Mielőtt még rátérnénk arra, miként vélekedett kritikusunk a színpadra állított regényről, idézzük Grecsó Krisztián (interjú vele itt) hasznos háttér-információkat tartalmazó mondanivalóját:
| ||
MN: Megváltozott a viszonyod a múlthoz, miután írtál róla?
GK: Van egy nagyon szigorú olvasóm, aki a Mellettem elférsz után azt kérdezte, hogy ha én ennyire átrajzolom a családi múltat, egy idő után nem kezd-e az átrajzolt uralkodni a valóságon?
MN: Különösen kockázatos lehet, amikor önmagadat rajzolod át.
GK: A személyiséget árulni, átírni magad valamilyenné, mondjuk jó emberré, ez veszélyes játék. Különösen, ha elindul valami hírnév és ismertség, akkor már a környezeted is hajlamos úgy emlékezni, milyen ügyes gyerek voltál, a tanító néni szerint már akkor is látszott a tehetséged, amikor a betűkkel küzdöttél. Pedig egy fenét. Rajtam legalábbis nem, átlagos gyerek voltam. De hát olyan jó, ha azt képzeljük, vannak személyes hőseink. Beleszaladtam már olyanba is, hogy elkezdtem szituációkat boncolgatni, okoskodni, és a könyvtári beszélgetés után odajött hozzám egy bácsi, hogy akkor tessék megmondani, hogy legyen az unokáimmal, hogy kell azokat a generációs hidakat felépíteni? Azt feleltem, fogalmam sincs, gondolkodjunk erről közösen. De ő nem ezt várta, azt akarta, hogy segítsek. Ezeket a helyzeteket szigorú öniróniával lehet csak kezelni.
És akkor jöjjön egy részlet a Mellettem elférsz narancsos kritikájából:
Hogy a túl hangos, figyelmetlen nevetésünk az anyánk nevetése. Az asztalra csapunk tétován, mert megaláztak, és még csak észre sem vették – ez a nagyapánktól maradt ránk. Az állunkat vakarjuk, remeg a lábunk az asztal alatt, fintorgunk mosoly helyett, és ha megértjük, honnan jön mindez, akkor már nehéz nem tudomásul venni, hogy jön velük a hirtelen harag vagy a csendes gyávaság, a lustaság vagy a nyughatatlanság, depresszió vagy alkoholizmus – kinek mi jut. Mert, mint tudjuk, minden család másképpen boldogtalan. És ha már idáig eljutottunk, afelől se lehetnek kétségeink, örökletes-e az a bizonyos betegség – legfeljebb abban reménykedhetünk, minket később talál meg, mint egykor őket. A Mellettem elférsz ezekről a mozdulatokról szól, a szép kilátástalanságról, hogy a múlt feltárása révén önmagunkhoz kerülünk közelebb, egyúttal ahhoz a felismeréshez is, hogy a múltunk – tehát önmagunk, tehát voltaképpen a sorsunk – elől nem tudunk kitérni.
