Nagy és gazdag pályája volt - alakulásában ő maga fontos szerepet tulajdonított a szerencsének és a véletlennek. Budapest hetedik kerületében lakott gyerekkorában, sárga csillagot viselt '44-ben, szegény családban élt. Szinte véletlenül döntötte el, hogy jelentkezik a színiakadémiára, miután vasesztergályos iparitanuló-iskolát végzett. Azonnal fölvették, 1953-ban. Innen az életre szóló barátság - és a sok-sok közös munka - Törőcsik Marival.
És itt éri az első - immár legendás - filmszerep: Szigligeti Ede Liliomfi című darabjából Makk Károly rendezett filmet 1954-ben, melyben Darvas Iván Liliomfija mellett Garasnak az ifjú Schnaps jut; ez az első bohóctréfa, melyet annyi követ még a későbbiekben.
Az akadémia elvégzése után a Nemzeti Színházba került, ahol még találkozik Gellért Endrével, aki Bernard Shaw darabjaiban rendezi, és sokat dolgozik a nagy nemzetis duóval, Major Tamással és Marton Endrével is. A "nagy korszak" társulatában ott volt Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Mészáros Ági, Lukács Margit, Kálmán György - és persze Törőcsik Mari. Játszott Shakespeare-darabokban, és Vörösmarty Csongor és Tündéjében az egyik ördögfiókát adta.
Színészi arcéle ekkor kezd kirajzolódni - és ebben a színház mellett mind nagyobb érdem jut az ekkoriban sűrűn készült filmeknek: Herskó János Két emelet boldogságában (1960) játszik először együtt moziban Törőcsikkel, ezt követi 1961-ben Fábry Zoltán filmje, a Két félidő a pokolban, benne a szemüveges "kicsi zsidó" Steiner, akiből a vészhelyzet nagy embert csinál. A kisember, az van meg itt.
A vígjátéki alakot, a sokszínű, leginkább csetlés-botlásaiban találékony clownt a Meztelen diplomatában látjuk 1963-ban - és Garas hamarosan átszerződik a Madách Színházba, ahol ugyancsak elcsípi a nagy korszakot és a remek partnereket. Vagy háromszázszor játszik Domján Edit oldalán (például a Bolond lányban), és Dajka Margit, Mezei Mária, Psota Irén, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Márkus László, Váradi Hédi, Gábor Miklós a partnere az Ádám Ottó fémjelezte "polgári színházi" évtizedben. Bár jut szerep Garasnak is bőven - igaz, a kisebbek közül -, mégis felmond 1976-ban, és akkoriban teljesen szokatlanul a szabadúszást választja. Igaz, már túl van legendás filmszerepén: megteremtette a magyar mozi emblematikus bohócát, a chaplini mélységű Minarik Edét a Régi idők focijában, 1973-ban. És egy újabb, életre szóló barátot szerzett: a rendezőt, Sándor Pált. És híressé tette a Csabagyöngye focicsapatát, és beégette a közmondások közé, hogy: "kell egy csapat".
Fotó: Koncz Zsuzsa
Néhány év múlva egy másik mondás születik: "egyedül nem megy". Ezt a filmet, a Ripacsokat is Sándor Pál rendezte, Garas partnere Kern András. A két fehér arcú bohóc érzelmes-nevetős-szomorú története szépen tovább érik az időben: ma visszanézve, így szilveszter táján a szilveszteri történetet, hallgatva hozzá Presser Gábor zenéjét - ott érezni benne az akkori jövőt, mai múltat is. A következő évben a Szerencsés Dánielben játszott, majd kicsivel később Gárdos Péter szép filmjében egy élettől sújtott családapát: a Szamárköhögés Ferijét.
