Magyar Narancs: Legutóbbi, a Mephistóról szóló interjúnk ("Iszonyú boldogság", Magyar Narancs, 2013. május 16.) utolsó félmondata az volt: "kurva nagy siker". Milyenek az Őrült nők ketrece visszajelzései?
Stohl András: Hál' istennek ez is nagyon nagy siker. Biztos, hogy érdekes a téma, és megint az van, ami a Mephistónál is: a történelem alánk játszik, és valahogy egyszer csak aktuálissá vált a színdarab. Márpedig egy dráma akkor jó, ha aktuális, ha a máról szól, és arra reflektál, ami körülöttünk történik. Nem kell feltétlenül szapulni, lehet irányt is mutatni, mi legalábbis ezzel próbálkozunk ebben az előadásban: lehet elfogadni is a másikat, lehetséges szeretni egymást. Megpróbáljuk megmutatni, hogy ők is emberek, és ezek az emberek is élik az életüket.
MN: Voltak szélsőséges reakciók?
SA: Nem. Tartottunk tőle, de aztán arra jutottunk, hogy ez egy magánszínház, és mivel hál' istennek még sajtó- és szólásszabadság van Magyarországon, ebbe azért nehéz belekötni. Ha a Nemzeti Színházban kerül színpadra ilyen témájú darab, véleményem szerint azzal sincs semmi baj, de nyilván vannak olyan emberek, akik szerint ennek nem ott van a helye, és ezt nekünk is respektálni kell. Most egy rossz szót nem szólt senki, egy rossz beszólás sem volt a próbák alatt, pedig sminkben és magas sarkúban ültünk kint az utcán a színház előtt, de az emberek legfeljebb csak mosolyogtak. Nagyon helyes kis reklám volt ez az előadásnak.
| ||
MN: Jó reklám volt az is, hogy Alföldi kijelentette: a buzilobbizó Kerényi Imrének ajánlja az Őrült Nők Ketrecét.
SA: Én az ilyesmit nem nagyon szeretem, de ő meg azt mondja, hogy most már elég volt abból, hogy mindig hallgasson az ember, mert egy idő után már nem lesz kinek szólni, ha baj van. Márpedig az ilyen kijelentések miatt - mármint amire Robi reagált - baj van. Úgyhogy csináltunk egy előadást, de nem Kerényinek, és nem rá reagálva. Ő csak segített nekünk azzal, amiket mondott.
MN: Az egyértelmű, hogy egy rendező hogyan tud véleményt közölni társadalmi kérdésekről, de hogyan tud egy színész?
SA: Az alakítása minőségével. Ha én ezt a transzvesztita karaktert úgy tudom megformálni, hogy az tetszszen egy olyan átlagembernek, akinek egyébként vannak kétségei arról, mennyire kell elfogadni a melegeket vagy azokat, akik mások, mint mi, akkor nagyon sokat teszek azért, hogy egy valódi transzvesztitát, meleget vagy bárkit, aki egy kicsit más, mint mi, szimpatikussá tegyek. És ezzel tettem is valamit az ügyért.
MN: És hogyan teszed szimpatikussá a karaktered?
SA: Úgy, hogy nem transzvesztitát, hanem nőt játszom. Megpróbálok úgy viselkedni, mint egy nő, megpróbálok valami olyat kihozni magamból, vagy úgy reagálni, ahogyan egy nő tenné - és ez nem is esik nehezemre ebben a sminkben, ebben a ruhában, ebben a tűsarkúban meg ezekkel a partnerekkel. Nem arra gondolok, hogy Stohl András vagyok, aki eljátszik egy szerepet, hanem arra, hogy Stohl Andrea vagyok.
MN: Daniel Day-Lewisról mondják, hogy A bal lábam forgatása közben ki se szállt a kerekes székből, te pedig úgy nyilatkoztál, hogy sokat jártál tűsarkúban a szerep miatt. Voltak más trükkjeid is?
SA: Ez is untig elég volt: 10-től 3-ig és este 6-tól 10-ig tűsarkúban járkálni. Bárkit megkérnék, hogy vegyen fel egy tűsarkút pár órára. Járnia sem kell, csak legyen rajta.
MN: Hatott a próbafolyamat a férfiasságodra?
