m. l. t.

A világért sem tanácsos elfeledni: a Putumayo-lemezsorozat sosem vágyott többre, mint hogy tisztességes "háttérzenét" kínáljon. A sztori ismert: Dan Storper, a fõnök tisztes hivatása szerint latin-amerikai csecsebecsék és ruhák árusításával foglalkozott, és azért készítette elsõ kompilációit, hogy a butikjában a választékhoz méltó muzsika szóljon. Aztán egyre macerásabb lett, hogy folyton kölcsönkérték a kazettáit, úgyhogy nem volt mese, nagyüzemi gyártásra kellett vál-tania, létrehozva egyszersmind a Putumayo World Music kiadót.

A napokban láttam egy kulturális tévémûsort, arról szólt, hogy hol végzõdik a nosztalgia, és hol kezdõdik a retro. Érdekes probléma volt, de nem sikerült belemélyednem, viszonylag hamar gutaütést kaptam. Valahogy nem tudom feldolgozni, amikor a magabiztos jófejek eldöntik, hogy mondjuk egy könnyûzenésznek mikor illik visszavonulnia. Vagy hogy minek a pótléka a letûnt korok és kedvencek felvételeit hallgatni.

Vessenek meg, ritkán bírok izgalomba esni a kortárszenéktől. Kóstolgatom-kóstolgatom, aztán belátom szépen, hogy nem hozzám szólnak, hiszen a kortárszenét a kortárszeneszerzőknek írják a kortárszeneszerzők, tessenek csak megnézni pár ilyen lemezt, dedikálásilag. És én ebben nem is találok semmi kivetnivalót: ha az ajánlás gesztusa viszonzásra talál, egyszer még egészen szép kis köröcske alakulhat ki a kortárszene hallgatóiból... Vannak persze kivételek is, hadd erősödjék a szabály, de azok a kortárszenészek általában nem kortárszenét játszanak, hanem rockot vagy tangót vagy afrikai népzenét, mint például a Kronos Quartet.

Alig pár hónappal azután, hogy a hamburgi Teldec kiadó felidézte a (múlt) századforduló brazil kávéházi zenéit (Café Brasil), a berlini Piranha rátett egy lapáttal, nem kis meglepetést szerezve mindazoknak, akik a tangót Argentínával azonosították azon az égtájon. Sőt, már-már odáig ment, hogy az "előszóban" leszögezze: egyes riói choro-zenekarok már akkor megteremtették a brazil tangó jellemző formáit, amikor a szomszédban még a kutya sem beszélt tangóról. De ezért nem lenne tanácsos tűzbe tenni a kezünk.

Míg a Buena Vista Social Clubnak csak az emlékét őrzi Havanna, a Tropicana Night kabaréban a mai napig zajlik az élet, és állandó fellépői között van Omara Portuondo is, immár ötvenöt éve. Nem szívesen beszélnék le arról bárkit, hogy odalátogasson, mindazonáltal jeleznem kell: Omarából ugyancsak komoly dózisra számíthatunk egy hozzánk közelebb eső Szigeten. A szomszédos Margitot már megjárta májusban a BVSC-keretben, "budára saját (és ugyancsak népes) kíséretében jön. Pillanatok kérdése már csak, de azért az elmúlt hetven évet sem hagynám szó nélkül.

Hallatlan előnyökkel jár, amikor megöregszik az ember; például kiveheti a részét a nosztalgiabulikból. És ha történetesen a Blood, Sweat & Tearsszel kedveskedik neki a Sziget, képes odáig ragadtatni magát, hogy azt gondolja, a nagyszínpad legjelentősebb koncertje előtt áll.

Az talán túl szép volna, ha a Szigetre kijönne a lemeze, de azért melegen ajánlott majd érdeklődni, van rá egy kis esély. Bármiként is, nincs mese, kint kell lenni, hiszen soha jobbat, mint egy új zenekarba belehabarodni. Márpedig a Folkestra egy új zenekar, ugyan volt már neki három koncertje, épp befejezte a Mamikám felvételét, és ha számít, én nettó odáig lettem. Ugyanis végre arról van szó, amiről a legritkábban: üdítően, frissen, változatosan és vérprofin lett megérintve a magyar népzenei hagyomány. Semmi lihegés és mélyenszántás, hanem olyan szívderítés, amely mögött rengeteg tudás halmozódott fel.

David Yengibarjan tizenkilenc éves volt, amikor 1995-ben lelépett Jerevánból. Szobrászművész bátyja már két éve Budapesten dekkolt, az ő műtermében húzta meg magát. Kottákat kerített, bejárt a dzsessz tanszakra, hangszerelést és zeneszerzést tanult. Főképp dzsesszzenészekkel került kapcsolatba, egyelőre még nem volt szó tangóról.

Jóllehet hátrányos helyzetből startolt, hiszen nem a zenészek kasztjába született, továbbá Dakarban a kisebbségi fulani törzs tagjaként is "idegennek" számított, a kilencvenes évekre a legnagyobb hatású nyugat-afrikai előadóvá nőtte ki magát a szenegáli Baaba Maal. Európai ismertségét, Mory Kantéhoz és Salif Keitához hasonlóképp, ő is a párizsi éveinek-felvételeinek köszönhette, ugyanakkor azzal a kérdéssel is szembesülnie kellett, hogy hol húzódik a tradicionális afrikai és az elektronizált globális hangzás között a legvonzóbb határ. És úgy tűnt, legalábbis Maal így nyilatkozott, az 1994-es Firin´ in Fouta albummal sikerült megtalálnia, mely előtt nekifutott már öt alkalommal. Ezt követte ´98-ban az év kimagasló sikerének számító Nomad Soul, és most itt van a Missing You, mintegy meglepetésként.

Manu Chao: Proxima Estacion: Esperanza

Az egy pillanatig sem vitás, hogy - amiként a Zöld-foki-szigeteknek Cesaria Evora - Madagaszkárnak a Tarika zenekar a szinonimája. Kérdésként legfeljebb csak az merülhet fel, hogy jobbára napsütötte-egzotikus-érzéki dalai mögött elegendő fedezet van-e ahhoz, hogy kétévenként újabb - no és változatlanul hatásos - albumot készítsen.

Natachát annyiszor láthattuk, és annyiszor kaseroltuk már, hogy a felvezető biografikus kört engedelmükkel lerövidítem. Kiindulópontnak így a tavalyi év kínálkozik, mikor is Natacha már nem a Trans-Global Underground, hanem külön bejáratú muzsikusok társaságában lépett fel a Szigeten, no és amikor ideje java részét nem Londonban, hanem Kairóban töltötte, hiszen ez az aprócska fordulat akár azt is jelezhette volna, hogy a következő albumával új fejezet nyílik vonzó karrierjében.