„Hagyták, hogy éljen az agyam” – Fekete Ádám dramaturg, rendező, színész

szerző
Czenkli Dorka
publikálva
2018. márc. 10., 15:48
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megkerülhetetlen fiatal alkotó, dramaturg, színész, író és saját darabjainak rendezője. Gyerekkoráról, verseiről, előadásainak egyediségéről, mozgássérülttudatának hiányáról beszélgettünk. Na meg a magyar színház helyzetéről.

Magyar Narancs: Egy ideje már nemcsak színészként és dramaturgként van közöd a színházhoz, hanem elkezdtél rendezni is. Ennyire szereted a kihívásokat?

Fekete Ádám: Egyszer csak elkezdett feszíteni, hogy úgy irányítanék már egy munkafolyamatot. Mert dramaturgként az ember ugyan ott van és beleszól, de mégsem ő ül a volánnál, nem az ő dinamikája határozza meg a próbafolyamatot. Megéreztem, hogy nekem ez menne. Először 2015 elején rendeztem, a Csoportkép oroszlán nélkült. Nagyon jó élmény volt, érdekes előadás lett, azt láttam a színészeken, nekik is tetszett a közös munka, én meg, mint valami drogon, rajta maradtam.

MN: Eddig a saját darabjaidat rendezted.

FÁ: A Csoportkép esetében csomó ötlet, dramaturgiai szerkesztés, időkezelési kísérlet foglalkoztatott már jó ideje, mire Hajmási Dávid barátom arra sarkallt, hogy pályázzak és rendezzek. A Jeditanács összeültet 2017 őszén csináltam, de az ötlete már 2016-ban megfogant. A Stúdió K-s Reggeli dinoszauruszokkalra Nagypál Gábor kért fel, és kifejezetten az volt az igénye, hogy saját darab legyen. Nem akarok csak saját darabokat rendezni, fontosnak tartom, hogy az ember kijöjjön a saját világából, megértsen más világokat, más szövegeket.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Milyen érzés egy-egy rendezés után visszahelyezkedni a dramaturg szerepbe?

FÁ: Nehéz. Másfajta idegrendszert kíván, amikor az ember csak ül, mint egy Mitfahrer. De alapvetően szeretek dramaturgként dolgozni, és a rendezők általában bevonnak az alkotói munkába. Jó kijönni abból a kicsit gőgös szerepből, ami a rendezés, és rátanulni egy másik rendezőre, úgy segíteni, ahogy neki jó abban a helyzetben.

MN: Más tempójúak az előadásaid, nem­igen látunk ilyeneket magyar színházban, vagy csak ritkán. Mi foglalkoztatott a Csoportképben és A Jeditanácsban?

FÁ: A Csoportképben az időkezelés érdekelt, a csend. Azt vettem észre, hogy mindig mindenki futkározik a színpadokon, mindig történik valami, dráma van, miközben úgy jövök ki egy-egy előadásról, hogy nem történt semmi. Túl sok minden elhangzik, ami valójában nem hangzik el, csak elmondják. Azt éreztem, hogy történésnek álcázott nem történés van. Érdekelt a lassúság. És azt akartam, hogy ha beül valaki a színházba, kapjon új élményt. Az időélmény az egyik legzsigeribb.

A Jeditanácsban már más érdekelt, sokkal irodalmibb kísérlet volt. Az izgatott, meg lehet-e írni egy tudatfolyamot úgy, hogy színházban is alkalmazható legyen. Az volt a kérdés, hogy lehet szövegben feltárni azt, ahogyan az ember agya pulzál. Valamelyest a Csoportkép inverze: míg abban egy csomó embert látunk őrlődni teljes csöndben és magányban, addig ebben egyetlen ember belső őrlődése van kifordítva.

MN: Milyennek látod a magyar színházat?

FÁ: Valami szikra hiányzik belőle. A kőszínházak sokszor nem elég merészek, pedig annak mondják magukat, és a saját rendszerükben azok is, talán még a határokat is feszegetik, jó embereket hívnak, jó anyagokkal dolgoznak, de megkötik őket azzal, hogy előadást, drámát, adaptációt, szerepeket kell csinálni. Valahogy minden, ami színház, nagyon hasonlít egymáshoz. A színészeket sem érik új feladatok: nem új szerepre gondolok, hanem olyan teljesen más hozzáállásra, amiért másképp kellene létezni a színpadon. Nagyon rég nem láttam olyan magyar előadást, amely megkérdőjelezné az eddigi tudásomat vagy tágítaná a tudatomat arról, mi a színház. Az utolsó ilyen élményem Jérôme Bel Galája volt, mikor azt éreztem, na, ez színház, pedig nagyon egyszerűen szólva csak ugrabugráltak benne.

