülyeség”. A gond ezzel a válasszal a valószínűségekben rejlik: még a legvadabb összeesküvés-elméletek sem nulla, csak azt közelítő valószínűségűek, miközben a velük szemben állított, normálisnak vélt magyarázat sem lehet száz százalékig bizonyos. Így pedig a „hülyeség” nem igazolható úgy, mint egy matematikai formula, például a „2×2=5” esetében. Az, hogy az adott magyarázat téveszmés-e, csak a saját, már meglévő hiteink, narratíváink és előföltevéseink alapján dől el. Ugyanúgy, mint amikor a sorosozásra azt mondják, hogy zsidózás: aki úgy szocializálódott, hogy alapból annak hallja, elfogadja a vádat, de más aligha.

De hát tényszerűen hazudnak! – szól a második válasz, amely azonban szintén gyenge hatásfokú. Nem azért, mert nem hazudnak, hanem azért, mert ebben a közegben ennek nincs jelentősége. Egész egyszerűen a tényekhez fűződő, már említett metaforikus viszony miatt a cáfolni kívánt állítások és narratívák érzéketlenek a bennük foglalt állítások igazságértékére. Mintha egy mesével kapcsolatban azt firtatnánk, hogy tényleg hétmérföldes-e a csizma. A lényeg, hogy az egyes tényállítások nem a narratívák támasztékaiként, hanem egészen másképp: a már előre meghozott ítéletek bármikor tetszés szerint helyettesíthető illusztrációiként szolgálnak.

Épp ezért egy hatékony válasznak az előföltevéseket kell megtámadnia, illetve a narratíva egészére, a logikai váz sajátosságaira kell koncentrálnia. Ha például szemügyre vesszük a föntebb vázolt, kormánypárti „mesét”, láthatjuk, hogy Soros abban csupán egy szimbólum: a nemzetiérdek-vezérelt, legitim kormánnyal szembeni illegitim befolyásolók szimbóluma. Nem az ő személyével kapcsolatos állításokat, hanem az azokkal illusztrált szembeállítást kell tehát megtámadni. Rá lehet mutatni például arra, hogy a demokratikus fölhatalmazásra való állandó hivatkozás pont az olyan, kormánnyal folytatandó vitákat lehetetleníti el, amelyekben a nép, amelynek döntést kéne hoznia, esetleg újragondolhatná a folyamatokat. S hogy így valójában nem is a nép dönt, hanem a kormány, amely kivívja szuverenitását saját fölhatalmazóival szemben is.

Persze ez csak egy lehetséges ellenérv: önmagában nem lehet hatásos, csak úgy, ha fölépítik. Ha azok, akiknek ez érdekében áll, a kormánnyal szembeni érveket és a saját maguk mellett szólókat narratívává szövik. Ez persze nem egyszerű feladat, de igen sok előnnyel jár – és hosszú távon alighanem elengedhetetlen, különösen egy olyan közegben, ahol az egyik főszereplő már rendelkezik egy átfogó narratívával. Ideje hát behozni a versenyhátrányt.

szerző
Madlovics Bálint
publikálva
2016. máj. 26., 13:12
kommentek
5
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 5 deflator
    deflator
    2016. május 31., kedd 23:36
    Van egy harmadik felfogása is a politikai kommunikációnak: a tény-alapú (fact-based). És ez a leghatékonyabb, feltéve, hogy a tények mellette szólnak.

    Soros mindenkinek elmondja, aki meghallgatja, hogy ő bizony aktivan támogatja a "nyílt térsadalmak (ha őgy tetszik: az általa kívánatosnak tartott világ) kialakulását egyes országokban melyek között Magyarország ügyét különösen szívén viseli.

    An open and shut case - there is no need for the jury to retire.

    Aki ebben "narratívát", "összeesküvés-elméletet" lát az a szelet hámozza.

    Madlovics - mivel a tények nyilvánvalóan ellene szólnak - az elementáris manipuláció eszközéhez nyúl: ez nem vizsgálja a dolgok valóságtartalmát, hanem átteszi a kérdést a narratívák, a pártos igazságok világába, ahol minden relatív, és a tényállítások tetszés szerint helyettesíthető illusztrációk.

    Nem a tényeket kell megtámadni - mivel azok támadhatatlanok - hanem azokat, akik azokra rámutatnak.

    Aki azt hiszi, hogy ez "ügyes", az nagyon téved.
  2. 4 yoyo
    yoyo
    2016. május 27., péntek 15:45
    cukipofa dzsekk (grrr, vagyishogy kókusz): "A könyökömön jön ki ez az ócska vádaskodás."

    Szerintem ezt gondold végig kicsit alaposabban.
  3. 3 grrr
    grrr
    2016. május 26., csütörtök 17:17
    Aki sorosozásról beszél az hülyeséget beszél.
    A könyökömön jön ki ez az ócska vádaskodás.
  4. 2 nőietlen
    nőietlen
    2016. május 26., csütörtök 15:50
    ellenfélnek, elnézést. Nem direkt volt
  5. 1 nőietlen
    nőietlen
    2016. május 26., csütörtök 15:49
    A cikk vége mintha azt sugallaná, hogy ezek az összeesküvős-mesés stb. narratívák valami történeti elsőbbséget élveznek, a keletkezésüket tekintve az "elsőszülöttek" - és ehhez képest és ezek után kellene az ellenélnek gyorsan kitalálni egy másikat...

    Ez így nem állja meg a helyét. Az ilyen sztorikkal éppenhogy arra hivatkozva szoktak előállni - konkrét helyzetekben, konkrét személyek -, hogy ezekkel 1) újat mondanak a "régi és hivatalos" narratívához, világképhez képest 2) ez valami stramm lázadás az ellen a régi és hivatalos világrend ellen - a hős Árgyílus a gonosz sárkány ellen stb. Az ilyen összeesküvős sztorik hívei és konstruálói mindig direkt maguk hivatkoznak az ő hősies narratívájukat megelőző régire és hivatalosra, amivel szemben hősiesen föllépnek...

    És ezen a ponton kapcsolódik sajnos egészen konkrétan az antiszemitizmushoz. Egy rendes izmos, politikai eszmeként is kifejlett antiszemitizmusnak történelmileg és logikailag is része ugyanez az elképzelés - ami történelmileg a helyettesítési teológiában testesült meg. (És akkor ennyi köze van a "keresztény" hagyományhoz.) Az tény, hogy ez az antiszemitizmustól (látszólag) függetlenül, máshol is fölbukkanhat. Ennyire fontos ez a struktúra.

    Vagyis ezek a narratívák mindig a hatalomÁTVÉTEL és a hatalom gründolásának a narratívái. (Akkor is, ha ősi hagyományokra hivatkoznak.)

    Ezzel szemben max. a Nemezisre lehetne hivatkozni. Vagy esetleg betérni zsidónak...

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Republikon Intézet

Számok. Politika. Elemzés. Feminizmus. Mozgalmak. Liberalizmus.

Republikon Intézet
Szerző adatlapja
Összes blog Itt

Blog

még több cikk