Mindenkinek ugyanazt a három kérdést tettük fel: Mi volt a legjobb élménye az elmúlt évadban? Na és a legrosszabb? És mit vár a következőtől?
Gyabronka József színész
| ||
Volt egy A kastély-bemutatóm a Stúdió „K”-ban (a „Mélyen tisztelt K!” című előadás – K. B.), amit Fodor Tamás rendezett; először dolgoztam együtt a társulat tagjaival, és nagyon kellemes volt. Kafka műveivel azért jó dolgozni, mert azok minden nap, minden héten – ahogy az ember változik – másról szólnak. Ő valamit nagyon értett. A társulat pedig nagyon jó, kedvelem őket. Aztán bemutattuk A Vörös Tehenet, Fischer Iván szerzeményét a Millenárison a Fesztiválzenekar tagjaival, a Bagossy-osztály színészhallgatóival és operaénekesekkel. Nagyon szeretem a zenei anyagot és nagyon fontosnak tartom a témát, Solymosi Eszter történetét, amit lehet így is, úgy is értelmezni. De jelenleg a kutatások szerint ennek az az egyetlen igazságos módja, ahogyan azt Fischer Iván tette a saját feldolgozásában. És Fischer szerzői estje számomra azt jelentette, hogy még mindig lehet Európában levegőt kapni, mert európai szintű, nem pedig csökött balkáni vagy turáni, elfojtott és bezárkózott gondolkodás folyik. Én ezt a nyitott gondolkodásmódot kedvelem, élem és preferálom. A következő nagy élményem és meghatározó munkám a Mohácsi János rendezte, Mohácsi István által írt A képzelt beteg volt. Én ennyit olvasópróbán még nem röhögtem, mint most, és a próbafolyamat során is rengeteg humoros epizód adódott. De ennek természetesen csak akkor van létjogosultsága, ha – ahogyan a Mohácsi testvéreknél – egyszer csak elmarkolják a nézők és a játszók szívét. Én tegnap és ma is azt éltem át a színpadon, hogy én vagyok halálközelben, rám vonatkozik minden halálos hívás, és ez megrázza az embert. Az egyik néző jól akarja érezni magát a nézőtéren, a másik valamilyen katartikus élményt akar átélni, és én mindkettővel egyetértek: érezze jól magát a néző, de intézze úgy a szerző, a rendező, a színész, hogy a röhögés közben egyszer csak elszoruljon a szívünk, és markoljon meg minket, mint Krisztus a vargát, és nézzünk szembe magunkkal. Semmi közöm a remény színházához, amit valamelyik hihetetlenül okos kollégám ejtett ki a száján néhány éve, mert bár az élet természetesen a reményről szól, de minden pillanatban ott van benne a szembenézés. És ha nincs szembenézés, akkor nincs színház.
A legrosszabb dolog összefügg az egyik legpozitívabbal. Láttam A Dohány utcai seriff című produkciót: rendkívül megrázó előadás, de nyilván nem azok nézték meg és fogják megnézni, akiknek szólna. De nem baj, ők járjanak máshová – a Balettintézet mellett lehet olyan színházat találni, ahol ennek megfelelő előadások láthatóak. De azt hiszem, pont azok az emberek, akik nem akarják látni A Dohány utcai seriffet, oda sem mennek el. Azok motorozni akarnak, lobogtatni akarnak, de szembesülni a maguk esetleges butaságával semmiképpen sem. Ők úgy érzik, hogy jól csinálják. Én is úgy érzem, hogy jól csináljam – legfeljebb nincs igazam. De bennem legalább még felmerül, hogy legfeljebb nincs.
