Október elején mutatta be a Katona Az Olaszliszkai c. darabot, mely Szögi Lajos tiszavasvári tanár tragédiáját dolgozza fel. A mű szerzője a tavaly elhunyt Borbély Szilárd, a rendező Máté Gábor, a színház igazgatója. Noha a darab 2011-ben jelent meg Borbély Szemünk előtt vonulnak el c. drámakötetében (valamint készült belőle felolvasószínházi előadás és rádiójáték is négy évvel ezelőtt), a család mégis csak a színházi bemutató előtt nyilvánította ki nemtetszését.
Nem kicsit
„Amikor az özvegy értesült a bemutatóról, elolvasta az interneten megtalálható szövegkönyvet, és meglepve látta, milyen mondatokat adtak a Középső lány nevű szereplő szájába” – mondta a Narancsnak Helmeczy László, a család ügyvédje. Szögi Lajos özvegye ezért felhívta Máté Gábort, hogy megkérdezze, miért nem egyeztetett a családdal a színház a bemutató előtt. „A színház, mondjuk úgy, nem európai módon kezelte az ügyet. Máté Gábor olyanokat mondott a telefonba, hogy »több millióba került a darab, nem gondolja, hogy le fogjuk állítani?«, illetve, hogy »ha nem tetszik a darab, akkor nem kell megnézni«. A beszélgetés nagyon felzaklatta az özvegyet” – idézte fel Helmeczy, aki szerint a komoly társadalomkritikát megfogalmazó darab nagyon jó, ám néhány mondat sértheti Szögi Lajos kegyeleti és lányának személyiségi jogait. Az egyik jelenetben Szögi Lajos az ország helyzetéről beszél gyerekeivel, és a család főleg az ekkor elhangzottakat kifogásolja. Az ügyvéd szerint ezek a mondatok („Ezt már elkúrtátok, mi is úgy látjuk, nem kicsit, hanem nagyon. A mi jövőnket.” „Elhagyni ezt az országot hamar, hol nem lehet becsülettel élni, csak ha csalsz, ha lopsz, ha átvered a másikat.” „A munka szégyen, ügyeskedés a lényeg. Hányok ettől, és attól, hogy ti ezt szó nélkül fogadjátok el, mert ez van, és hát megélni kell, mondjátok.”) méltatlanok az akkor 14 éves lányhoz, aki soha nem mondott ilyeneket.
| ||
Helmeczy szerint a bíróság nagy valószínűséggel a családnak adna igazat, de szeretnék elkerülni az újabb jogi procedúrát és az ingyenreklámot a színháznak, ezért nem perelnek. „A kisebbik lány ötéves volt a tragédia idején, alig emlékszik valamire, a középső lány pedig ma már az orvosi egyetem ötödéves hallgatója, kitűnő átlaggal. Már csak ezért sem lenne jó egy újabb jogi hercehurca, ami újra reflektorfénybe állítaná a családot, és ezért is méltatlan az igazgató hozzáállása.”
Megkerestük Máté Gábort, hogy megkérdezzük, mi igaz a család állításaiból, ám az igazgató annyit mondott, hogy a bemutató előtt közzétett nyílt levelében már leírt mindent. A rendező ebben felidézi, hogy a mű nem most kerül először a nyilvánosság elé, ezért fel sem merült benne, hogy az esetleg sértheti a család érzéseit. „Emberiességi okokból kellett volna megkeresnem a családot, ezt elmulasztottam, ezért megkövetem őket. A szándékaim az előadással tisztességesek, az előadás nem sért kegyeletet… A családot azért nem hívtam és nem hívom meg az előadásra, mert számukra ez az események újraélését jelenthetné.” Máté szerint fontos az események feldolgozása, ám ahogy írja, „Borbély Szilárd nem az olaszliszkai lincselésről írt darabot, hanem az olaszliszkai lincselés kapcsán a világ és az ország állapotáról… A darab szereplőinek milyenségét, viselkedését, szavait véletlenül sem a valóságos szereplőkről mintázta a szerző.” Az is igaz ugyanakkor, hogy a mű helyenként kifejezetten dokumentarista jellegű, a periratból szó szerinti átvételek is elhangoznak, a darab ismertetője pedig nevén is nevezi Szögi Lajost. Máté a 168 Órának adott interjújában bulvártémának nevezte a darab kapcsán felmerült kritikákat, a Hír Tv Alinda című műsorában pedig azt mondta: „Aki valamilyen módon részese valaminek, közemberré válik, annak számolnia kell azzal, hogy ami vele történik, téma lesz. Ezt nem lehet kikerülni. Nem akarok kellemetlenséget okozni senkinek, de nekem kötelezettségem Borbély Szilárddal szemben van, hozzá kell hűnek lennem.” A színház viszont valószínűleg felkészült arra, hogy támadások érhetik a darab miatt, legalábbis erre utal, hogy a színlapon külön köszönetet mondanak a Simor Ügyvédi Irodának.
