„Lehetnék nő is” – Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója

Máté nőügyeiről ír és rendez darabot Pintér Béla a Katonában; az Ascher Tamás Háromszéken című bemutatójukról, a Vidnyánszky Attilával közös beszélgetésekről és arról is beszélgettünk, hogy mire képes egy jó paródia.

Magyar Narancs: Saját bevallása szerint Ötvös András parodizálja önt a legjobban.

Máté Gábor: Már az általam ismertek közül. Az egyetemen kicsit más a helyzet, mint a színházban. Mielőtt elkezdenék tanítani egy osztályt, az előző osztály már lenyomja nekik a teljes Máté Gábor-műsort, így már azelőtt ki tudnak figurázni, hogy megismernének.

MN: A katonás paródiáknak megvan a maguk bejáratott platformja. Az év állítólag úgy kezdődik, hogy valamikor januárban, egy belső műsor keretében a színészek kedvükre kipellengérezhetik a főnökeiket. Mennyit bír el ez a belső show?

MG: Ez egy zártkörű dolog, az év teljes repertoárjának parodizálása folyik, de nemcsak az előadásokról, hanem bizonyos belső eltévelyedésekről is szólnak ezek a paródiák, és egyes döntések is kifigurázásra kerülnek. Szerencsére a műfaj a kezdetek óta kiszélesedett, most már egymást is parodizálják a színészek, így már nem csak mi, rendezők vagyunk a hülyék.

MN: Ilyenkor tehát a legnagyobb nagyrabecsülés mellett nyíltan be lehet olvasni az igazgatónak, a rendezőknek?

MG: Persze. Ez egy nagyon fontos és őszinte dolog, még akár okulni is lehet belőle.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: A legutóbbi ilyen alkalommal miért vették elő a színészei?

MG: Tavaly az évadnyitó során volt egy online bejelentkezésem, nagyon komoly dolgokat próbáltam mondani, de mindezt pont egy nagyon szerencsétlen képkivágásban sikerült megtennem. Éppen rendkívül kövér állapotomban voltam, és ahogy az előttünk álló évadról szónokoltam, nagyjából más sem látszott belőlem, mint az ingemből a köldöknél kibuggyanó has, természetesen a sajátom. Olyannyira kínos volt, hogy amikor visszanéztem a közvetítést, belesápadtam a látványba. Magas labda volt, természetesen nem maradhatott ki az év eleji műsorból, Ötvös András kigombolt ingben, kidüllesztett hassal adta elő a hülyeségeimet, amiket és ahogyan mondani szoktam. Sírtam a röhögéstől. Az idén is volt online bejelentkezés, nagyon figyeltem, hogy ne ismétlődjön meg a malőr.

MN: Az, aki majd Máté Gábort alakítja Pintér Béla önről szóló, Ascher Tamás Háromszéken című darabjában, hasznát veheti az Ötvös-féle paródiáknak? Egy-két ellesett, Máté Gábor-os manírnak?

MG: Nem tudom, nem én rendezem a darabot, hanem Béla. De egy paródia nagyon más, mint egy előadás. Fekete Ernő játszik engem. Tízegynéhány évvel ezelőtt apám meglátott a buszból engem az Astoriánál, de kiderült, hogy Fekete Ernőt látta. Én nem veszem észre, de ezek szerint van köztünk valami hasonlóság, valami lényegi, belső dolog. Ilyen értelemben jó választásnak tartom Máté Gábor szerepére. Feketének azonban nincs hajlama a paródiára, úgyhogy ő biztosan belsőleg fog engem megfogalmazni.

MN: Színésznő szóba sem került az ön szerepére? Major Tamást például remekül eljátszotta Jordán Adél a Kamrában, a Notóriusok című sorozatban.

MG: Lehetnék nő is. Pálmai Anna például szenzációsan csinálja Gothárt és Aschert is a paródiaesteken. Nem tudom, hogy a történet megengedné-e, hogy nő játsszon engem, mert Béla darabjában állítólag az én nőügyeimről lesz szó. Mégiscsak jobb, ha ragaszkodunk valamilyen szinten a színházi konvencióhoz.

MN: A nőügyeiről készülő Pintér-darab tulajdonképpen a Heti Válasz felszólítására született. Miután bemutatták A bajnokot, a lap újságírója a következő címmel közölte ellenérzéseit a produkcióval kapcsolatban: „Pintér Béla mikor ír drámát egy színházigazgató szaftos magánéletéből?” Hát, most lesz dráma a színházigazgató szaftos magánéletéről.

