Narratívák és összeesküvés-elméletek – avagy miért és hogyan működik a sorosozás?

  • Madlovics Bálint
  • 2016. május 26.

Liberális szemmel – Republikon

Amikor a kormánytagok Soros Györgyről beszélnek, akkor az nem egy hirtelen jött ötlet: tökéletesen illeszkedik az eddig kommunikált világképükbe.

A politikai kommunikációnak két, egymástól eltérő fölfogása van. Az egyik ügyalapú (issue-based): ez azt vizsgálja, hogy mely ügyek vagy témák napirenden tartása előnyös vagy előnytelen az adott politikus számára. A másikat, amiről hosszabban szeretnék beszélni, történetalapú (story-based) fölfogásnak fogom hívni.

Ennek a központi fogalma nem az ügy, hanem a narratíva. A szó maga azt jelenti: elbeszélés, történet, vagy kicsit költőibb fordításban, „mese”. Persze nem akármilyen mese: strukturált tündérmese, melynek a társadalmi viszonyok és az azokról alkotott ítéletek adják az alapanyagát és a szókészletét. Az egyes ügyeket, tényeket, olykor személyeket is a narratíva metaforikusan használja föl: egy történet szereplőiként pozicionálja őket, szerkesztett, belső szereposztással, irányultsággal, letisztult és átláthatóvá stilizált oksági összefüggésekkel, jellemzően valamilyen – a beszélő politikai céljainak kedvező – kifejlet felé vezető morális tanulságot sugallva.

Ha egy politikai erő egy ilyen „mesét” föl tud építeni, és aztán a választói az abban foglalt összefüggések szerint fogják értelmezni, illetve a helyén kezelni a különböző híreket, akkor lényegében az egyes ügyek és tények elveszítik a jelentőségüket. Ebben tér el igazán a történet- és az ügyalapú fölfogás: az előbbi szerint, mivel a narratívában a szerepek előre le vannak osztva, az a szerint gondolkodó hallgatóság a valóságot annak megfelelően fogja strukturálni, értelmezni – sőt ki is egészíteni saját „tényekkel”, amelyeket, mivel beleillenek a világképébe, épp oly valóságosnak vél, mint az úgymond „igazi” tényeket. Az egyes ügyek tehát nem érdekesek, hisz a narratíva megteremti a saját valóságát. Akár a mesevilággal épp csak ismerkedő kisgyermek esetében, aki naivan úgy gondolja, hogy az általa hallott történetben szereplő lények, a sárkányok és a boszorkányok is szükségszerűen valami valóságelemet testesítenek meg.

A politikai narratívák nagyon hasonlítanak az összeesküvés-elméletekhez. Ugyanazzal a világmagyarázó funkcióval bírnak, és ugyanúgy meg tudják teremteni a saját valóságukat. Nincs is éles határvonal a két műfaj között – s ezért korántsem meglepő, ha egy politikus, aki láthatóan történetalapú fölfogásban gondolkodik, illetve a narratívák építését tekinti kommunikációs stratégiája egyik legfőbb elemének, előbb-utóbb átcsúszik az összeesküvés-elméletek világába.

A közellenség

A közellenség

 

Amikor a kormánytagok Soros Györgyről, illetve az általa szimbolizált, hazánk ellen törő háttérhatalomról beszélnek, akkor az nem egy hirtelen jött ötlet vagy egyszerű ellenségkép: tökéletesen illeszkedik az eddig kommunikált világképükbe. Röviden: adva van egy nagy többséggel bíró kormány, amely – mivel a nép az érdekei érvényesítése céljából az ő kezébe helyezte az ország vezetését – legitimen, kvázi a maga természetességével képviseli a nemzeti érdeket. Ezzel szemben áll az összeszövetkezett hazai és euroatlanti ellenzőkből álló „politikai satu”, amely illegitim módon próbálja gáncsolni a nemzeti érdek érvényesülését. A satu ikonikus alakja Soros György, akit nem érdekel a magyar nép döntése, és mindenképp az általa kívánatosnak vélt világot akarja ránk erőszakolni nyilvános és nem nyilvános, háttérhatalmi eszközeivel. Ez ellen kell fölvennie a harcot a nemzeti kormányzatnak. Akár Árgyélus királyfinak a nagy sárkány ellen.

