7 kérdés – Hollósi Frigyes

Színház

Megállás nélkül játszik anyaszínházában, a Nemzetiben: püspök a Náthán gyermekeiben, sírásó a Hamletben, öreg szolga a Három nővérben és nyugalmazott szállítmányozó a Vesztegzár a Grand Hotelben című előadásban. A távolról sem nyugalmazott színész Facebookról és Švejkről, rovásírásról és iPadről.

1. Kitől kérne autogramot?

Szent Istvántól kérnék. Hátha rovásírással írná alá a nevét. De hogy ne csak hülyeséget mondjak; sosem voltam egy nagy autogramkérő, utoljára valamikor sráckoromban kértem a Sportuszodában egy híres úszótól. De a nevét ne kérdezze, arra már nem emlékszem. Ez még akkor történt, amikor sportszerűen úsztam, Peterdi Pál, a volt újságíró és humorista volt az edzőm. De kézilabdáztam, kosaraztam, bokszoltam is. Úszni például a boksz miatt kellett: verekedtem az iskolában, hát leküldtek az uszodába. Ott azt mondták, ússzak egy hosszt, ennyi volt a beugró. Nem kellett hozzá a nem létező szüleimnek kiadásokba verni magukat.

2. Mi a luxuskiadása?

Azt hiszem, hogy most már a cigaretta. Többszörösen is, hiszen már büntetnek azért, ha nem öt méterre szívom el a cigarettát az ajtótól, és az a nagy helyzet, hogy állati ritkán viszek magammal colstokot. Állandóan rettegek, hogy egyszer fizetnem kell, mert 4,80-nál gyújtottam rá. De annyira sajnos nem tudtam megijedni, hogy letegyem a cigit, és hát, az ára is elég borsos. De sosem voltak különösebb luxusaim, egy proligyereknek ilyenek nem nagyok vannak.

3. Harry Potter vagy Háború és béke?

A Harry Pottert nem olvastam, de a filmekkel elfogult vagyok, mert én szinkronizáltam a Hagrid nevű figurát. A Háború és békét olvastam annak idején, és még egyszer szívesen elolvasnám, de nem esküdnék meg rá, hogy erre a hetvenkettedik évemben fogok sort keríteni. Ma már inkább úgy olvasok, hogy az iPademen felnagyítom a betűket, a rendes könyvekkel eléggé kínlódok. De ha egymás mellé kéne tennem a kettőt, akkor azért a Háború és béke.


Fotó: Sióréti Gábor

 

4. Melyik kitalált figuránál érezte leginkább, hogy mintha önről mintázták volna?

Aki nagyon közel áll hozzám, az a Švejk. Különösen akkor éreztem szoros rokonságot Švejkkel, amikor a kötelező katonai szolgálatomat töltöttem. Ha megírtam volna a katonakalandjaimat, azt Hašek is megirigyelhette volna. A legkisebb ember is úgy bánt velünk, kopaszokkal, mint a kapcájával. Gyalogsági ásók tetején, alsógatyában kellett verset mondanom, és még sok hasonló őrültséget kellett csinálnom. Aztán fordult a kocka, rájöttem, hogy itt azért sokkal hülyébb emberek vannak nálam. Amikor aztán zászlóaljírnok lettem, már én hozattam fel a reggelit.

5. Mit tenne, ha nő lehetne egy napra?

Most már erre az egy napra nem akarok nő lenni. Különben is, borzasztó lenne, mert azt a sokat emlegetett fogamzásgátló tablettát sem kaphatnám meg. Ha lehetne tablettát kapni, akkor esetleg... De mit lehet egy nőben irigyelni?! Szépek, ezt meg kell hagyni.

6. Mit töltött le utoljára?

Sokat lógok az interneten, Facebookot olvasok, lájkolom, ami tetszik, és még egy csomó oldalt elolvasok, rendszeresen nézem például a Mandineren a kommenteket, hogy jól elkenődjek. Mindig ugyanaz a három ember köpködi egymást. Nagy hírfogyasztó vagyok, de letöltős az nem.

7. Melyik előadást nézve érezte legutóbb, hogy ez a legjobb dolog a világon?

Nagyon nagy élményem volt utoljára A mi osztályunk című előadás a Katonában. Nagyon fáj, hogy nem hívták meg a POSZT-ra. A Nemzetiben is nagyon sok előadás van, amit szeretek, és ebből a szempontból édes mindegy, hogy benne vagyok-e vagy sem. A Hamletet például nagyon szeretem − abban benne vagyok, de Az ember tragédiáját is nagyon szeretem – abban nem vagyok benne. Nagyon tetszett az Örkényben a János király is. Az életem nagyjából a színházra szűkült, annyit dolgozom, hogy itt töltöm, ha nem is a fiatalságomat, de ami még hátravan, azt itt töltöm a Nemzetiben.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.