Az emberélet útjának felénél lenni, az lópikula, ahhoz képest az első néhány év maga a megoldandó feladatok nagy, sötétlő erdeje, az emberpróbáló helyzetek gyerekágyméretű pokla. Sokkal nehezebb lenne átvészelni, ha nem mutatna utat egyebek mellett a színház, mármint az a fajta színház, amely nem gügyög, hanem megszólít, amely nem lenéz, hanem együtt gondolkodik a célközönség korosztályával, és amely a közönséget itt és most körülvevő problémákról akar beszélni akkor is, ha a közönség történetesen a szomszéd óvodából masírozott át egymás kezét fogva.
| ||
Elbúcsúzni a szülőtől és magunkra maradni: ez történetesen egy ilyen, nehéz élethelyzet, akkor is, ha a maga konkrétságában beszélünk az ügyről – az óvodában az első napon inukba szállt bátorságú vagy eleve elkeseredett gyerekekkel –, és akkor is, ha nem is túl nagy képzelőerővel szimbólumot látunk bele, a saját lábra állás aktusáét. És a tatabányai Jászai Mari Színház előadása mindkettőre lehetőséget ad: enyhén elemelt térben játszódik, ami óvodai öltöző is, de afféle, a szülők nyújtotta biztonságot a felnőtt(ebb) világtól elválasztó pöttömpurgatórium is. Ide érkezik egy kislány és két kisfiú, akiknek eleinte eszük ágában sincs továbbhaladni az óvónők markaiba, miközben tudják, hogy előbb-utóbb muszáj lesz, és aznap délutánig maradni is kell. Ami lehet, hogy kis lépés az emberiségnek, de nagy ugrás az elanyátlanodott emberfiának.
A Kutyafül, macskakő, egérút már akkor magával ragadó, amikor még egyetlen szó sem hangzik el benne: csak bejön egymás után a megfontolt lány, a vagány kissrác és a síró-picsogó fiú. A rendező, Kolozsi Angéla pedig egészen pontosan tudja, hogy mi is történik ilyenkor, ki melyik székre akar és főként nem akar leülni, ki hová akarja tenni a táskáját, hogyan borulnak fel az erőviszonyok a harmadik gyerek érkezésével és így tovább. Olyannyira, hogy mindebből komplett varieté kerekedik, amelynek varázsához a néhány székből, ruhákból és egy-egy hátizsák tartalmából álló látványvilág is igencsak hozzájárul: a három gyerek három színvilág, a ciklámen, a kék és a zöld ötven árnyalata. Közben a zenész Juhász Levente teremt mesei dimenziót minden egyes mozdulatnak, szólaltat meg a maga módján minden egyes gondolatot. Még szinte nem is történt semmi, de a közönség már meg van véve, és nemcsak azért, mert tényleg öröm nézni, hanem mert minden annyira pontos és annyira ismerős.
Pláne, amikor a színészek már meg is szólalnak. Az író Kolozsi Angéla és a szöveget vele író színész, Pálfi Kata a legtermészetesebb, sem nem túl irodalmi, sem nem túl erőltetetten gyerekes nyelven veszi végig mindazt, ami egy ilyen kiscsoportos kis csoportban végbemegy az első találkozáskor, a csoportdinamika rezdüléseinek találó és pontos ismeretével. Úgy változik a hangulat, mint a megbolondult időjárás, hol fagy, hol felenged, hogy aztán megint dermedtté váljon, ahogyan a szereplők hajlandók egy kicsit odaadni magukból a barátkozásnak. Pálfi Kata karaktere okos, erős lány – ritkaság az ilyen figura a fiú- és férfiközpontú színházban –, akiben van azért egy szembogárnyi szomorúság attól, ha irányítóként magára marad. Jaskó Bálintnak remekül nem sikerül oroszlánszívnek álcáznia a megszeppentséget, Szolár Tibor pedig kiválóan adja át magát az elemi gyámoltalanságnak.
Ott válik igazán lenyűgözővé az egész, amikor megmutatják, hogyan is zajlik az a barátkozás. Mivel mind a három gyerek magára van utalva, mind varázsolnak maguknak egy-egy legjobb barátot, és a szemünk előtt hajtogatnak maguknak sálból macskát, zokniból egeret, kardigánból kutyát, ami egyszerre válik a színházi értelemben vett kreativitás és a színház csodatévő erejének megmutatkozásává, miközben a képzelőerő fontosságát hangsúlyozza, pláne, amikor újabb és újabb tárgyak tudnak további állatokká vagy bármi mássá válni. És a gesztus még a cselekményt is megoldja: a gyerekek végül állat-barátaikat megszemélyesítve, látszólag az ő nevükben beszélve hajlandók végre minden fontosat elmondani magukról, és nyitni egymás felé. Ezzel a bájos kettősséggel pedig a giccset messzire kerülve képes az előadás átadni azt az egyébként is szimpatikus tanulságot, hogy minden nagy és nehéz lépést egyszerűbb úgy megtenni, ha van valaki, akivel együtt lehet nekivágni.
Nemzeti Színház, március 11.
