A vallató, Nagypál Gábor dobol egy tollal tetszése szerint a neki kiszolgáltatott, nyilván rendszerellenessége miatt bebörtönzött rabon, az éhségtől és fáradtságtól ütemesen remegő térdű politikai elítélten, Kovács Krisztiánon. Reflexvizsgálatból koreográfia. A vallató most úgy játszik az elítélttel, ahogy akar, mert az nem úgy fütyült, ahogy ő akarta.
A színpadon kevésbé, a tankönyvekben meg a díjazottak közt többször látott drámaíró, Harold Pinter legismertebb műve, a Születésnap emblematikus kínzó-vallató nagyjelenete tágul ki a magyarul megjelent Pinter-kötetből egyébként hiányzó Az utolsó pohárban - amit állítólag a chilei diktatúra ihletett; és ha túlzás is Szikszai részéről Az utolsó pohárban megjelenő fizikai terrort egy az egyben mai valóságunkra vonatkoztatni, talán mégsem nagy vétek: ahhoz, hogy egy mű fontosat állítson, gyakran túlozni kell. A kiszolgáltatottság és a megalázottság belső érzetéről van ugyanis szó, végletes fizikai és lélekállapotról. A pszichofizikai megtörés ismerős, kürtőszerűen szűkülő lélektérben történik: mintha nem is kívülről néznénk ezt a három embert - Parti Nóra játssza a másik lázadót, a büszke, erős feleséget. A házaspár végkimerülése szélén, szinte szavak nélkül, igaz, nem is bízva a szavak erejében, csaknem kizárólag testi jelenlétével teremt figurát. Néha erre ráerősít egy-egy túlságosan egyértelmű kép is: öszszekötöttségük. Máskor viszont kitágul az idő, és némán, erős képekben látjuk betelni a poharat azzal az utolsó cseppel, bár ebben a börtönben az utolsó estén sincs vacsora, csak egy korty szesz.
Vádli Alkalmi Színházi Társulás, Füge, Stúdió K, április 26.