SA: Ez egy nagyon sűrű próbaidőszak volt, ráadásul éppen csak ezt játszom, csak erre koncentrálok, úgyhogy most nyilván egy kicsit háttérbe vonult a férfi, és inkább a lágyságot próbálgatom magamban. Szerintem ez addig tart, amíg el nem kezdek mást is játszani. De azért ez most mindenféle szempontból nagyon meghatározta az életemet.
MN: Gondolkodtál azon, hogy elvállald-e a szerepet?
SA: Semmiféle skrupulusom nem volt ezzel kapcsolatban. Amikor először, huszonnégy évesen transzvesztitát kellett játszanom a Tizenkilenc késszúrás című filmben, felhívtam Gáspár Sándort, hogy eljátsszam-e. Azt mondta: figyelj, színész vagy, ez a dolgod, játszd el, és csináld meg jól. Úgyhogy ha ilyen kérdéssel keres meg egy pályakezdő, azóta is mindig ugyanezt mondom mindenkinek én is.
MN: Miközben a másság elfogadásáról szóló darabot próbáltátok, Alföldi Róbert is részt vett a Pride-on. Te mit gondolsz, jót tenne a társadalomnak, ha minél több lenne a coming out?
SA: Ebben nem feltétlenül egyezik a véleményem Robiéval. Szerintem az coming outoljon, aki coming outolni akar, de senkinek se legyen kötelező. De nem tudok ebbe igazán belegondolni, mert nem vagyok meleg, és nem tudom, milyen minden áldott nap úgy élni, hogy valami nem jó körülötted, és hiányzik az elfogadás - az is lehet, hogy melegként az élharcosok élharcosa lennék. Ezt nekünk nem lehet megítélni, mert nem tudhatjuk, hogy milyen élet lehet ez.
MN: És a közszereplők esetében? Ha több olyan közszereplő bújna elő, mint Alföldi vagy Kulka, akikre fel lehet nézni?
SA: Robi ezt igazából sosem titkolta. Figyelj, ennek az előadásnak az utolsó képéről Robi azt kérte, hogy olyan legyen, mintha egy vidéki kis településen élő meleg pár jönne be a színpadra. Ezért vagyunk hétköznapi ruhában, ezért nincs rajtunk smink. Mert mindenütt élnek Magyarországon meleg párok, csak nekik nem adatott meg a lehetőség, hogy tollban, boában és magas sarkú cipőben parádézzanak, csak élik az életüket, és közben ők is ugyanúgy szeretik egymást. Persze ha bármi egy kicsit segítheti azt, hogy elfogadóbbak legyünk, az jó. De szerintem az feszíti itt mindenkiben az indulatokat, hogy gazdaságilag szarul élünk: már mindegy, hogy valaki meleg, cigány, kábítószeres vagy alkoholista - és szándékosan mondtam olyat, amilyen bélyeget már rám is sütöttek -, elég, ha valakin bármilyen fogást lehet találni, hogy az emberek az összes nyomorukat rád zúdítsák. Mert nekik maguknak nem jött össze az élet, nem pedig azért, mert te szar ember vagy. Amíg ez így van, addig nem hiszem, hogy elfogadó lesz ez az ország. Általában azok az országok a legtoleránsabbak, ahol jómódban élnek.
| ||
MN: Korábban ott volt a Jobbik és a különféle képviselők háborgása a Nemzeti Színház ellen; az igazgatóváltás és a csak pár nemzetis előadást megélt Mephisto; meg a nagy indulatokat kavaró István, a király. Az elmúlt években mindig a tűzvonalban voltál.
SA: Négy évadon keresztül játszottam a Tűzvonalban (Stohl András korábbi tévésorozata - a szerk.), és örülök, hogy ez a sorozat az életemben folytatódik. Remélem, még sokáig így lesz. Tényleg boldog vagyok, hogy mindig olyasmikben veszek részt, ami ennyire érdekli az embereket. Büszke vagyok rá, hogy állandóan a barikádon állok. De azzal nem foglalkozom, hogy "Jézusom, ezt most jobban kell csinálni, mert sokan fogják nézni!". Egyszerűbb úgy dolgozni, ha kizárólag a szerepre koncentrálsz, és arra, hogy mit kér a rendező. Ha azon kezdesz gondolkodni, hogy ez mit jelent majd, vagy mi lesz a hatása, becsúszhat valami komoly baj.
MN: Korábbi interjúnkban azt mondtad, ha olyasmiken gondolkodnál, mint hogy túl hamar leveszik a Mephistót, abba beleőrülnél. Sikerült megúszni, hogy bármi hasonlóba beleőrülj az elmúlt években?