A művészet határai: Mephisto és Esra
Noha ilyen eset még nem került magyar bíróság elé, 2001-ben Grecsó Krisztián találta magát kellemetlen helyzetben Pletykaanyu című könyve miatt. A kötet első novellájában néhány szegvári lakos magára ismert, és öten perrel fenyegették meg Grecsót, mert szerintük felismerhetőek, és a történetben előnytelen színben tünteti fel őket a szerző. Grecsó is azzal védekezett, hogy a Pletykaanyu szépirodalmi alkotás, nem szociográfia vagy tényirodalom. Akkoriban annyira forrt a levegő a településen, hogy az író egy ideig nem is mert hazamenni. Végül a kiadó peren kívül egyezett meg a történteket sérelmező szegváriakkal.
A magyarhoz hasonló jogfelfogású Németországban két eset is nagy vihart kavart az elmúlt évtizedekben. 1963-ban a híres színész, Gustaf Gründgens fia perelt be egy kiadót, mert az újra meg akarta jelentetni Klaus Mann Mephisto c. 1936-os regényét. A történet (Szabó István Oscar-díjas filmjének alapja) Gründgens életét mutatja be, azt a folyamatot, ahogy Klaus Mann barátja Hitler kedvenc színészévé és a náci Németország kiszolgálójává vált. A fiú szerint a könyv hamisan negatív színben tünteti fel Gründgenst, és ezzel megsérti a színész emberi méltósághoz való jogát. Az elhúzódó pert a kiadó végül elvesztette, s ezért a döntéseket az Alkotmánybíróságnál támadta meg 1971-ben, elvégre mind a személyiségi jogokat, mind a művészet szabadságát garantálja a német alkotmány. Mivel a két egymásnak feszülő alapjog egyformán erős, ezért az AB-nek a konkrét esetben súlyoznia kellett, melyik korlátozása indokoltabb. A bíróság szerint hiába halt meg Gründgens nem sokkal a per kezdete előtt, a személyiségi jogok így is megilletik, hiszen emléke a per idején még élénk volt a társadalomban. Noha a könyv főszereplőjét Hendrik Höfgennek hívják, és néhány tulajdonságát megváltoztatta Mann, a hasonlóság egyértelmű közte és a színész között, és sok olvasó azonosíthatja a könyv főszereplőjét Gründgensszel. A bíróság kimondta, hogy a művészi szabadságnak is vannak határai: hiába van szó műalkotásról, annak a társadalomra is lehet hatása, és a konkrét esetben úgy találták, Mann túllépte a művészi szabadság korlátait. A döntés három-három arányban született meg, ami azt jelentette, hogy elutasították a kiadó alkotmányjogi keresetét, és a könyv nem jelenhetett meg. (Végül tíz évvel később látott napvilágot egy másik kiadó gondozásában, de korábban is be lehetett szerezni az NDK-ból.)
Szintén a német AB hozott egy, az egész német könyves és írói szakmát felháborító ítéletet 2007-ben. Maxim Biller 2003-ban jelentette meg önéletrajzi ihletésű könyvét, melyben Adam, az író és Esra, a színésznő szerelmét meséli el egyes szám első személyben. Az Esrában magára ismerő Ayşe Romey és édesanyja beperelték a kiadót, arra hivatkozva, hogy a regény rossz színben tünteti fel őket, és személyiségi jogaikat sérti. A könyv részletesen beszámol kettejük kapcsolatáról, vitáikról, szexuális életükről, Esra lányának halálos betegségéről, miközben az életrajzi mozzanatok szinte kivétel nélkül a valóságnak megfelelően szerepelnek a regényben. A bíróság döntése szerint valóban felismerhetőek a könyv szereplői, és minél nagyobb a hasonlóság egy mű és a valóság között, a szerzőnek annál jobban figyelembe kell vennie a szereplők személyiségi és emberi méltósághoz való jogait. A Mephisto-ítélethez hasonlóan itt is tekintettel voltak arra, hogy a mű milyen hatással lehet – a szintén közismert – szereplők társadalmi megítélésére, és öt-három arányban úgy döntöttek, betiltják a könyv forgalmazását. Az AB azt is leírta az ítéletben, hogy ha a kifogásolt részeket kihagyják, akkor újra megjelenhet a könyv. Az ítéletet heves kritikák kísérték, többen cenzúrát kiáltottak, mások pedig azt rótták fel a bíróságnak, hogy a művészeti alkotásoktól is olyan pontosságot vár el, mint a sajtótól, ezzel pedig aránytalanul korlátozza a szólás és a művészet szabadságát.
