Eladta az arcát – Magyar színészek és a reklám

szerző
László Ferenc
publikálva
2018/7. (02. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Pár évtizede jól megfizetett szégyennek számított, ha egy ismert színész reklámfilmben szerepelt. Száz éve viszont éppenséggel a színészek számítottak a legkeresettebb reklámozóknak. Blaha Lujza púderétől Lottó Ottóig és tovább.

false

A modern tömegsajtó, amelynek közeli végnapjait mostanában világszerte sokan emlegetik, 19. századi fölívelésének diadalmas korszakában szinte mindent megváltoztatott önmaga körül. Így a többi közt, már jóval a mozi (meg persze a rádió és a televízió) megszületése előtt, elvitte a legtávolabbi falvakba is a népszerű színészek hírét és arcvonásait, valamint, mondhatni, a puszta létezésével virágzó üzletággá tette a hirdetési ipart. Magától értetődő módon ez a két, a korban újdonságnak számító fejlemény össze is találkozott egymással a századvég családi lapjainak hasábjain. Mondjuk, abban a reklámszövegben, amely nem kisebb tekintélyre, mint a nemzet csalogányára hivatkozott, amikor „valamennyi arcpor legjelesebbjének” használatát javallta a nőolvasóknak, mondván: „Kérjünk Müller J. L.-féle »Blaha-Serail-Poudert«! Blaha Lujza (báró Splényiné) színművésznő legkedvencebb arcrizspora.”

A 19. század utolsó, majd a 20. század első évtizedében újra meg újra fölbukkanó hirdetés, korántsem véletlenül, épp a szépségápolás tárgykörében apellált a női mintaképpé avatott művésznőre, aki ráadásul harmadik férje révén az arisztokrácia külső körébe is felemelkedett – tehát még társadalmi szempontból is imponált. A szépségipari hirdetések utóbb is előszeretettel hivatkoztak színésznőkre, például a „szőke csodára”, Márkus Emíliára, aki amúgy is ambicionálta az irány­adói szerepkört a női divat terén, s akit – Krúdy szerint – a kor asszonyai előszeretettel utánoztak szerelmes óráikon. (Míg családi veszekedés idején, úgymond, inkább a nagy tragika, Jászai Mari volt a követendő minta a feleségek számára.) Márkus sokáig késleltetett öregedésének éveiben, az I. világháború után tisztálkodási és kozmetikai szerekhez is odakölcsönözte a nevét: P. Márkus Emília arcápoló krémét nemzeti színű kis plakát hirdette, rajta a színésznő egyik legendás szerepének, Violantának a jelmezében.

A századfordulón mindazonáltal már nemcsak az egyes színészek, de akár teljes színházi produkciók is a reklám szolgálatába állhattak. Ilyen volt például a Reklám-asszony című előadás, amelyet 1899-ben a Somossy-féle orfeumban (a mai Operettszínház helyén) mutattak be. Itt, vonzó táncosnők által megszemélyesítve, felvonultak a reklám révén híressé vált korabeli árucikkek: az Odol szájvíztől a Zacherlin rovarirtó szerig, egyszerre reagálva a reklámozás jelenségére – és hasznot is húzva abból. Utóbb aztán a komolyabb (magán)színházak nyitottak a reklámtevékenység felé: hol a színpadon megjelenő ruhák és bútorok beszerzési helyének diszkrét feltüntetésével, hol meg a színdarabokba utólag beleíratott terméknevek ajánló jellegű, nyomatékos emlegetésével (mely utóbbi, merészen célratörő gyakorlat egészen a Szomszédokig mutatott előre).

A 20. század első évtizedeinek legnagyobb színházi sztárja, és egyúttal a magyar bulvár hajnalcsillaga, Fedák Sári pedig már nemcsak sósborszeszt és cipőkrémet adott el a nevével, de még a politikai célú reklám műfaját is megkísértette. A színésznő a nemzeti koalíció uralmának éveiben valósággal a hazafias akciók reklámarcává vált. Egy ellenoldali harcos publicista, bizonyos Ady Endre 1906-ban ekképp háborgott az arcul ütött jó ízlés védelmében: „Fedák Sári népszerű, védő szárnyai alá menekül egy idő óta minden ízléstelenség és reklám. Különösen mióta a nagyúri és nagydámai spleen kitalálta a Tulipán-kertet. Legújabban, ma például, arról kapunk hírt, hogy Fedák Sári gyűszűt fog árulni. Kapott valahonnan egy negyedmillió gyűszűt Zsazsa.
S e gyűszűket elárusítja tíz fillérjével a Tulipán-kert javára. A Bárd Ferenc és Testvére cég IV., Kossuth Lajos-utca 4. szám alatti zeneműkereskedésében fogja Fedák Sári az elárusítást e hó 25-én, szerdán délelőtt 11 órakor megkezdeni, és azt hetenkint kétszer, csütörtökön és szombaton délelőtt 11 órától délután 2 óráig ugyanott megismétli. Ha valaki kíváncsi rá, mi tudatjuk. De végre is megkérdezhetjük, meddig fog tartani az ízlés bántalmazása s ez a folytonos mucsaiaskodás?” (A Tulipán-mozgalom még a koalíció hatalomra jutása előtt, a „nemzeti ellenállás” hónapjaiban indult meg, deklarált célja a hazai ipar pártolása volt, s utóbb akképp vált köznevetség tárgyává, hogy kiderült: a mozgalom jelvényeit egy osztrák gyár készítette. Fedák, vesztére, sajnos később sem tartotta távol magát a reklámízű politikai szereplésektől.)

