Magyar Narancs: A HOPPartban kezdtél, de már hat éve kőszínházi színész vagy. Végleg felhagytál a független színházzal?
Radnay Csilla: Nem lesz szimpatikus gondolat, amit megosztok veled, de én nem éreztem annyi szabadságot a független éveimben, mint amennyit a kőszínházakban kaptam. Akkor kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, de nem a bizonytalanság miatt: sokkal rosszabbul bántak az energiáimmal a független munkáim során, mint most, amikor ugyan bizonyos korlátok közé vagyok szorítva, de jól bánnak az időmmel és az erőimmel. Ez nagyobb szabadság, mint a függetlenség a folyamatos késésekkel, el- és szétfolyásokkal. Abban pedig, hogy a munkáimban honnan és miből fogalmazok, most is szabad vagyok – ha nem így lenne, nem is lennék ott, ahol vagyok. Most is szeretek kilépni, és független társulatokkal dolgozni, de alapvetően nem vágyódom el. Egyrészt a valahová tartozás miatt, másrészt mert a kőszínházakban szerencsés esetben jelen van a jó értelemben vett profizmus.
MN: Másfél éve megújult a székesfehérvári Vörösmarty Színház vezetése és színészgárdája. Mi zajlik most ott?
RCS: A folyamat nagyon hasonlít ahhoz, amitől a Nemzeti Színház is különleges volt: nagyon jó csapatot sikerült összeverbuválni. Meglepetés az élettől, hogy másodszor is egy ilyen – mind szakmailag, mind emberileg – rendkívüli közösségbe csöppenhettem. Persze ahhoz, hogy ez ne csak egy színház legyen a sokból, a jó társulaton kívül sok minden más is kell. Komoly feladat egy vidéki színház számára megújítani a repertoárt, a gondolkodásmódot, mert ez egy népszínház: mindent kell játszani, nem lehet olyan karakteres profilt kialakítani, mint egy pesti helyen. Nyilván mindenki komoly mondanivalókat szeretne felsorakoztatni, de vidéken ez talán egy kicsit nehezebben és lassabban megy. De így is elég nagy lépésekben halad a színház, és meglepő, de erre a közönség is jól reagál. Veszik a lapot, és hajlandók velünk jönni; még a tavalyi Pillangó főpróbáján is – ami Horváth Csaba rendezésében egy teljesen új színházi forma volt a fehérvári közönségnek – olyan nénik mellett ültem, akik bár az elején szívták a fogukat, a végén együtt sóhajtoztak, amikor egymásra találtak a szerelmesek.
| ||
MN: Konkrétan miből látszik, hogy nehéz megújítani a színházat?
RCS: A jegyeladások pozitív visszajelzést jelentenek, mert már most dupla annyi bérletet adtunk el, mint tavaly. De olyan is van, hogy nézők levelet írnak; egy tizennégy fős társaság például számon kérte, hogy a Pillangóban miért csak ennyi a díszlet, és a Lear királyban Goneril miért van miniszoknyában. Őket a társulat meghívta egy beszélgetésre: nem pirítottak rájuk, hanem beszélgettek velük, és pár perc után nyitottá is váltak a dologra.
MN: A komoly mondanivaló, amit említettél, könnyen összefér a 3:1 a szerelem javára vagy a My Fair Lady című előadásokkal?
RCS: Ezt jelenti a népszínház-jelleg, és ezzel nincs is baj. Színészileg pedig iszonyúan jól karbantart, ha nemcsak Dosztojevszkij-hősnőt játszol, hanem otthon vagy mindenféle műfajban, még akkor is, ha némelyik nem épp a kedvenced.
MN: A HOPPart és a Nemzeti Színház után nemszeretem műfajokban játszani a szükséges rosszat jelenti?
RCS: Értem, mire gondolsz, de ahhoz, hogy az ember tökéletesen meg tudja válogatni a feladatait, szabadúszónak kell lennie. Viszont ha szabadúszó vagy, akkor csak olyankor tudsz válogatni, ha van miből. Egy társulat részének lenni azzal is jár, hogy olyan – egyébként roppant hálás – feladatok is megtalálnak, amelyek sosem voltak a szerepálmaid. Mint Eliza Doolittle: egyáltalán nem vagyok egy musicalfan – hiába aposztrofáltak már musicalszínésznőnek, amitől rosszul vagyok –, mégis örülök ennek a kis „kényszernek”, mert nyitottá tesz, és nyitottan tart. Így nem csak azzal találkozom, ami szerintem nekem jól áll, és amit én magamból mutatni akarok.
MN: Miért vagy rosszul a musicalszínésznő megnevezéstől?
RCS: Ezt a műfajt kedvelem a legkevésbé, mert nagyon sablonosnak és felszínesnek tartom, főleg a megvalósítását, főleg Magyarországon. Igaz, a Jézus Krisztus szupersztárt nagyon szeretem: emiatt néha sajnálom, hogy nem vagyok fiú.
MN: És az operett?