MN: Korábban arról volt szó, hogy kiadják a verseidet. Mi a helyzet most?

FÁ: Hát, azok csak úgy állnak a gépemen. Egy-egy megjelent folyóiratban, írtam a Facebookra is. Annyi mindent csinálok a színházban, így nincs hiányérzetem, hogy ezzel egyelőre nem történik semmi. Majd történik.

MN: De mégis mit lehet tudni a verseidről?

FÁ: Írok magyarul is, meg angolul is. Richard Brautigan az egyik kedvenc íróm-költőm, az angol szövegeim sokban hasonlítanak az ő verseire. Magyarul sok mindent olvasok. Legutóbb Parti Nagy Létbüféjét, ami nyelvileg felpezsdíti az embert, észrevettem, hogy az utóbbi verseimet az ő stílusában írtam. Pár hónapja rákattantam Kassákra. Szeretek azzal kísérletezni, hogy tök banális dolgokról írok, de az is érdekel, hogy lehet a nyelvvel zeneileg bánni. Sokszor nincs is értelme a verseimnek, zenei kavalkádok, szavak, mondatok, amikhez kötődöm. Volt nemrég egy kilencsorosom, ami egyszerre egy Burzsoá Nyugdíjasok-dalszöveg eltorzítva, de van benne egy kis Villon is. Ezek véletlenül jönnek, egyik szóról eszembe jut a másik. Tolnai Ottó is nagyon erősen hatott rám, szeretem, ahogy az agya jár, ahogy egyik szó zeneileg hozza a másikat, és ahogy ezt becsatornázza. Szeretem elengedni az agyamat, figyelni, mik kerülnek egymás mellé. Aztán persze szerkesztgetem a szöveget, de bírom, amikor csak úgy nincs értelme.

MN: Milyen volt a gyerekkorod?

FÁ: Nagyon szerető környezetben nőttem fel. Tízéves koromig Budapesten, a Ferenc körúton éltünk, utána kiköltöztünk Etyekre, ami nagy változás volt. Viszont Pestre jártam suliba. Épp nemrég volt Veiszer Alinda műsorában Winkler Márta, én is az általa alapított Kincskereső Iskolába jártam. Sok kedves emlék jutott eszembe, ahogy beszélt a módszeréről, arról, ahogy tanított, ahogy a gyerekekkel foglalkozott. Nagyon fontos volt, hogy oda jártam, közvetlenek voltak a tanárok, hagyták, hogy éljen az agyam. Emellett sokat úsztam, gyógytornáztam, hogy fejlődjön a mozgásom, de kamaszkoromban sokat háborogtam, miért kell nekem ilyesmit csinálni, ahelyett, hogy az igazi dolgokkal foglalkoznék. Sokat voltam az anyukámmal, apukám dolgozott, de ő is ott volt, sokat játszottunk, zenéket mutogatott. Tízéves lehettem, amikor Frank Zappával megismertetett. Nézegettem azt a viccesnek tűnő lemezborítót, gondoltam, biztos, valami hülyeség. Az ember azt hiszi gyerekként, hogy legszívesebben mindig csak ökörködne, de igazából nem lehet, mert egyszer majd meg kell komolyodni. Én Zappát hallgatva jöttem rá, hogy nem biztos, hogy meg kell komolyodnom. Bizonyos szempontból kell, de közben meg nem. Brautigant is apukám adta a kezembe tizenhat éves koromban. Soha nem erőltettek rám semmit, mindig nyitottak voltak arra, hogy nekem mi tetszik, velem mi van. Nagyon hálás vagyok a családomnak, de például a nővéremet majdnem meg sem említettem, akivel pedig mindig jóban voltunk, bár külön utakat jártunk. A kisgyerekkoromból kedves, jó emlékeket idézek fel, de tizenéves koromban már sok családi probléma, veszekedés volt, és eléggé elveszettnek éreztem magam. Először azt gondoltam, erről nem beszélek, mert olyan sok jót tettek értem a szüleim, miért bolygassam azt az időszakot, amikor attól féltem, mi van, ha a család felbomlik. De ez is az igazság része.