Garas nem Hamlet, Garas nem király: Garas a kortársunk, nemcsak időben, hanem karakterben is. Kisember, akit az élet egyszer csak váratlanul nagy helyzetbe hoz. Ott van benne a hetedik-nyolcadik kerületi kopott flaszter keménysége, telítettsége; hosszúkás, csodálkozásra, fintorra mindig kész arcán a rezignáció és az elszántság. És ott van benne egy nehéz, a későbbiekben inkább nem is emlegetett gyerekkor traumás súlya. Több mint elégséges magyarázat számos elhallgatásra, hallgatásra, félelemre. Félt nagyon a haláltól, pontosabban az "előttétől" - álmában halt meg, nem ébredt föl.
Sokfelé megfordult, nagy színházi kiránduló volt: dolgozott a Katona József Színházban, a Vígszínházban, még a Bárkába is beugrott egy fordulóra, vagyis színházi közelmúltunk legtöbb fontos rendezőjét és rengeteg nagy színészét tudhatta maga mellett-előtt a színpadon. Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Haumann Péter, Bodrogi Gyula, Kállai Ferenc - a befejezhetetlen névsort legjobb el sem kezdeni, mert mindenkinek fájdalmasan hiányzik most.
A következő színházi aranykor egy újabb baráttá lett kolléga által nyújtott lehetőség: Schwajda György hívta Szolnokra 1990-ben. Előbb a rendezővé avanzsált színész még filmre vitte Schwajda A legényanya című művét, majd a József Attila Színházban színpadra állította - Törőcsik Marival a főszerepben - a Csodát. Szolnokon eljátszotta José Arcadio Buendíát Schwajda legjobban sikerült regényadaptációjában, a Gabriel García Márquez-regényből, a Száz év magányból készült darabban, Törőcsik oldalán. A hosszú és fordulatokban, kivált csapásokban gazdag életutat végigvágtató, teremtő kisember emlékezetes figura marad a pályáján. Akárcsak Shylock Shakespeare A velencei kalmár című darabjában, aki percekig lengeti hatalmas karkörzéssel a kését, amikor kivágni készül Antonio szívét. Garas ebbe a mozdulatba - mozgásba - sűrítette bele minden keserűségét, a megalázott, emberségében és zsidóságában megcsúfolt shakespeare-i hős szerepében.
A hároméves szolnoki szerződés után követte Schwajdát az újonnan alapított Művész Színházba, melynek erős színészcsapata nyilván önhibáján kívül nem váltotta valóra a színházhoz fűzött reményeket; Garas itt dolgozott együtt Vasziljevvel, Taubbal, sőt, maga is rendezett, mégpedig Emily Brontë Üvöltő szelek című regényének színpadi változatát - de a kaland alig két év múlva véget ért.
Nem szabadulhatsz
Nem szeretett interjút adni. A mások által írott szövegek, ez az ő terepe, mondogatta. Meg félt is. Nem tartozott az odamondogatós, nagyszájú, kiállós színészek köré, nem állt első sorban sem a nyilatkozatoknál, sem az aláírásoknál, sem a tüntetéseken. Sokat tudott, sokat tapasztalt - félt. A világról, a színházról azonban markáns véleménye volt - tudhatta, akivel közelebbi kapcsolatba került, de az is, aki a színpadon vagy filmben nézte. Mindent beleépített a szerepekbe, és bőven volt anyaga hozzá.
Mondják - kollégák, barátok is -, hogy nehéz ember volt. Sokszor mogorva, sprőd, elégedetlen. Konkrét panaszait, sérelmeit nem rejtette véka alá. Tudott veszekedni - és tudott egy humoros-önironikus fordulattal kibékülni is.
Ismét tízévnyi szabadúszás következett - aztán az utolsó állomás: az új Nemzeti Színház. Játszott, amennyit akart és bírt. Hosszabb ideje betegeskedett, a dialízis beárnyékolta fizikai teljesítőképességét, még ha a színpadon ez nem is látszott. Rendezett is: Bartis Attila Anyám, Kleopátra című regényének színpadi adaptációjában Udvaros Dorottyát. És játszott az Oresztészben, a Szigligetben és Térey János Jeremiásában, amit nemrég vettek le a repertoárról. Minden színre lépésének mázsás súlya volt - behorpadt alatta a színpad. A múltat cipelte mindig.