Szeretném leszögezni: amikor a narratívákat a mesékhez hasonlítom, nem azt mondom, hogy irracionálisak, vagy hogy magától értetődően légből kapottak. Sőt a narratívák és az összeesküvés-elméletek egyik fő előnye éppen az, hogy nehezen támadhatók. Mert milyen válaszokat szoktak adni az ilyen elméletekre? Az első az azonosítás: „ez csak egy összeesküvés-elmélet”, avagy „ez hülyeség”. A gond ezzel a válasszal a valószínűségekben rejlik: még a legvadabb összeesküvés-elméletek sem nulla, csak azt közelítő valószínűségűek, miközben a velük szemben állított, normálisnak vélt magyarázat sem lehet száz százalékig bizonyos. Így pedig a „hülyeség” nem igazolható úgy, mint egy matematikai formula, például a „2×2=5” esetében. Az, hogy az adott magyarázat téveszmés-e, csak a saját, már meglévő hiteink, narratíváink és előföltevéseink alapján dől el. Ugyanúgy, mint amikor a sorosozásra azt mondják, hogy zsidózás: aki úgy szocializálódott, hogy alapból annak hallja, elfogadja a vádat, de más aligha.

De hát tényszerűen hazudnak! – szól a második válasz, amely azonban szintén gyenge hatásfokú. Nem azért, mert nem hazudnak, hanem azért, mert ebben a közegben ennek nincs jelentősége. Egész egyszerűen a tényekhez fűződő, már említett metaforikus viszony miatt a cáfolni kívánt állítások és narratívák érzéketlenek a bennük foglalt állítások igazságértékére. Mintha egy mesével kapcsolatban azt firtatnánk, hogy tényleg hétmérföldes-e a csizma. A lényeg, hogy az egyes tényállítások nem a narratívák támasztékaiként, hanem egészen másképp: a már előre meghozott ítéletek bármikor tetszés szerint helyettesíthető illusztrációiként szolgálnak.

Épp ezért egy hatékony válasznak az előföltevéseket kell megtámadnia, illetve a narratíva egészére, a logikai váz sajátosságaira kell koncentrálnia. Ha például szemügyre vesszük a föntebb vázolt, kormánypárti „mesét”, láthatjuk, hogy Soros abban csupán egy szimbólum: a nemzetiérdek-vezérelt, legitim kormánnyal szembeni illegitim befolyásolók szimbóluma. Nem az ő személyével kapcsolatos állításokat, hanem az azokkal illusztrált szembeállítást kell tehát megtámadni. Rá lehet mutatni például arra, hogy a demokratikus fölhatalmazásra való állandó hivatkozás pont az olyan, kormánnyal folytatandó vitákat lehetetleníti el, amelyekben a nép, amelynek döntést kéne hoznia, esetleg újragondolhatná a folyamatokat. S hogy így valójában nem is a nép dönt, hanem a kormány, amely kivívja szuverenitását saját fölhatalmazóival szemben is.

Persze ez csak egy lehetséges ellenérv: önmagában nem lehet hatásos, csak úgy, ha fölépítik. Ha azok, akiknek ez érdekében áll, a kormánnyal szembeni érveket és a saját maguk mellett szólókat narratívává szövik. Ez persze nem egyszerű feladat, de igen sok előnnyel jár – és hosszú távon alighanem elengedhetetlen, különösen egy olyan közegben, ahol az egyik főszereplő már rendelkezik egy átfogó narratívával. Ideje hát behozni a versenyhátrányt.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.