RCS: Az operettet akkor már eggyel jobban bírom. Annak jobban el tudom fogadni a felszínességét; az nem is akar többet, az direkt olyan, és így talán jobban is lehet dolgozni vele.
MN: Hogy fogadod, amikor egy „mondanivalós” előadást nem színházi, hanem politikai szempontok alapján ítélnek meg?
RCS: Egy idő után az ilyen megnyilvánulásokat meguntam, és nem olvastam tovább, mert nem tudtam mit kezdeni velük. A nemzetis évek alatt kialakult bennem egyfajta immunitás, mert olyan ostobán is reagáltak politikusok és nem politikusok arra, ami nem politikai állásfoglalás akart lenni, hanem a szabad gondolkodás kifejeződése. Egy idő után elvesztettem a türelmemet ezekkel a mondvacsinált támadásokkal szemben; nem akartam mérgezni velük az életemet. A Nemzeti Színház egyébként nem politizált, csak felelt bizonyos kérdésekre, és ebből csak azért lett politikai kérdés, mert a politika rászállt.
MN: Miből lesz botrány, és miből nem? A fehérvári Mesterkurzusra például, ha anno a Nemzetiben mutatják be, nyilván ráront a politika.
RCS: Ez számomra rejtély. Hogy a János vitézből botrány lett, az megmagyarázhatatlan: 2009-ben miniszoknyás lányoktól sokkot kapni mégiscsak elég vicces. Nem tudom, mi a recept, talán annyi, hogy valaki betéved valamire – vagy inkább hall valamit –, és fennakad tőle a szeme. Nagyon vicces volt, amikor a parlamentben mutogatták a kis bikinis testünket a Tragédia előadásfotóin.
MN: Akkor érezted úgy, hogy szabadságharcosnak vagy éppen mártírnak tartanak?
RCS: A támadásokat azért Alföldi Robi vitte el a hátán. Inkább mostanában találkoztam öt-hat olyan emberrel is, aki megköszönte nekem a nemzetis éveket. Akkor a nagy hisztériában az ember kicsit el is vesztette a fonalat, hogy ebben ő hol is van, de az nagyon nagy dolog, hogy most, amikor már mindez leülepedett, még mindig odajönnek hozzám az emberek. Egyetlen olyan helyzet volt, amikor engem is be akartak sorolni valamelyik oldalra: a Vidnyánszky Attilával folytatott szerződtetési tárgyalás. Nagyon furcsa volt, hogy egy négyszemközti munkamegbeszélésen egyszer csak elhangzott az ideológia szó. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy valaki ellenséget akart belőlem csinálni. Akkor azt gondoltam, hogy itt valami nagyon nagy baj van.
MN: Jó az nektek, hogy a „konkurens” vidéki színházak közül olyan soknak alacsony a művészi színvonala?
RCS: Az senkinek nem jó, ha sok a rossz színház. Nem árt az egészséges verseny.
MN: A félkegyelműben, a fehérvári kamaraszínházban a nézőktől mindössze két-három méterre jó negyedóráig meztelenül állsz. Ez nagy színészi kihívás?
RCS: Nem szeretem nézni a színpadi meztelenséget; mindig azt gondolom, hogy „jaj, szegény, biztos azt gondolta, hogy ez majd megoldja a helyzetet”, és zavarba is tudok tőle jönni. Amikor felmerült az ötlet Hargitai Iván rendezőben, azt gondoltam, majd rólam is ugyanezt fogják mondani. Azért egy próbán levetkőztem: azt hittem, egyértelmű lesz, hogy ez így szar, de mindenki szerint komoly pluszt adott hozzá az előadáshoz – úgyhogy minden ellenérzésem ellenére rádumáltak. Érdekes, hogy nem érzem magam meztelennek, nem érzem, hogy a nézők valami olyasmit látnának, ami az én legbelsőbb magánügyem. Azt gondoltam, iszonyú felháborodás lesz a nézőtéren, de a taps során kifejezetten hálás arcokat is látok, még az idősebb nők körében is. Bírják, jól kezelik. Egyetlen olyan előadás volt, amikor ruhában voltam, mert diákbérletben játszottunk focista fiúk előtt, és már akkor előkerültek a fényképezős mobilok, amikor az első felvonásban csak egy kicsit átlátszóbb volt a ruhám.
MN: Kerényi Miklós Gábor nemrég elmondta, hogy az olyan zenés színész osztályok tagjai, mint amiben te is végeztél az egyetemen, nem tudnak elhelyezkedni az Operett Színházban vagy a Madáchban, mert nem képesek olyan színvonalon énekelni – igaz, hozzátette, „Radnay Csilla határeset”.
RCS: Nem az a kérdés, hogy alkalmasak vagyunk-e – szerintem igen sokan azok lennének –, hanem hogy szeretnénk-e. Én például nem szeretnék olyan ízlésvilággal játszani, mint amit a klasszikus hazai musicaljátszásra jellemzőnek tartok. Ez nem hangi kérdés, itt stílusokról és ízlésekről van szó. Jól van ez így, hogy én „határeset” vagyok.
