„A színház nem egy épület, egy megmerevedett struktúra, hanem modern szentély, amely teret és lehetőséget ad nekünk, alkotóknak, hogy csodát tegyünk benne. De lehetőséget ad a közönségnek is, hogy újra felfedezze magában a gyermeket, és rácsodálkozzon saját varázslatos létezésére” – ilyen és ehhez hasonló mondatokba futottunk, amikor átolvastuk Bozsik Yvette pályázatát. A Kossuth-díjas koreográfus pályázata teljes terjedelemben először a narancs.hu-n jelent meg, miután hétfőn a Főpolgármesteri Hivatal közölte: Bozsik Yvette lesz 2012. július 1-jétől kezdve öt éven át a Trafó ügyvezető igazgatója. Szabó György, aki 1998 óta vezeti a közben világhírűvé vált intézményt, még decemberben nyilvánosságra hozta pályázatát a szinhaz.hu-n. (Bozsik is megküldte ide az eredményhirdetés után anyagát – igaz, kitakarva például az együttműködők nevét; mi tisztán látunk ezen a terepen is.) Vagyis a két anyag immár összehasonlítható, s mi úgy gondoltuk: össze is hasonlítandó. Naivan – mintha a pályázat is számított volna a végső döntésnél – és higgadtan olvastunk.
„Minden korosztály számára érdekes”
Ahogy az előbbi idézet is jelezte: a Bozsik Yvette által írt anyag nem mentes sem a közhelyektől, sem pedig – mint az később kiderül – a túllicitálási gesztusoktól. A Bevezetés például olyan megállapításokat tartalmaz, amelyeknek nem tudni, mi köze a Trafóhoz: tankönyvi idézetnek éppúgy elmennének, mint egy művészi önéletrajzban. (Például: a „művészet az ismeretlent hivatott felmutatni, segítségével képesek lehetünk megszüntetni a bennünk lévő félelmet”. Vagy: „Ha kirekesztettség van jelen, a társadalom tagjai takargatnak valamit, amivel nem mernek szembenézni.”) Később Bozsik úgy fogalmaz, hogy a „jó előadás kérdéseket tesz fel, de nem adja meg a választ, nem akar rátelepedni közönségére, rábízza a döntést és a darab értelmezését. Elindít egy gondolatot a befogadó felé, de mindenkinek magának kell megtalálnia a választ, mint ahogy az életben is. Ebben a színházban hiszek, mint ahogy az életben is”.
Ezt követően Bozsik rátér a Trafóra, amelyet „egy valamikori újító, izgalmas, kortárs” művészként jellemez, aki azonban „belemerevedett saját stílusába, és ezáltal megszűnt reflektálni az őt körülvevő világra”. Ezt az állítást mélyebb érvelés nem támasztja alá, így muszáj úgy gondolnunk, hogy Bozsik szerint például a PanoDráma Szóról szóra című, a romagyilkosságokat feldolgozó előadása nem a minket körbevevő rasszizmusról, Mundruczó Kornél Tiszaeszlári Solymosi Eszter rendezése nem a mindenkori antiszemitizmusról, a Krétakör Krízis-trilógiája pedig – sok más mellett – nem a család válságáról szólt. És ez csak néhány előadáscím a Trafó idei évadából.
Ám Bozsik szerint mégsem ez a „legfőbb baj” a Szabó György vezette Trafóval, hanem az, hogy onnan a „hazai alkotók úgy érezhették, hogy kiszorultak, főleg azok, akiknek eddig nem volt módjuk nagyobb közönség előtt megmérettetni magukat (…) Ahogy egyre «népszerűbb» lett a közönség körében, úgy vált mindinkább az aktuális trendek és irányok kiszolgálójává. Feladta a frissülés, a kockáztatás izgalmát és új irányok keresését, megelégedve azzal, hogy népszerű és elfogadott”.
Ehelyett szeretne Bozsik egy alapkoncepciójában „változatlanul nyitott, bátran kísérletező, művészeti kockázatvállaló, minden korosztály számára érdekes és szerethető” helyszínt a Trafóból. A mindenkit megszólító és kiszolgáló (ami, feltételezzük, nem a „népszerű és elfogadott” intézményt jelenti Bozsik szótárában, hiszen annak – láthattuk – negatív csengése van) művészeti házra azonban sem közeli, sem távoli példát nem hoz fel a koreográfus, így tartunk tőle, hogy itt újabb PR-megfogalmazásba ütköztünk.
