Mintha mindenkire rá volna varrva a maga védjegye – cseresznyevirág, cuki kis piros cseresznyepárok, egy logósirály vagy épp egy démoni, ám nevetséges fekete tollazat a kapucni körül. Ám az első jelenetben, melyet a Három nővérből mondanak, a szereplők még mindennapi ruhákban, saját (kereszt)nevükön indítják párbeszédüket, a színfalak mögül behallatszik az „egy éve halt meg apuka” small talkja. Lilla, Emőke, Piroska moszkvai lányok, a tér intim és tágas, a nézők körbeülik a játék terét a Trafó nagyszínpadán.
Újfajta színészet ez, a személyesség és a karakterképzés elegye, nem „eljátszás”, hanem „sima” lét, színpadi létezés, leírni is nehéz. Könnyű, kiengedett energiával halad előre, különösebb drámai pukkanások nélkül. Nagyjából amilyen egy mindennapi beszélgetés: a felszín alatti az erősebb. Van, akinek ez kiemelkedően természetesen megy, lesz, akiben több a színészet és a felszín. És lesz, akinek a szerepéhez ez jól is áll. A fikció és valóság határán egyensúlyozó jelenetekben a valóság a súlyosabb, az ismeretlen, az itt és most feltárulkozó. Olyan, mintha meg nem tanult, improvizált szöveget mondanának, csak a szituációt ismernék, nem a mondatokat, amelyek akadoznak, spontának, a helyszínen születnek. Ez volna tehát az új forma, a Dollár Papa társulat saját védjegye, a civilség, mindennapiság, drámaiatlanság, ívtelenség. Olyan radikális személyesség is megnyilatkozhat itt, mint amikor „Lilla” (Sárosdi Lilla) azt mondja, hogy „csak én dagadtam meg”, saját konkrét testéről is beszélve (és nem csak a szereplőéről), majd, hahaha, nevetnek, „de azért te is, Piroska”, mutat Mészáros Piroskára. Ez a civil, a személyes, a drámaiatlan az új forma, a Dollár Papa társulat találmánya.
Mindezt nézhetjük onnan is, hogy Ördög Tamás rendező mintha életművet építene – eddigi önmagát is ironizálja majd a hosszú nyitójelenetben. Melybe Terhes Sándor alezredes is mindjárt belép. A három nővér plusz alezredes kis kvartettjébe tapos majd bele az anya (Für Anikó), leállítva a jelenetet, mintha csak a Sirályból lépne ki. Ez itt tehát önirónia, önvizsgálat, vagy szembeköpősdi a nézővel: nem kell ez a forma nektek? Akkor nesztek, a „színház”. „Nincs íve”, mondja megértően, de kritikusan „Piroska”, és tényleg nem íve van, hanem inkább ottléte. Aztán mindjárt jönnek a jelmezek, szerepek, ívek is akár.
Best of Csehov, amit látunk, Három nővér, Sirály, Cseresznyéskert, Ivanov, egy-két mondatszilánk még a Ványából is rémlik, amelyek akár össze is tartozhatnak. Egy szereppé íródik a Nagy Nő (anyák a Sirályból és a Cseresznyéskertből) vagy a kis elnyomott nő, és megkapjuk az anya-fia ívet a Sirályból lövöldözéssel együtt, a kerteladási sztorit, az írót, alkoholista, boldogtalan nőt, leendő ifjú színésznőt. Dramaturgiailag akár működhet is. Hiszen az „ívet” valami mással cserélték le. Egyébként a drámaelmélet szerint a kortárs dráma válsága – a drámaiság hiánya éppen Csehovval kezdődött.
Csehov itt csak kapaszkodó. Az előadás fénypontjai mindazok a váratlanságok, az ismeretlenbe vezető utak, amelyek személyes, mai, eleven tudásokhoz vezetnek: Ördög Tamás drámaírói-rendezői képzeletéhez, az adott színész személyes megmutatkozásához. Amikor a cseresznyéskertet megvásároló Lopahinból Lopahina lesz, Sárosdi Lilla valami elképesztően torz, de szemet lebilincselő lila (Lilla, haha) kreálmányban és csillogó tűsarkúban beszél a tahó prolikról, akik a városból kiözönlenek majd és felvásárolják a telkeket, miközben ő maga a nettó tahóság, tolakodás, szimpla zsidózás és „nyers őszinteség”. Sárosdi Lilla az egyik legnagyszerűbb színésznő ma a maga karizmatikus erejével, fényével, szabadságával, humorával és önfeltárulkozásával. Ez a Sárosdi-féle szitkozódó, ítélkező, „praktikus”, semmilyen értéket vagy múltat nem tisztelő alak lenyűgöző. Gyönyörű, amikor összecsúszik a civil és a szerep, a fikció és a valóság: zenét követel, ám senki sincs a hangpultban, hogy zenét adjon be neki. Aztán fölrak valami lassú klasszikust, amire bulizhat. Végül mint új földesúr, mindenkit kikerget a térből. A nézőket is.
Amikor Kiss-Végh Emőke a nagy színházat parodizálva beszél à la Kossuth rádió és régi nagy színészet. Vagy ugyanő alkoholista nőként vonaglik démoni kis fekete tollas cuccban – a jelmezek Dévényi Dalma és Kiss Tibor egyedülálló költeményei. Kissé keveset ad magából maga Ördög Tamás, a kiégett író alakját felvéve, túlságosan a háttérbe húzódik. Mészáros Piroska is félénknek tűnik, nem eléggé szabadnak e keretek közt.
Amikor Csehov „okán” mindaz nem válik láthatóvá, amitől ez az előadás radikális lehet, akkor nem ismerhető fel az egyedisége, egyszínűvé válik, ismertté. Amikor egy hagyományos Sirályt is nézhetnénk például. Für Anikó jelenléte üdítő, mert végre másutt, máshogyan is látható ez a kivételes színész, mégis erősebb kimozdításnak örültem volna a „színészetből”. Már-már sikerül egy afféle radikálisan személyes pillanatot találni neki is, de jórészt megmarad a hagyományos szerepformálásban. Georgita Máté Dezső a tehetséges (vagy épphogy nem tehetséges) csehovi írófigura, benne sem találni azt az egyediséget, személyességet, amitől ez teljesen más lesz. És megoldatlan az előadás vége is a lövöldözéssel. Mintha mégis valami dramaturgiai ívet szeretett volna.
Trafó, november 11.
