Tegnap indult és több mint két hétig, január 27-ig tart a Nextfeszt a Trafóban. Lesznek irodalmi, sőt irodalompolitikai beszélgetések, koncertek és filmvetítések, miközben a pincében korosztályos képzőművészeti kiállítás vár. Két évvel ezelőtt volt az első Next – akkor két kritikust kértünk meg, hogy mutassák be röviden ezt az új előadó-művészeti generációt, akik teljesítették a lehetetlen feladatot (lásd itt). Most újra nekifutnak.
Králl Csaba: Nem fáj
Két éve megpróbáltam összefoglalni, mi jellemzi a pályára lépő új koreográfusnemzedéket. Két év alatt, ha lehet, a helyzet még tovább bonyolódott, és ha akkor nagy merészen kísérletet tettem is a jelenség körülírására (az ember mindig reménykedik, hogy sikerül), ma már nem próbálnám újra. Mert az világos, és talán törvényszerű is, hogy a jelenkort talán legjobban érzékelő húszas-harmincas alkotógeneráció másképp gondolkodik önmagáról, a világról, a művészetről, mint elődeik, az utak azonban – a nagy, átfogó művészeti formák és esztétikai paradigmák szétporladásával – rendkívül változatosak. A kortárs táncban főleg.
Mégis. Mi a közös az idei Nextfeszt előadásaiban? Mi köti össze a nagyszerű, barbadosi származású, de otthonra és hivatásra Magyarországon találó fiatal táncosnő hagyományos táncmozdulatokat nyomokban sem tartalmazó performanszát (Valencia James: Between the World and Me), teszem azt, a több éve együtt dolgozó, tehetséges alkotópáros szavak nélküli, egy egyszerű térformából (és annak végtelen variációs lehetőségeiből) felépülő minimalista/repetitív táncremekével (bodylotion co-dance/Arany Virág–Hadi Júlia: LépésIdő)? A parti-szituációt modellező látványos koreográfiát (Molnár Csaba: Eclipse) a folyékony karakterekből és folyékony helyzetekből kikavart, fordulatos színi kavalkáddal (Timothy and The Things/Fülöp László: Schrödingerre várva)? Az előadó által vezetett közösségi örömtáncolást (Cserepes Gyula: Selfy) a „táncon túli” akcióperformansszal (Molnár Csaba–Marcio Canabarro: Téli utazás)?
Egyszerre minden és semmi, sok és kevés, hiszen már az alapfogalmakkal is baj van: mi a tánc? mi a koreográfia? ki a táncos, a koreográfus? ki a néző, és mi a néző szerepe? Már ezek is viszonylagosak, ezek sem tisztázottak, mert lehetetlen tisztázni őket, és a kortárs tánc jelenkori zsizsegéséből ítélve már soha nem is lesznek tisztázhatók. Ami nem feltétlenül rossz, sőt kifejezetten hasznos és építő, hogy nem a fogalom szab határt az alkotói képzeletnek, hanem az alkotói képzelet tágítja a fogalmi kereteket. Az olló kinyílt, az éles műfajhatárok megszűntek, a tánc más kortárs előadó-művészeti műfajokhoz hasonlóan válogatás nélkül magába olvaszt mindent. Színházat, performanszt, képzőművészetet, multimédiát, magas művészetet, trasht. És még annál is többet.
Ebből következően akár olyan színpadi művek is lazán viselhetik a koreográfia címkét, melyek adott esetben nem, vagy csak nyomokban tartalmaznak klasszikus értelemben vett strukturált mozgásokat. Miért? Egész egyszerűen azért, mert nem csak a tánc lehet koreográfia. A koreográfia valamikor – szinte kizárólag! – trenírozott testek esztétikus mozgását jelentette. Ma a kortárs táncban részben vagy elsősorban: gondolkodásmód, filozófia (gondoljunk a táncművészetet a kilencvenes évektől fenekestül felforgató konceptualista irányzatokra).
De meg kell nyugtassak mindenkit: a tánc, a koreográfia eddig sem voltak kötött fogalmak, csak úgy hittük. Jelentésük, tartalmuk mindig is változott, alakult, hovatovább tágult a tánctörténet évszázadai során. Időről időre ki voltak szolgáltatva ugyan az uralkodó táncirányzatok kénye-kedvének – hiszen a „tánc”, az igazi, az etalon mindig is az volt, amit „ők” gyakoroltak, míg minden más jobb esetben is csak megtűrt volt körülöttük –, de ma már nincsenek uralkodó táncirányzatok, vagy ha vannak is, már nem uralkodnak. Ezért a néző, aki jegyet vált a Nextfesztre, akkor teszi jól, ha nem a táncmozdulatokat és -technikát méricskélő patikamérleggel a kezében, kőbe vésett elvárásokkal ül be egy kortárs táncelőadásra. Hanem vesz előadás előtt egy pohár bort, és ellazul. Nem kell félni. A kortárs tánc nem fáj.
