Színház

A civil mint szitokszó

Csehov: Sirály

  • Tompa Andrea
  • 2016. február 14.

Színház

Amikor anya és fia az összecsapás hevében ilyeneket vág egymás fejéhez, hogy az egyik, a színésznő „rutinos iparos”, aki „szar darabokban” játszik, az anya pedig felbőszülten azzal sértegeti a fiát, hogy „te még egy bohózatot sem tudnál megírni, te civil”, kiderül, hogy a civil a legnagyobb sértés.

Legalábbis ebben a színházban, a színpadbeliben és a Katonában, ahol a darabot játsszák. Fullajtár Andrea a „nagy színésznő” szerepében kikéri magának: „sohasem szerepeltem szar darabokban!”, és olyan meggyőző erővel, ami már-már a sajátja, azaz a Fullajtáré, nem csak a megformált színésznőé.

Jól látni, hogy ez a nézőpont – a civil mint szitokszó – uralkodik a mai magyar színházban: nemrég Jeles András keresett új filmjéhez „színészi előképzettség nélküli”, kvázicivil szereplőket, minthogy Jeles sokszor dolgozott civilekkel. Erre berágott egy színész a Face­bookon, hogy de hát itt vannak ők, a színészek, s a vita heves lett. S noha a világszínházban két évtizede ha nem is paradigmaváltás, de mindenesetre a civilek (a nem képzett színészek) erős jelenléte látszik, a magyar színházban mindez kevéssé tapasztalható.

A Sirály mindenesetre ezzel a furcsa, számomra zavaros eldöntetlenséggel kezdődik: a térbe érkező nézőt színpadácsolás, munkálkodás fogadja, a színpad valósága valódi, nem színházi. De mikor már mindenki bent ül a nézőtéren, váratlanul mégis „színház” kezdődik, klasszikus (függöny le, sötétség és nagy hangeffekt), mintha semmi előzmény nem volna. És elkezdődik egy hagyományos előadás; ezen a hagyományos kereten belül kell végül is nézni a Sirályt; eleinte nem elég új vagy váratlan, amit nézek.

A Sirállyal Ascher Tamás Csehov-ciklusa le is zárul: minden drámáját megrendezte, igaz, többet külföldön (ebben a szezonban rendezett Cseresznyéskertet Bochumban). Nincsenek értelmezetlen mondatok, viszonyok, mindenki tudja, hol van és miről beszél. A figurák inkább kicsire vannak fogalmazva, és humoros, karakterszerű oldaluk az erősebb (ez a tipikus ascheri látásmód), mint nagyra, mélyre vagy tragikusra. Az alakok jelentése sokszor egyből látható – és túlságosan látható, nem biztos, hogy rejt majdani titkokat és új lehetőségeket.

Fullajtár nagy, csillogó színésznője – inkább vidéki közepes sztár, mint fővárosi –, a megöregedni nem akaró díva pazar toalettjeivel végig uralja az agorát, a szűk, „vidéki” teret, ahol a darab játszódik, és csak az ő engedélyével uralhatja más. A fia, mondjuk, épp nem kap engedélyt. Fullajtárnak a drámai jeleneteiben – fiával való vitájában, megcsalatása pillanatában – sem „kell” összetörnie, nem lehet valódian emberi, nem feslik fel a nagy színésznőarc; ezt az összetörést kissé hiányolom. Színészileg megújul Nagy Ervin, aki kimozdul eddigi önironikus-ügyetlen, szépfiús zárványaiból, és ő lesz a sikeres, ám bizonyára nem Dosztojevszkij nagyságú író. Karaktere végig a humor szakadékának szélén billeg, de mégis komolyan veszi, van súlya. A „középszernek”, a színésznőnek és írójának nem adatik meg semmilyen nagyság vagy mélység – a játékmód nagyon karakterszerű, kevés valójában a „civil”, a saját, és túl sok a szereplőhöz fűzött kommentár. Ahogy Máté Gábor karaktere is csak a mondatokkal küzd (remekül), hogy az „izé” helyett eszébe jusson valami, mert már annyira leépült fizikailag is, szellemileg is; Dorn doktor (Fekete Ernő) pocakos egykori szépfiú, afféle dandy. Megjegyezhetőek, ám nem tragikusak. A szöveg azonban régi és friss egyszerre, ez jó.

A fiatalok világa érdekesebb, Ötvös András és Mészáros Blanka alakjában több dimenzió van: ahogy a darab elején eljátsszák a fiatal Trepljov szimbolista, azaz nemcsak hogy nem realista, de az ascheri-színpadi realizmustól is eltérő nyelvű világot, tehetségesen játszanak. Azaz Trepljov nem dilettáns, „civil”, csak „más”. Ötvös tehetsége is izgatott, energikus, sprőd; a színész kiváló. Ennek a másféle tehetségnek, színháznak nincs helye ebben a világban; a siker a közepeseké, fogalmazza Ascher egyre élesebben a darab folyamán; bár Ascher önmagáról, a rendező Ascherről nem beszél személyesen, ez nem látható mint személyes vállalás.

Mészáros Blanka szépen és hatásosan játszik mint világlélek, majd „fiatal vidéki lányként” kissé pasztell, nem ragadható meg. Ötvös a (csehovi) második–harmadik, Mészáros a negyedik felvonásban törik össze végleg, kétségbeesésük az előadás nagy pillanatai; ezekben mindketten valódiak, nem kommentálják figuráikat. Valahogy a végén Ötvöst elveszítjük, egykedvű és kissé kevés az utolsó felvonásban.

Az előadás második, sokkal erősebb része felől értelmezve feltárul a drámai szövet, valami megrendítő, lassan megmutatkozó világértelmezés, amelynek fájdalmát szívesen magammal viszem. Jordán Adél alkoholista, reménytelen szereplője a harmadik fiatal, akit ez az előadás elveszejt: nincs hely itt nemhogy a másnak, tehetségnek, civilnek, hanem egyetlen fiatalnak sem. Az egyik szétment hazudik magának, hogy ő „színésznő”, megy vissza egy nyilvánvalóan szar színházba, a másik öngyilkos lesz, a harmadik részegen ül a földön és társasozik. Ma itt ezt jelenti a Sirály.

Katona József Színház, január 4.

Figyelmébe ajánljuk