MG: A cikket, finoman fogalmazva, talán ötletadóként tudnám megjelölni.

MN: A cikk megjelenése után ki keresett meg kit az ötlettel? Ön Pintér Bélát, vagy Pintér önt?

MG: Azt nagyon hamar elhatároztuk, hogy legyen folytatása Béla és a Katona együttműködésének. Látszott Bélán is, hogy szeretne máskor is itt dolgozni, és a színészek is szerették volna. Ennek hangot is adtak a háta mögött éppúgy, mint előtte. Velem együtt Bélát is kiparodizálta a társulat az év eleji esten, egy duettet adtak elő Béla és én köztem, de Pálmai Annának már A bajnok próbaidőszaka alatt volt egy remek Pintér-paródiája. A lényeg, hogy elég hamar leszögeztük, hogy Béla még fog itt dolgozni. Úgy emlékszem, felhívott az irodámban, beszélgettünk, és már jött is az ötlet, hogy ez legyen a következő közös munka. A társulatból már jó néhányan tudták, hogy Ascher Tamás Háromszéken lesz a címe, amikor az én fülembe is eljutott. Akkor kicsit megsértődtem, kicsit fájt, hogy rólam szól a darab, de Ascher a címszereplő. Persze ezt most viccesen mondom. Majd meglátjuk, mi lesz, még nincs kész.

MN: Elmélyülés az archívumokban, a szemtanúk meginterjúvolása, a pályatársak kikérdezése – effélék szokták megelőzni, ha valós személyről ír valaki. Átadta Pintérnek a Máté-archívum kulcsait?

MG: Engem eddig nem kérdezgetett. Van egy közös munkatársunk: Enyedi Éva, sokszor dolgoztunk már együtt, és Éva olykor még angol társalgást is folytat velem, mert igyekszem szinten tartani az angolomat. Ő alighanem jobban ismer engem, mint Béla, Éva lehet az egyik forrás. De, gondolom, sok más helyről is értesül Béla, hogy milyen vagyok, milyen alaptörténetek keringenek rólam. Engem egyelőre nem faggatott. Van egy nagyon erős alaptörténete a darabnak, aminek nyilvánvalóan semmi köze a valósághoz, de feltételezem, nagyon sok minden lesz benne, ami így, úgy, amúgy rám is jellemző.

MN: Az addig rendben van, hogy ön áldását adta a darabra, de nyilván feltűnnek majd az életé­nek különböző, privát szereplői is. Nekik lesz valami beleszólásuk?

MG: Az borzasztó lenne. Abban állapodtunk meg, hogy hárman szerepelnek a saját nevükön a darabban. Ascher, Bezerédi Zoltán meg én. Bezerédi önmagát játssza, Aschert pedig Keresztes Tamás. A többiek nyilván színházi prototípusok lesznek, olyanok, akik már Bulgakov Színházi regényében vagy Spiró Az imposztorjában is megtalálhatók.

MN: Azért ez a darab nem Bulgakov, hanem kimondottan Máté Gábor nőügyeiről fog szólni. A nőügyek női szereplői nem ismerhetnek magukra?

MG: Csodálkoznék, ha így történne. Kezdjük ott, hogy én sosem jártam Háromszéken. Szerintem Ascher sem. Hozzátenném azt is, hogy sajnos nekem egyetlen erdélyi nőm sem volt, pláne nem erdélyi színésznő. Ez nem hencegés, inkább szomorú beismerése a ténynek. És most már nagyon úgy néz ki, hogy nem is lesz. Ilyen értelemben furcsa lenne, hogy bárki felszólalna, hogy ezt vagy azt kikérné magának.

MN: A Katona nem ma kezdte a színházi életek feldolgozását, a Notóriusok című sorozatban például a már említett Major Tamás mellett Gobbi Hilda alakja is feltűnt. Ismer hozzájuk hasonló, a hatalomhoz közel álló nagy művészeket?

MG: Vannak olyan színházi emberek, akik gyakran megfordulnak különböző politikai rendezvényeken, mindenki ismeri őket, hiszen nem titokban csinálják. Van, akinek van erre hajlama, szeret ilyenekben részt venni, és vannak köztük jelentős művészek is. Aki a hatalomhoz így vagy úgy közelít, nem feltétlenül tehetségtelen. Gobbi és Major története ugyanakkor nagyon más, nagyon máshonnan jöttek, nagyon más múlttal értek el a hatalomig, mint a maiak. Az, hogy ma valaki felül egy tribünre vagy hatalomban lévő politikusoknak csápol az első sorban, más lelki alkatot feltételez. Nem gondolom, hogy ez valami ördögtől való dolog lenne, de nekem speciel nincs gyomrom ehhez.

