Ne már. Frici, nem erről volt szó, erről nem volt szó, arról volt szó, hogy ezt a rohadék rákot megúszod, aztán a többit meglátjuk. Ma is előadás. Holnap is előadás. És miattad marad el. Hogy a francba van ez? Az embernek kél káromkodni kedve…
Hogy mi lenne jó? Ha megérnéd a 72. évet, az? Erre nem éred meg a 72. évet? Meg hogy mit is csinálj? Ez itt a probléma? Hogy ha új igazgatója lesz a Nemzetinek, akkor mit és hogyan?
És akkor most elő a szereplistával, hogy mi minden volt itt? De hiszen most éppen a nincs van itt: nincs a Hollósi az Egyszer élünkben, a Hamletben, a Patkány…-ban, a Három nővérben, a Vadászjelenetek…-ben, a Hazafit nekünk!-ben, és nem ül ott kis masinája mögött a Nemzeti büféjében. Hát jó: ma nem ül ott. És holnap?
Fotó: Sióréti Gábor
Csupa színház volt az életed – na tessék, kiszaladt az első múlt idejű mondat, hogy a franc essen bele; szóval csupa színház, mert valahogy megcsináltad, hogy ami nem színház, az is a színházban, a színházzal, a színháziakkal történik veled. Mert volt neked ez az otthonosság, hogy ott a jó, hogy ott a biztos.
Nem baj, ha kicsi a szerep, mondod, nemigen szeretsz szöveget tanulni, meg különben is, így jó. Így jó, mondja az egyik rendeződ, micsoda biztonság, ha Frici is a színpadon, mert máris van egy teljes figura.
Adhatnálak házi feladatnak a tanítványaimnak: írják már meg, honnan jön és hová megy ez a Sírásó a Hamletben a Znami (Znamenák István – a szerk.) másik Sírásójával együtt (hová megy? kocsmába, naná!), lehetne rajta tanulni a dramaturgiát meg a figurateremtést is. Életanyag, az van neked, meg fantázia.
Meg volt derű, meg felháborodás. Szenvedélyesen olvastad-követted a politikát, mármint ezt az ócska hazai verziót; latolgattuk együtt is az esélyeket erre meg arra, aztán tessék. Aláírtad, amit kellett, kiálltál, amikor kellett, és sosem kellett találgatni, mit gondolsz erről vagy arról, mert mondtad pacekba.
Szeretted azt, hogy a kisemberek színésze vagy, vagyis, hogy őket csinálod naggyá a színpadon; ezt persze már csak én mondom, és arról a kocsmárosról jutott eszembe az Egyszer élünk…-ben, aki morogja maga elé, amit gondol, aztán megy a Gulagra, mint a sicc. Másfajta kisember volt a Miller, „városi zenész”, ugye, az Ármány és szerelemben, a Miller Lujza aggódó papája, meg hát a Molnár Piroska férje. Tényleg, vele is hogy tehetted ezt? Jut eszembe a Lily Allen-féle Fuck You… – jólesett elmosolyodni most.
A szolnoki időszakod még nemigen van meg nekem, a Nemzetitől, kivált a Katonától kezdve aztán minden. Rode a Három nővérben meg a Galócza is, meg az Übü is, meg amit az utazásokról meséltél – Ujlaki Dénes mondását magadévá téve: „múzeumot kívülről, hegyet alulról, kocsmát belülről”, régi idők, aztán már nem volt nagy ivászat. Tényleg, Ujlakit is itt hagytad, ez se szép.
Találkoztunk a 30 éves Katona születésnapján, nagy megindultság, sok-sok régi arc, és kérdezem, hogy érzed itt magad; itthon, feleled, naná. Pedig volt egy kanyar, „nagy szerepeket” ígért neked Schwajda a Művész Színházban – mi a nyavalyára gondolhattál, Frici? Mindig magad csináltad meg a nagy szerepeket, sosem mások neked. Mindegy, az első hívó szóra visszahúztál a Katonába, a helyedre.
Aztán a Nemzeti lett a helyed, leginkább akkor lett az, amikor már kezdett erősen hasonlítani a Katonára; Básti, Blaskó, Udvaros és mások; és hát jut eszembe, kezdett az egész hasonlítani a hajdani Kaposvárra Kulkával, Molnár Piroskával, aztán Znamenákkal, vagyis hát a három egymásra, valahogyan.
Mutattad a szép, panorámás öltözőt. Ahová akkor is bementél, ha nem is volt próbád. Mert rácuppantál a komputerre – nem, nem árulom el, hogy mit játszottunk –, ott voltál, jobbára láthatatlanul a Facebookon, ami most is mutatja, hogy mi „barátok vagyunk”.
Aztán Kőszeg, nyári színházak, összeszokott csapat, amelyben még a kritikus is jól érezhette magát – a legutolsó előadást elmosta az eső, de lehetett nejlon alatt beszélgetni legalább. Vagy Pécsen valamelyik Király utcai teraszon ülni, vagy szembemenni veled, amint Bélát, az „izomagyút” sétáltatod – na, ott is lesz ezentúl egy Frici alakú lyuk.
Nekem kevéssé volt meg az a sorozat, ami a legnagyobb népszerűséget hozta neked: rendőr a Kisvárosban. De emlékszem a Tánctanárra a Cha-cha-chából – ja, meg arra, hogy azt mondtad, táncolni nem tudsz, de már meg sem fogod tanulni –, meg villanásokra A nagy generációból, a Sose halunk megből, most majd nézhetem ezeket újra.
Nézem a fényképeket, teszik föl a barátok sorra a Facebookra, búcsúzik mindenki, de közben általános a hitetlenség. Hogy ez nem lehet, hanem meg kell várni az előadásokkal, amíg visszajössz, nem kell beugrás, még nem.
Hát most már kell. És lesz is. És olvasom, hogy „saját halott” vagy, a Nemzetinek is, a Katonának is, mert a saját élőjük is voltál, de mindannyiunké. És olvasom, hogy miféle díjaid vannak – hát egy vacak Kossuth-díjat csak sikerült nem kivárnod, ahogy azt sem, hogy a nemzet színésze legyél, micsoda baromság, hogy ez nem volt meg, amikor…
A nemzet – én vagyok. Te meg, Frici, a nemzet színésze vagy, az én színészem vagy, bár most nagyon-nagyon földühítettél. De akkor is az vagy: nagy, nagy, NAGY színész. Nagy, nagy, nagyszerű ember. Most és mindörökké.