És persze az Úri muriban Levkovits, megint egy zsidó - mert "nem szabadulhatsz"... És a Rába Roland rendezte Fejes-darabban, a Jó estét nyár...-ban még egy apa, a legutolsó.
Minden kitüntetést megkapott. A Nemzet Színésze volt - és nemcsak így, nagybetűvel, hanem így is: a nemzet színésze.
*
Mondom, nem szeretett interjút adni. Hosszan kellett kérlelni, és nemigen szabadott bízni a sikerben. Legutóbb, alig tíz napja mégis a küszöbön álltunk. Az interjú küszöbén, hetekig folyó beszélgetés után.
Az úgy volt, hogy amikor Tarlós főpolgármester kinevezte az Új Színház élére a Dörner- Csurka-tandemet, a Revizor kritikai portál és az Az nem lehet... civil csoport tiltakozó aláírásgyűjtést szervezett. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy Garas Dezső aláírását kérjem a kibocsátók listájára.
Az első telefonbeszélgetés után roppant kínosan éreztem magam: "minden szóval egyetértek, rémületes és fenyegető dolog történik, de megállapodtunk a Nemzet Színészeivel, hogy csak egyeztetés-megbeszélés után írunk alá bármit. Beszélnem kell velük - nem tehetek meggondolatlan lépéseket, mert másokat veszélyeztetnék vele". Persze, persze, így én; és szégyelltem, hogy magyarázkodni kényszerítem. Aznap még sokszor visszahívott: beszélt ezzel és azzal, és talán inkább mégsem, mert egy hónapja már a járandóságukat sem kapták meg, és ki tudja, mi lesz, ha magukra haragítják a hatalmat. (Azóta megkapták - Cs. J.) Én meg szabadkoztam, bocsánatát kértem, amiért ilyen helyzetbe hoztam, és bizonygattam, hogy nekem az egyetértése, együttérzése tökéletesen elegendő és megtisztelő.
Másnap kora reggel telefonált: "aláírom". És kezdtem lebeszélni, ne sodorja rossz helyzetbe magát... "Nézze, nem aludtam egész éjjel. És reggel belenéztem a tükörbe, és megláttam, hogy nekem ez az egyetlen arcom van. Ez az én arcom. Aláírom."
Igen, elbőgtem magam. Mert rájöttem, hogy egyik aláírás nem olyan, mint a másik; hogy ez az övé, ez mennyivel súlyosabb, komorabb, tartalmasabb és tragikusabb, mint, teszem azt, az én könnyed, magától értetődő szignóm. Aztán nagyjából naponta beszélgettünk. Mindenféléről, főleg a romló és veszélyeztetett egészségi állapotáról, a gyöngeségről, a fáradtságról - meg persze a készítendő interjúról is.
"Fontosat akarok mondani magának, meg fog döbbenni. Abbahagyom a pályát. Holnap megyek Alföldihez, és bejelentem neki. Ezt írja majd meg, de csak ha nem próbál lebeszélni róla." Nem beszéltem le - Alföldi sem -, csak az okát kérdeztem. Semmi súlyos, mondta, csak annyi, hogy elég volt. Megvolt minden - és nincs már meg a késztetés, hogy színpadra álljak. És talán van még néhány nyugodt, színház nélküli évem - mondta.
Aztán a telefon: "a Törőcsik rádumált, hogy ezt az utolsó Fejest még játsszam el vele. Neki is, Fejesnek is tartozom ezzel - aztán tovább senkinek semmivel". (Fejes Endre is a barátok közé tartozott.) December 21-én beszéltünk utoljára. Kérdeztem, ez most milyen. Fáradt vagyok, mondta, nagyon fáradt és gyönge. "De nem bántam meg, hogy ezt még megcsináltam. És azt sem, hogy befejeztem." Békés karácsonyt kívántam. És hogy az új évben, ebben, itt, megcsináljuk ezt a címlapos interjút. "Címlapos? Ezzel a pofával?"
Címlapos. Ezzel a pofával. Egy fehérre festett bohócarcot látok magam előtt, tágra nyílt, szomorú tekintettel.