MN: Van a Katonán belül valamilyen házszabály arra az esetre, ha valakinek kedve támad felülni egy tribünre?

MG: Nincs semmi ilyesmi. Nem állítom, hogy örülök neki, vagy hogy bárkit is biztatnék erre. Az utóbbi időben azért szoktam jelezni, hogy legalább értesítsenek, ha valaki ilyesmire készül. Szabadság van, mindenki oda ül fel, ahová akar, de nem koccintok örömömben, nem tartunk bulit, ha kiderül, hogy valaki ilyesmit vállal.

MN: Major osztályába járt a főiskolán. Érezték annak az előnyét, hogy Major befolyásos kultúrpolitikai alak volt?

MG: Amikor minket tanított, már bőven kiesett a pikszisből. Már nem volt színigazgató, ezt a hatalmát elvesztette. Úgymond fogatlan oroszlán volt ő már akkoriban. Elsősorban azt lehetett szeretni benne, hogy idősebb korára rendkívül progresszív színházi alkotó lett. Jelentős figura volt. Akkor is az lett volna, ha nem kötődik annyira a hatalomhoz, ami persze nagyban beárnyékolja a pályájáról kialakult képet.

MN: Ebből a Major-féle osztályból ketten lettek színházvezetők: ön és osztálytársa, Eperjes Károly, aki nem olyan rég még vezérigazgató-helyettes volt Vidnyánszky Attila Nemzetijében. Eperjessel meg szokták vitatni a színházvezetés aktuális kérdéseit?

MG: Nem szoktuk. Nagyon ritkán találkozunk. Ilyenkor szívélyesen üdvözöljük egymást.

MN: És Vidnyánszkyval van ilyen diskurzus? Tavaly meghívta, hogy tartson kurzust a színművészetis osztályának. Az órák közti szünetekben megbeszélhették, milyen az élet a NER-ben.

MG: Ilyenekről nem beszéltem vele, de sokszor találkoztunk, ő is, én is benne vagyunk abban a szakmai testületben, amelyik a POSZT alapszabályzatát hivatott újrafogalmazni. Ott rendszeresen – kéthetente, havonta – találkoztunk, és ha szerencsésebb periódusok voltak éppen, fontosabb szakmai kérdésekről is tudtunk beszélni. Nem egymás közt sutyorogtunk, ültünk az asztal körül, nyilvánosan folyt a beszélgetés.

MN: És mire jutottak?

MG: Szerintem ezeknek a beszélgetéseknek sok haszna volt, és nem feltétlenül az, ami látszik. Az semmiképp sem ártott a szakmának, hogy mi találkoztunk.

MN: Mondana valami konkrétumot, hogy mi az, amiben közös nevezőre jutottak?

MG: Konkrétumot nem akarok mondani, mert nem vagyok felhatalmazva, nem hatalmaztuk fel egymást. De nem csak vele, a többiekkel sem. Úgy gondolom, hogy az, hogy mi egyáltalán beszélünk, hogy a szakma különböző oldalai szóba állnak egymással, annak van haszna. Tudom, persze, hogy milyen agyonpolitizált ez a közeg, ha nem lenne így, fel sem merülne ez a kérdés, vagy nem így merülne fel. Még sosem kérdezte meg például egyetlen újságíró sem, hogy Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi igazgató-rendezőt én mire tartom.

MN: Mire tartja Bocsárdi Lászlót?

MG: Nagyon nagyra tartom, de mivel ennek politikailag nincs jelentősége, senki sem ezt kérdezi tőlem, hanem azt, hogy tényleg beszélek-e Vidnyánszkyval.

MN: Nem merült fel, hogy rendezzen a Nemzetiben?

MG: Nem.

MN: És Vidnyánszky a Katonában?

MG: Az sem. De nem azért, mert ő a Vidnyánszky. A Katonában sokkal inkább egy színészközpontú gondolkodás folyik. Vidnyánszkynál például folyamatosan szól a zene: nálunk egyetlen színész sem tudna így játszani. Persze lehet, hogy épp az lenne a feladat, hogy akkor tanuljuk meg. Vidnyánszky színháza nagyon más színház, többet bíz az emóciókra, mint a mi túlságosan is agyon­­elemzett, agyonbeszélt és agyonproblémázott valamink. Mi ehhez vagyunk szokva. Sok olyan rendező van, aki nem dolgozik itt, és ez nem az ő munkájuk minősítése.