Jászay Tamás: Valami alakul
Ott folytatom, ahol Králl Csaba abbahagyta: irány a Trafó azoknak, akik hajlandóak kockáztatni, akik továbbnyújtózkodnának a takarójuknál, akik kíváncsiak a holnap színházára. Na jó, ez valójában már a ma színháza: ha van értelme egy ilyen, hónaphosszat elhúzódó fesztiválnak, akkor az éppen a jelenidejűség tudatosítása az intézmény törzsközönségében. És miközben az előadó-művészetekről szóló írásokban kevés jogosultsága van a jóslásoknak, most, a Nextfeszt második kiadásának idején mégis azt gondolom, hogy a következő alkalommal már talán nem kell, mert nem lehet külön egy színházas és egy táncos előzetest készíteni.
Az utóbbi évtized nagy felismerése ez, a korábban rögzítettnek vélt műfaji határok cseppfolyóssá válása. Persze a színház minden, csak nem a teória terepe: az izgalmas alkotók a határzár felszámolását önszorgalomból művelik, az elmélet meg battyog utánuk ráérősen. Vagy nem, és gondolok itt arra a problémára, amivel nap mint nap szembesülök kritikusként és nézőként, hogy ti. sokszor nehéz ezekről a kevert műfajú előadásokról beszélni, írni. Nehéz a kritikusnak, aki a látottakból, vagyis a múltból szedi össze tudását, alakítja ízlését, és óvatos akkor, amikor a szokatlannal, az ismeretlennel kerül szembe. Nehéz a nézőnek, mert az előadásoknak sokszor éppen az a célja, hogy a közönség elveszítse biztosnak hitt kapaszkodóit. Megjegyzem, hogy az alkotóknak sem könnyű, hol sosem volt, hol csak elfeledett utakon taposnak.
A hagyományos színháznézői attitűd lepattan egy olyan, a hazai mezőnyben kiugróan magas színvonalú vizualitással építkező produkcióról, mint amilyen Kálmán Esztertől az összes érzékszervünket bombázó A tó, de a kolozsvári GroundFloor Group „apáskodó” Parental Ctrl-ja is valahol a dokuszínház, a tánc, a performansz és a stand up nem létező közös mezsgyéjén mozog. A k2 Színház Dongója látszólag nem lóg ki a sorból, hiszen ők játszanak, mi drukkolunk, a csapat pályáján mégis mérföldkő Kárpáti Péter improvizáción alapuló munkamódszerének köszönhetően. A Szputnyikról levált Mentőcsónak Egység brandet teremtett színházi társasjátékaival, közülük is a kedvencem az egzisztenciális kérdéseket laza profizmussal és bölcs humorral kezelő Szociopoly, amiben szó szerint a lét a tét. Lehet, hogy kissé bennfentes, mégis hasonlóan létfontosságú kérdésekről szól Kelemen Kristóf megjegyezhetetlen Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című dokujátéka, ami a „Színmű” védett közegéből szó szerint az utcára kerülő ifjú színházművészek mindennapos küzdelméről beszél sírva nevetős, mégis tárgyilagos hangon. Boross Martin új előadásában az Emlékek Klinikájára ír beutalót: hogy a néző végül kiváltja-e a személyre szabott receptet, csak rajta áll. Dollár Papáék tavalyi Gyermeküket hozzák, amiben Ibsen Nóráját kicsinyítik a Liliom utcai próbaterem méreteire, az alagsorban meg négy színész és négy báb utazik Velencébe, hogy együtt meséljék el Az időnk rövid történetét.
Aki igazi különlegességet akar látni, legyen bátor, és válogasson a program ígéretes performansz-előadásai közül! Ez az itthon alig ismert, magyarra csak bénán lefordítható nevű zsáner az egyetemi előadások (lecture) és az előadó-művészeti produkciók (performansz) jellegzetességeit vegyíti. Nemcsak vagy nem elsősorban a „tananyag” az érdekes, hanem az „ismeretátadás” mikéntje is. Molnár Csaba és Márcio Canabarro érzéki téli utazásra csábít, fiatal képzőművészek pedig Trumppal, videójátékokkal és sci-fikkel a kezük ügyében lépnek a Trafóklub katedrájára.
Közös nevezőt a fentiekben ne keressünk, inkább a különbségek érdekesek. Egy biztos: ilyen sokféle, színházról, világról, személyességről, látványról, tudásról, múltról, jelenről való gondolkodás békésen elfér a Trafó tereiben, ahol most közelről nézhetjük, ahogy valami alakul.