MN: Sokáig nem volt téma veled kapcsolatban, hogy fogyatékkal élő vagy, de Till Attila Tiszta szívvel című filmje után már nem csak mint egy tulajdonságodat kezelték az adottságodat. Hogy éled meg a mozgássérültséget?

FÁ: Mindig nagyon hamar leépítettem a mozgássérültségemből adódó szorongást. Nem is feltétlenül tudatosan. Tudok beszélni, mindig nagyon barátkozós típus voltam, kellett az emberek szeretete, és mindig mindenkivel gyorsan leküzdöttük az esetleges zavart. Talán ezért van az, hogy egyáltalán nem az határoz meg, hogyan mozgok, hanem az, hogy mit csinálok. Sokszor mondták, hogy velem kapcsolatban mintha nem lenne kérdés a mozgássérültség. De közben meg kérdés, mert néha már a magam számára is kellemetlen módon nem veszek tudomást a mozgássérültségemről. Van, hogy nem szólok, ha amúgy szükségem lenne valamire, pedig szólhatnék.

MN: Mi a helyzet a színpadon?

FÁ: Ahogy a színpadon létezem, az sok emberre felszabadítóan hat, mert a mozgássérültség transzparens. Sokszor mintha fura módon hálásak lennének az emberek, amiért olyan vagyok, amilyen, és úgy állok a helyzetemhez, ahogy, mert ez segítség nekik is. Igazából nincs mozgássérülttudatom. Ez azért furcsa, mert gyakran érzem úgy, ha mozgássérült-közösségbe megyek, hogy nem tudok hozzájuk kapcsolódni, mert nem úgy szocializálódtam, ahogy ők. Általában empatikus vagyok, de velük szemben ez sokszor nem megy. Nem vagyok durva, csak érzem, hogy inkább intellektuálisan indul el bennem valami, mintsem emocionálisan. A mozgássérült emberek között idegenebbnek érzem magam, mint a nem mozgássérültek között.

MN: A Jeditanácsban és a dínós előadásban is téma a fájdalom, a rehabilitáció. Mekkora meló karban tartani magad, hogy jól legyél, könnyen tudj mozogni?

FÁ: Ez is egy feladat, amivel folyton elmaradásban vagyok. Nehéz a balanszot megtalálni úgy, hogy az embernek van dolga, amit csinálhat, és afelé húz a szíve. De gyógytornázok, edzeni járok meg masszőrhöz, mert könnyen begörcsölnek az izmaim, és a mozgás mellett ez sokat segít. Van egy segédeszköz, ami átkalibrálja a járásomat, amit jelen pillanatban egyáltalán nem hordok, mert nehéz benne menni, és úgy vagyok vele, hogy majd, amikor nem kell annyit rohangálni, és jobban oda tudok figyelni, majd akkor hordom. Szóval, meló ez. A fájdalom 18 éves korom óta van, de ez nem a mozgássérültségemmel függ össze, hanem a csípőm az oka. Ez nem múlik el, de időnként megfeledkezem róla, folytonos téma az életemben, lebeg felettem, mint Damoklész kardja, a fájdalom konstans. Ott van az ember kisagyában, mint lehetőség, hogy ez akár rosszabbodhat is, és lehet, hogy hirtelen rosszabbodni is fog, hiszen a fájdalomnak előjele sem volt. Vannak még lehetőségek, lehetne különböző terápiákra járni, vannak köztük nagyon érdekesek, egyszer majd belevágok. Vagy nem. Mert ezek nélkül is működöm, aztán amikor fizikailag szarul leszek, akkor felspannolom magam, és edzek, tornázok, csinálom, amit kell, aztán általában megbillen valami az életemben, tele leszek munkával, és elhanyagolom magam, és megint szarul leszek, és akkor újra odafigyelek. És kezdődik elölről.

szerző
Czenkli Dorka
publikálva
2018. márc. 10., 15:48
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Sinkó Eszter és Kincses Gyula
Mi várható az egészségügyben?
Harc a független bíráskodásért
Interjú a lengyel ombudsmannal
Horváth Viktor író
Tankom – könyv 68-ról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...