Világpremier! – ez a plakátfordulat rendesen önmagában is elegendő ahhoz, hogy a nem minden alap nélkül, ám azért így is megbocsáthatatlanul cinikus színházjárók jó előre gyanakodni kezdjenek. Csúnya dolog az ilyen megelőlegezett bizalmatlanság, annyi szent, de hát mit csináljunk: az 1979-es filmklasszikus révén elhíresült gyermekelhelyezési regény idén 77 esztendős szerzője nem számít a bevett drámaíró firmák közé, s éppenséggel az sem állítható, hogy a történet harsány hangon kiáltott volna színpadi adaptációért. Ellenérvként azonban rögvest felhozható, hogy az Orlai Produkció az Esőember bemutatásával egyszer már komoly sikert aratott a közönség és – valamelyest kisebb mértékben – a kritika köreiben, így egy másik Dustin Hoffman-film, meglehet, éppúgy elműködhet a Belvárosi Színház színpadán.
És voltaképpen el is működik: kicsit nehézkesen, kicsit kimódolva, lankadó érdeklődés mellett, de alapjában fogyaszthatóan. Rába Roland rendezése a stílustalanság látszatát is felvállalva játssza ki az összes esélyt: ha úgy kínálkozik, felcsavarja a gunyort, lelkiismeretesen teljesíti a filmből ismerős jelenetkéket, s mindehhez a színpad hátsó falát kitöltő vetítőn a legkülönfélébb képeket mutatja – gyermekrajztól a Terry Gilliam stílusában futkározó ezerfejű báránykákig, dalszövegtől a sztori kulcsjelenetének (lásd: apának kórházba kell rohannia a kis Billyvel) videóra telepítéséig. A kényszerű takarékosság ezen a tévéfalon jobbára megtermékenyítőnek tűnik, ám a színpad berendezéséről ilyet aligha mondhatunk. Mert ha elfogadjuk is a játszó bútorok kényszerű sokfunkciósságát, az azért legalábbis illúzióromboló látvány, ahogy a szorgos New York-i reklámszakember a nap végeztével ággyá húzza szét hófehér rekamiéját. Az egyetlen, díszletváltozás nélküli térbe kényszerülő játéknak mindazonáltal még így is akadt némi hozadéka, minthogy a rendezés itt-ott poentírozó mellékeseményekkel társította a lakásbelső egyik oldaláról a túloldali dialógusokat.
Fotó: Kállai-Tóth Anett
A szülői szerepek megváltozását firtató történet színpadi sikere mindazonáltal a szülői szerepek megformálóin múlik, s itt mind a gyermeknevelésbe beleroskadt és családját odahagyó Kovács Patrícia, mind pedig a kiállhatatlan egoizmus felől az életre-halálra apaság felé mozduló Nagy Ervin szorgosan teljesít. Kovács Patríciának meglepően jól áll a leépüléssel határos fásultság és reményvesztettség, míg Nagy Ervin döntően saját ismerős regiszterében hozza a férfiúi elánt és feszelgést, illetve – valamelyest kevesebb hitellel – az apai szeretet felbuzgását. Szakító párosuk mellett természetesen a gyermekszereplőnek jut a legnagyobb feladat, s a bemutató estéjén a nyolcéves Házi Zajzon ügyesen megfelelt: hiba nélkül felmondta a szövegét, fegyelmezetten mozgott, s persze bájos volt, ami ilyenkor ugyancsak alapfeltétel. A mellékszerepek alakítói érezhetően a szentimentális hangulat feltartóztatását kapták feladatul: Mertz Tibor após-apa figurái meg Egri Márta anya-anyósa és ügyvédnője egyaránt vastag vonásokkal karikírozottak, s Cseh Judit is becsülettel elhordja a gyermekét egyedül nevelő anya, bártulajdonos és segítőkész szomszédasszony komplex figuráját.
Ha csak egy kicsit érdekesebb lenne a filmről eleve apróra kiismert történet, akár még némi lelkesedést is kelthetne bennünk az előadás. Igaz, akkor bizonnyal még zavaróbbnak tűnne a darab utolsó harmadának lefulladása, a nagyjelenetnek kínosan suta kivitelezésű peres szcéna szakasza. Kihez kerül majd Billy? – kellene találgatnunk a jelenet láttán, ám mit tegyünk, ha egyszer itt mégis az bizonyul a legérdekesebb kérdésnek, hogy ugyan miért szólítják a gyermekelhelyezési perben a taláros (tehát nem New York-i) ügyvédek az apát és az anyát következetesen tanúknak?
Belvárosi Színház, június 26.