A színésznők mellett azért természetesen a férfiaknak is jutott (reklám)szerep. A ma leg­inkább a tiszteletére elnevezett tyúkhúsleves révén ismerős nevű hajdani színészfejedelem és közönségkedvenc, Újházy Ede például olyannyira nevezetes alakja volt korának, hogy egy állandó kiszólása vált reklámszlogenné.
A „Mester” ugyanis, a maga kedélyes modorában, rendszerint lemarházta a beszélgetőpartnereit, s így amikor egy rummárka plakátarcává lett, a plakátra ez a mondat került: „Marha – mondja a Mester –, miért nem iszol Gottschlig rumot?” A keresetlen, merőben közvetlen megszólítás azután ihletőjévé vált a 20. század első felének talán leghíresebb reklámbemondásának, amely köztudomás szerint a „Mondja, marha, mért oly bús...” fordulattal indult.

A második világháborút követően amúgy a férfiszínészeké lett a főszerep a hamar jócskán beszűkülő reklámpiacon – főleg miután a negyvenes évek első felét domináló Karády Katalin-hirdetések végképp letűntek –, a férfiaké és egyúttal a könnyedebb műfajok képviselőivé. 1947-ben Hacsek és Sajó, vagyis Herczeg Jenő és Komlós Vilmos reklámozta kabaréjelenetben a 70 éves Népszavát, majd egy bő évtizeddel később Kabos Lászlóból vált a szocializmus korának leghíresebb reklámmegszemélyesítője: Lottó Ottó. A keresztnevet Kabos persze következetesen egy t-vel, tehát Otónak ejtette, ezzel is hideglelést hozva a nyelvművelőkre, akik rendszeresen korholták a kabarészínészek, így a vörös Kabos mellett főleg Benedek Tibor (problema, ugyibár stb.) nyelvfacsaró ötleteit.

Az ötvenes évek közepétől felfelé egyebekben is az állami szerencsejátékok hirdetései mozgósították legnagyobb mértékben a rek­lám­ipart és a színészeket. A haladó amerikai filmművészet Budapestre gyorsan elérő klasszikusa, a Tizenkét dühös ember című esküdtszéki dráma nyomán például a hatvanas évek elején elkészítették a téma reklámszkeccsváltozatát a totót népszerűsítendő. Innen addig nem mehetnek ki, amíg nem döntöttek – figyelmezteti az „esküdteket” Alfonzó, hogy aztán az összezárt színészek, soraik közt a két Latabárral, Salamon Bélával meg Rátonyi Róberttel, hozzálássanak kollektív totószelvényeik kitöltéséhez.

A hatvanas évek második felétől, korántsem függetlenül az új gazdasági mechanizmus korlátozottan piacosító kísérletétől, érezhetően megélénkült a magyar reklámipar. A tévében és a mozikban is megjelentek és izmosodni kezdtek a reklámblokkok, még ha e tárgyban nem is tekinthetjük kordokumentáló erejűnek Szilágyi György emlékezetes (rádió)kabaréjelenetét, a reklámversikés Hófehérke és a hét elgyötört törpét. A komolyabb művészi megbecsüléssel bíró színészek mindazonáltal egyre nagyobb távolságot tartottak a műfajtól, amelynek filmecskéi­ben ilyesformán leginkább a Vidám meg a Mikroszkóp Színpad másod- és harmadvonala sürgött. A korszak legjelentékenyebb és egyszersmind legtekintélyesebb körméretű reklámszínészévé pedig a Vígszínház nagy pocakú művésze, az összetéveszthetetlen Farkas Antal vált, amint csak keni és keni a kenyereket.

Az arisztokratikus elzárkózáson azután elsőre még a rendszerváltozás évei sem enyhítettek, legfeljebb a pártok választási hirdetéseiben tűnt fel egy-egy, politikailag elkötelezett és ilyeténképp nem is annyira reklámozó, mint inkább hitet tévő színész. Az áttörést csak a kilencvenes évek közepe hozta meg, méghozzá mindenekelőtt Cserhalmi György és a CIB Bank jóvoltából. Akkor, mint egyesek fogalmaztak, közfelháborodást váltott ki, hogy Cserhalmi „eladta az arcát”, sőt „eladta a testét” a magát a magyar piacra épp nagyban bevezető banknak. A zsebekben turkáló álszent felháborodás aztán lassanként elült, s jött a teát reklámozó Kulka János, a Széchenyi Tervet propagáló Haumann Péter, és jöttek még sokan mások. Vagyis csendben megkezdődött a színészek és a reklám viszonyának új fejezete.

szerző
László Ferenc
publikálva
2018/7. (02. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    tiszapolgári
    2018. március 12., hétfő 17:50
    Siménfalvy Sándor számára egészen biztosan az irányítószámos reklámfilm-sorozat postás figurája hozta el az országos ismertséget -- igaz, a megrendelő, a Magyar Posta állami vállalat volt, nem pedig kereskedelmi cég, és az irányítószám bevezető kampányát ma társadalmi célú hirdetésnek mondanánk.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Veszélyes precedens”
Interjú Sarkadi Balázs akadémikussal
Hol tart a vizsgálat?
Trump és Oroszország
Interjúk
Wim Wenders, Rutkai Bori, Ziggy Marley
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...