Lefitymálva

  • Kovács Bálint
  • 2011. december 13.

Színház

Színházban én még annyit nem nevettem, mint a Gólem Színház előadásának első "felvonásán", amelyben Vinnai András drámaíró a groteszkig sarkítva, mégis nagyon pontosan ábrázolja, milyen az, amikor az ember a belülről fakadó tisztességet feltétlen politikai korrektséggel akarja pótolni, folyamatosan falnak ütközve a bonyolult szabályrendszer útvesztőjében. Tilos kimondani, hogy zsidó, a cigánynak tilos a származására utalni, és jobb be se menni egy török étkezdébe, mert ha nézed a tévén a török nyelvű adást, akkor azért, ha átkapcsolsz máshová, akkor meg azért vagy rasszista - nem csoda, hogy a bugyután beszélő nevű Antiból idővel előtör az elnyomott antiszemita. Vinnai szituációs komédiája párját ritkítja; lenyűgöző, ahogy minden mondat logikusan következik az előzőből, annak ellenére, hogy az egész mégiscsak orbitális marhaság. Borgula András rendező ötletei, a színészek - először Bánki Gergely és Schmied Zoltán, később Lukáts Andor és Nagy Mari, végül Huzella Júlia - beleélése és folyamatos, egymásra adott reakciói pedig remekül erősítik a szöveg humorát.

 

Az átgondolt, a sitcom műfajban is magabiztosan mozgó rendezést és a színészeket a továbbiakban sem érheti egy rossz szó sem, ahogy a humor is kitart a legutolsó percig, de a darab az első harmad után veszít a lendületéből, dráma helyett minőségi kabarévá válik, s ezzel együtt eltűnik az intellektuális tartalom (a társadalmi szatíra): a szöveg innentől előbb csak az ismert sztereotípiákat és összeesküvés-elméleteket sorolja (anti- és filoszemita szemszögből egyaránt), majd ezek betetőzéseként tényleg eljön a zsidó világuralom, circumcisiós lézerrel, a megmaradt gójok ellenállási kísérletével és túszejtő akciójával. Ez pedig polgárpukkasztónak polgárpukkasztó, viccesnek vicces, de nemigen szolgál semmiféle tanulsággal; legfeljebb talán annyival, hogy jobb nem túlzásba esni se pró, se kontra.

 

Sanyi és Aranka Színház, november 7.


 


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.