A jövő évadtól azt várom, hogy nem lesz olyan stupid a kormányzat, hogy minden pénzt elvonjon az alternatívoktól, és nem lesz olyan stupid, hogy benyomja a maga szolgalelkű embereit mindenféle pénzes pozíciókba. Nyilvánvalóan ez fog történni, de azt kívánom, hogy minél később és minél kevésbé legyen így, hogy minél szabadabb maradjon a gondolkodás, a színház, a véleményalkotás, és minél inkább támaszkodjunk azokra az emberekre, akik esetleg másképp gondolkodnak, mint a kormányzat. Próbálom nem kétségbe vonni a kormány jóindulatát, de nagyon nehezen megy, mert valamilyen intézkedésükkel minden áldott nap az én ízlésem ellen dolgoznak. De hátha jót akarnak és hátha jól csinálják – majd a jövő bizonyítja. Mindenki elbukott már, ők is el fognak. Hogy négy, nyolc vagy tizenkét év múlva, az majd kiderül.
Márta István, a pécsi Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. ügyvezetője, a Magyar Fesztivál Szövetség elnöke
| ||
A legjobb élményem az Újvidéki Színház Opera Ultima című előadása, és a Katona József Színház Gorkij-darabja. Mindkettő fantasztikus koncepció, és mindkét helyen fantasztikusak a színészek. Az Újvidéki Színház groteszk előadása a hatalomról és a művészetről szól; emlékeztetett az ősi Kaposvár Marat/Sade előadására, amit nagyon szerettem. Becsülöm azt a színészi és rendezői munkát, amit belefektetettek.
A színházi életben a legrosszabb a vidéki és pesti színházak megosztottsága, ami ellen sok-sok éven keresztül küzdöttem, és ami ma sem látszik oldódni. Ez nagyon elszomorít. Másrészt itt a POSZT-on láttam nagyon gyenge produkciót is, de arról természetesen nem beszélek.
A határon túli magyar színházak – Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Szabadka, Újvidék, Temesvár, Kolozsvár – olyan, még mindig különleges színházi élményt adnak, amelynek az alapját képező rendezői gondolkodás nagyon erőteljesen tud bemutatni egy másfajta színházi vonulatot, és ezt én nagyon szeretem. Várom, hogy a következő évadban mit láthatok ezekről a helyekről akár Magyarországon a különféle fesztiválokon, akár a határon túli helyszíneken.
Mohácsi János rendező
| ||
A legjobb élményem A csillagos ég volt a Radnóti Színházban: ahogyan kitaláltuk a témáját, ahogyan eldöntöttük, milyen legyen a formája, a zene, amit Kovács Marci írt hozzá, és az, ahogyan a Radnóti csapatával sikerült együtt dolgozni. Szeretem az olyan darabokat is, mint A képzelt beteg, amelyet már megrendeztem egyszer korábban is, de az igazi kihívást mindig az új darabok jelentik, pláne, ha az ember sajátjáról van szó. Kevésbé szeretek létező drámákat megrendezni, mert azt hiszem, a színház ennél többre hivatott. Ez elég fellengzősen hangzik, mégis, a színháznak több a dolga annál, hogysem örökösen rég halott szerzők mondatait értelmezgesse újra, noha abból is lehetnek szép dolgok. De mindig örülök az újdonságoknak, ezért is szeretem Pintér Bélát, aki mindig egészen új cuccokkal rukkol ki. Ilyen szempontból érzem A csillagos eget egy jó munkának.
Az ember – szakmai értelemben – leglesújtóbb tapasztalatai mindig saját magával kapcsolatosak. Őrült lennék, ha elárulnám a gyenge pontjaimat. Aki máson veri le a haragját, biztos, hogy nem jó úton jár – vagy nem úton jár. Azok a kudarcok, amiket esetleg sikerül létrehozni, mindig teljesen egyéniek és egyénhez kötődőek. Ha volt kudarcom, az teljes mértékben a sajátom, és nem arról van szó, hogy meg tudnám mondani, ki hibázott helyettem.
Jövőre nagyon jó munkáim lesznek, a legizgalmasabb rögtön évad elején jön az Örkény Színházban: az idegenrendészet témáját fogja feldolgozni. Vadonatúj cucc lesz. Nehéz lesz túlugrani az évad hátralévő részében, vagy legalábbis jó magasra teszi a lécet. Nagyon jó ez a téma.