Fokozott védelem
Uitz Renáta, a CEU docense szerint a németországihoz hasonló döntések épp azért vitatottak, mert veszélyes precedenst teremthetnek: „Marasztaló bírósági döntés esetén mindenki kétszer meggondolja majd, hogy írjon-e valódi eseményeket feldolgozó szövegeket.” A bírósági eljárással mindenki rosszul járt volna, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene beszélni az ügyről: „párbeszédre van szükség, olyan konfliktuskezelésre, amely tekintettel van az áldozatok szempontjaira, és nem kerül veszélybe a megtörtént eseményeken alapuló művészet szabadsága sem. Egy ilyen helyzetben, ahol egyes áldozatok életben vannak, szerencsés lett volna, ha a színház együttműködik a túlélőkkel az előadás előkészítése során” – magyarázta a Narancsnak Uitz.
Hiába hivatkozik Máté nyílt levelében történelmi példákra („Attól, hogy megtalálták III. Richárd csontjait, még nem kell átírni Shakespeare remekművét, és nem kell a darab bemutatásához a mindenkori angol királyi ház engedélye.”), a rendező által vont párhuzam nem stimmel, Az Olaszliszkai helyzete ugyanis több szempontból is különleges. Simon Éva, a TASZ jogásza érdeklődésünkre elmondta, hogy fontos a művészi és szólásszabadság, de kortárs események művészi feldolgozásánál figyelembe kell venni a személyiségi jogokat is. Politikusoknak, közszereplőknek sokkal több mindent el kell tűrniük, velük szinte bármit ki lehet mondatni a színpadon. Az átlagembernek viszont már kevesebbet kell elviselnie. Ha egy mű szereplőit csak egy kisebb (városi vagy munkahelyi) közösség tudja beazonosítani, és az alkotás nem fed fel magántitkot vagy okoz súlyosan jogsértő állapotot, az alkotót megilleti a szólásszabadság – magyarázta Simon. – Nem az számít, hogy az érintett magára nézve sértőnek találja-e a művet, hanem azt kell vizsgálni, hogy az abban elhangzó mondatok vagy minősítések a köztudatban is sértőnek minősülnek-e.” Simon szerint Az Olaszliszkai esete azonban egészen más. „Véleményünk szerint nem fér bele a szólásszabadság kereteibe, hogy egy áldozattal mondatnak ki olyan dolgokat a színpadon, melyekkel ő maga nem tud azonosulni. Szögi Lajos lánya akaratán kívül vált egy országos jelentőségű bűncselekmény főszereplőjévé, őt áldozatként fokozott védelem illeti meg, és minimális a kritikatűrési képessége is.” Szögi Lajos tragédiájának feldolgozásához fontos társadalmi érdek fűződik, így a család azt nem tilthatja meg, hogy a témával akár művészi szinten foglalkozzanak, de Simon szerint az áldozat személyiségi joga erősebb, mint a felmerülő társadalmi érdek. „Etikus lett volna a bemutató előtt egyeztetni az érintettekkel, de az etika nem jogi kategória.”
Nem csak művészeti kérdés
Kálmán C. György irodalomtörténész szerint viszont az irodalom és a valóság között éles határvonal húzódik: aki irodalmat olvas vagy színházat, kiállítást néz, mindig pontosan tudja, hogy ez nem azonos a valósággal. „Ezzel a határvonallal a művészet régóta játszik – gondoljunk csak a dokumentumirodalomra, a fotórealista képzőművészetre. Ráadásul az olvasó vagy néző mindig is hajlamos arra, hogy a valóságot keresse a műben: szereti például kulcsregénynek olvasni mindazt, ami csak egy kis esélyt is ad erre.” Kálmán szerint a színház még különlegesebb helyzetben van ebben a tekintetben. „Egy olvasásra szánt irodalmi szövegben talán még egyes olvasók feltételezhetik, hogy valamiféle »dokumentumnak«, valamilyen »hiteles« forrásnak foghatják fel – de a színház teljesen nyilvánvalóan, radikálisan különbözik attól, amit »valóságnak« tekintünk. Valóságos emberek valóságosan mozognak és valóságosan beszélnek a valóságos színpadon, csakhogy amit látunk, azt semmiképpen nem tekintjük valóságosnak.” Szabály nincs arra, hogy a szereplők mintájául szolgáló személyeket a szerzőknek meg kellene keresniük, és ez jól is van így Kálmán szerint: „sérthetnek egyes műalkotások olyanokat, akik magukra vagy ismerőseikre vélnek ráismerni egyes alakokban; ezt azonban el kell viselniük, és az alkotóknak ezzel nincs dolguk. Tehetnek elővigyázatosságból gesztusokat, lehetnek többé vagy kevésbé tapintatosak, de erre nem kötelezhetők, és bármi ilyen szabály megfogalmazása abszurd helyzetekhez vezetne.”
Máté a 168 Órának adott interjújában azt mondta: „szívesebben felejtünk, mint hogy beszélnénk egymással nehéz közös ügyeinkről”. A lehetőség adott.
(Tompa Andrea színikritikáját lásd itt!)