Irreális és sok
A túlvállalás nem áll meg itt: ezt követően elindul egy olyan ígérethullám, amelynek fogadalmait alighanem lehetetlenség lesz betartani. Bozsik alapvetően táncos csapatok fellépési helyévé pozicionálná át a Trafót: saját és Horváth Csaba társulata állandó helyet kapna itt, rajtuk kívül pedig felléphetne még Nagy József, a Duda Éva Társulat, a Frenák Pál Társulat, a Gobe Társulat, a Compagnie Marie Chouinard és az Alias Compagnie – e sor még hosszan folytatható. Ugyanakkor a színházak közül is meghívnák Bob Wilsont, a Théâtre du Soleilt, a Krétakört, a Pintér Béla Társulatot, a HOPPart-ot és a Maladypét (a sor még sokkal hosszabb); zenészek közül pedig nevesítve van Tom Waits és Nick Cave is. A zenészekről amúgy is azt írja a pályázat: a „zenei programok tekintetében folytatni szeretnénk a Trafó eddigi jól bevált hagyományait. A nemzetközi programválaszték ezután is a világ élvonalából kerülnie ki. Jazz, world music, kortárs zene, drum and bass, ambient. Mind a legjobbak előadásában.”
Vagyis míg Bozsik a bevezetőben élesen kritizálja a Trafót, addig a folytatásban az általa kínált műsorok jelentős részét már átvenné. Sőt erre még rá is ígér: minden „művészeti ág képviseltetné magát a végzős hallgatók alkotásaival”, lennének workshopok, konferenciák, mesterkurzusok; biztosítanák „fiatal, pályakezdő alkotók” megjelenését „már ismert művészek és művészettörténészek bevonásával”; lenne külön gyermekmegőrző, továbbá vak- és csecsemőszínház is – és még nincs vége! A háttérbe „szorult hazai alkotók, koreográfusok és együttesek munkáinak bemutatása” is újdonság lenne csakúgy, mint a nyitás a filmesek és videoművészek felé, a vidéki táncosok fesztiválja, a székek beszámozása, valamint a büfé kínálatának átformálása úgy, hogy a vegetáriánusok se maradjanak éhen.
Megtehetnénk, de nem folytatjuk a felsorolást. Bozsik (Blaskó Péter és Magács László által is támogatott) pályázati anyaga jó szándéki deficittel nem küszködik, de súlyosan elnagyolt, tele van általánossággal, és valami olyat vizionál a Trafó helyére, ami vélhetően meghaladja az intézmény anyagi és eszközbeli kapacitását. Nehéz komolyan venni.
Reális, építkező
Szabó György pályázata teljesen más vizeken evez. Más is a műfaja: szövege inkább az évek során összegyűlt kétségeket és eredményeket taglaló tanulmány, nem pedig kívánságlista. Szabóé reális, megvitatható, önreflektív munka, Bozsiké túlzsúfolt, nagyon szép igényeket bejelentő, művészi álom. Szabó meglátásai a mostani Trafó problémáiról összetettek, relevánsak, Bozsikéi egyoldalúak és nem kellőképpen alátámasztottak. Szabónak tudása van a Trafóról, Bozsiknak véleménye. Szabó csapatával együtt megteremtett egy masszív európai szigetet a fővárosban, mégis pályáznia kellett, nem mondhatta azt: „tessék, nézzétek meg, gyertek el: ez a Trafó.” Ehelyett profi munkát rakott le az asztalra, kördiagramokat, táblázatokat, adatsorokat beleillesztve (Bozsikéban fotóillusztrációk vannak), s noha olykor elég rendesen fényezi magát, mégsem mondja azt, hogy ne lehetne a munkán javítani, ne lehetne a Trafót jobban csinálni. Tudja, kik járnak oda, és konkrét tervei vannak a jövő évadra nézve. Bemutatja a Trafó munkarendszerét, a kommunikációs és marketingstratégiái pedig nem légből kapottak, hanem részletesen kifejtettek. A Trafó kockázatos hely – ezt se tagadja. Nem mindig egyenletes színvonalúak az előadások, és nyilván lehet vitatkozni az arányokon, vagy azon, hogy kinek kellene ott fellépnie, és kiknek nem – de hiszen nem is létezhet olyan (komolyan vehető) befogadó színház, ahol ez ne lenne kérdés.
Bozsik Yvette dolgozatában minderre mond nemet, ezt fikázza le az elején. Tarlóséktól most megkapta a Trafót, és mindenkinek érdeke, hogy színvonalas helyet csináljon belőle – kár, hogy a pályázatban erre nincsen garancia. De bármit is mond arról, amit létrehoz majd Horváth Csabáékkal együtt a Liliom és a Tűzoltó utca sarkán, egy biztos: ez már nem az a Trafó lesz, mint ami eddig volt. Ideje lenne elgondolkodni a névváltoztatáson.
