A levélszavazatok beérkezése után végül a zöldek államfőjelöltje, Alexander Van der Bellen nyerte meg az osztrák elnökválasztást a szavazatok 50,35 százalékával ellenfele, a radikális Osztrák Szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer előtt. A korábban egyébként szimbolikus és procedurális politikai szereppel járó osztrák elnökválasztást azért kísérte nagy érdeklődés külföldön is, mert sokan attól tartottak, hogy egy radikális jobboldali, populistának és EU-ellenesnek tartott párt politikusa először lesz a legmagasabb közjogi méltóság az unió egyik tagállamában. A választást tehát többen úgy értékelték, mint Európa, a jogállam, a befogadás, a nyitottság és a társadalmi problémákra anakronisztikus választ adó, bezárkózó és kirekesztő politika közötti választást. Van der Bellen megválasztásának hírére nem is maradtak el az európai politikusok reakciói. Az olasz külügyminiszter, Paolo Gentiloni egyenesen úgy fogalmazott, hogy „megkönnyebbültek” az eredmény láttán. Nem csoda, hogy az olasz kormányt ennyire foglalkoztatta az osztrák elnökválasztás eredménye, hiszen a Szabadságpárt a kampányban vette elő a dél-tiroli népszavazás ötletét, amely révén egyesíteni lehetne Tirol olasz és osztrák részét. Ugyancsak megkönnyebbülésről twittelt Manuel Valls francia miniszterelnök, hogy az osztrákok elutasították a populizmust és a szélsőségeket, ami tanulságokkal járhat mindenkinek Európában. A német külügyminiszter, Frank-Walter Steinmeier szűkszavúan csak annyit nyilatkozott, hogy mindenkinek nagy kő esett le a szívéről Európában.
Ilyen szoros eredmény láttán azonban óvatosan lehet csak a populizmus egyértelmű elutasításáról és Európa győzelméről beszélni, hiszen a választók majdnem fele, aki Norbert Hoferre adta le voksát, másfajta politikai válaszokat várt és eltérő jövőképpel rendelkezik. Nem véletlenül jegyezte meg a német zöld testvérpárt vezetője, Cem Özdemir, hogy a Van der Bellen előtt álló sürgető feladat a megosztott ország egységének megteremtése. A politikai megosztottság jelen esetben ugyanakkor egyértelmű társadalmi megosztottságot is jelent. Ahogy az egyes tudósítások már kiemelték, a diplomások 81 százaléka Van der Bellenre szavazott, míg a szakképzéseken végzettek 67 százaléka Hoferre. Hasonlóan szembetűnő, hogy a kékgalléros munkások 86 százaléka szintén a Szabadságpárt jelöltjére adta le voksát. A megosztottság ráadásul a Van der Bellenre szavazó nagyvárosok és a Hofer-párti vidéki Ausztria között is világosan kirajzolódik. A radikális jobboldal tipikus támogatójának vélhetnénk tehát az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező, vidéki, kétkezi férfi munkást.
| ||
A választók szociológiai adatainak ismeretében kényelmes pozíció úgy értékelni az eredményeket, hogy a globalizáció nyertesei és vesztesei között látjuk az ellentétet, vagy ha úgy jobban tetszik, az autoriter személyiségjegyeket hordozó férfi munkások és a nyitottabb, mobilis egzisztenciák között. Hasonló ez ahhoz, mint amikor Magyarországon az 1990-es években a rendszerváltás nyerteseit és veszteseit különböztették meg stigmatizálva. Ez a fajta értelmezés tehát a vesztesek kárára keres magyarázatokat. A demokratikus keretek között azonban nem lehet kizárni a választók felét a politikai közösségből, a „vesztesek” gondjai, félelmei is megoldásra várnak. Aki tagadja a bevándorlóktól, a növekvő globális versenytől való félelmeknek és bizonytalanságoknak az indokoltságát, annak megkérdőjelezhető a demokratikus elköteleződése. Nagyon helyesen mondta azt első beszédében Van der Bellen, hogy a diskurzus új kultúráját kell bevezetni, meg kell hallgatni másokat, meg kell találni azt, ami összeköti a politikai közösség tagjait.
Van der Bellen ugyanakkor azt is nyilatkozta, hogy minden alkotmányos eszközzel meg fogja akadályozni a Szabadságpárt kormányalakítását, azt ugyanis összeegyeztethetetlennek tartja az osztrák alkotmányban is lefektetett uniós elkötelezettségekkel. Mindez azonban kockázatos politika, hiszen ezzel élesen szembeállítja a jogállamot, az alkotmányosságot a demokratikus eljárással, a szuverén többség akaratával. Fontos ugyanis felismerni, hogy a radikalizmus terjedése Európában a részvétel válságával is összefüggésben van. A politikai részvétel problémája ugyanakkor nemcsak abban jelentkezik, hogy kevés a polgárok beleszólása a közügyekbe, ahogy azt a baloldali mozgalmak is állítják, hanem abban is, hogy a politikai közösség tagjai úgy érzik, akaratuknak folyamatosan gátat szab a liberális jogállam és az elitek szintjén létező konszenzus a tabunak számító politikai kérdésekről, mint a bevándorlás és az európai integráció. A demokratikus többségi akarat és a jogállami garanciák összeegyeztetése, kapcsolatuk újragondolása, valamint a politikailag vitatható témák bővítése nélkül folytatódni fog az európai demokráciák válsága, erősödik a politikai közösségek megosztottsága.