SA: Igen, és ebben sokat segített a munka. Voltak azért nehéz helyzetek az életemben, de az sosem munka volt, azt a saját baromságaim okozták: a baleset, a börtön, a börtönből kijövetel... De egyfelől egészséges vagyok, másfelől nagyon jó emberek vesznek körül: senki nem fordult el, és mindenki fogta a kezemet. És azóta nagyon sokat dolgoztam, elég megnézni, hogy mennyi és mekkora munkáim voltak. Inkább az a nehéz, hogy egy idő után az emberben is betelik a hardver; most egy picit jó lenne pihenni. Végigdolgoztam megint ezt a nyarat, és még jön a Mamma mia!, aztán a Julius Caesar a Vígben. Jó lenne valahogy két hónapig nem dolgozni, egy picit pihenni és a családdal lenni.
MN: És ha ez nem adatik meg, mit tudsz tenni?
SA: Semmit, mert minden este játszom. Még annyi sincs, hogy egy fröccsöt megigyak napközben, mert ha este színpadon vagyok, akkor a végéig nem iszom. Ennyi marad: amikor lejövök a színpadról fél 12-kor, iszom egy nagyfröccsöt vagy egy hosszúlépést, mint most, és azzal lezárom a napot. Lehet, hogy egyszer tényleg betelik a hardver, nem tudom. Egyelőre nyomom, mint süket a csengőt.
MN: Lehet mondani, hogy te Alföldi Róbert színésze vagy, vagy hogy Alföldi a te rendeződ?
SA: Bőven ki lehet mondani, hogy Alföldi a rendezőm, egyfelől mert irdatlan sok darabban dolgoztunk együtt, másfelől mert nagyon régóta, a főiskola óta barátok vagyunk. És akár tetszik, akár nem - nekem nem tetszik -, az idő múlik, és bizony az már huszonöt éve volt: huszonöt évesen végeztem ott, és most negyvenhét vagyok.
MN: Amióta nem Alföldi a Nemzeti igazgatója, és a társulat egy része is távozott a színházból, mintha "összejárna" a csapat: most is itt van melletted Hevér Gábor és Fehér Tibor, a Danton halálában László Zsolt... Próbáljátok tovább vinni a nemzetis szellemiséget?
SA: Ez teljesen tudatos. Nem elsősorban a nemzetis szellemiséget akarjuk tovább vinni, bár azzal se volna semmi baj, hanem inkább azt, hogy Robival kialakult egy alkotói közösség, és azóta ebbe sokan becsatlakoztak, mások pedig - kizárólag azért, mert nem érnek rá - kikoptak, de ők majd visszajönnek, és akkor újra teljes lesz a csapat. Ez most egy tetszhalott állapot. De ha tetszhalott állapotban ilyen előadások születnek, akkor azért nincs nagyon nagy baj.
MN: Volt valami pozitív hozadéka annak, hogy szétesett a Nemzeti társulata?
SA: Azt gondolom, hogy ez a csapat azóta jelentős előadásokat hozott létre - az István, a királyt, a Kőműves Kelement, a Platonovot, az Íphigeneia Tauriszbant -, és lehet, hogy ha a Nemzetiben maradtunk volna, mindez egy kicsit szűkebb lett volna. Így olyanok vagyunk egy kicsit, mint egy polip: kiterjesztettük és máshová is bedugtuk a karjainkat, és ott is elkezdtek virágozni a dolgok. Vagy mint egy gomba, megfertőztünk társulatokat, és ez tök jó. És nem azt mondom, hogy azért, mert mi olyan jók vagyunk, hanem mert hál' istennek akartak minket olyan emberek, akik jó színházat szerettek volna csinálni.
MN: Hogy érzed magad a Vígszínházban?
SA: Jól, sok emberrel összebarátkoztam. Ott is a munka határozza meg, hogy milyen a hangulat, és az ottaniak nagyon sokat és nagyon jól tudnak dolgozni. Nekem szerencsém volt az előadásaimmal, és még jön is egy csomó minden: a Julius Caesar Alföldivel, aztán A testőr Eszenyivel és Kern Andrással. Ez talán vízválasztó lesz.
MN: Amikor Eszenyi Enikő leszerződtetett a Vígszínházba, többen úgy vélték, ez egy üzenet, egyfajta asztalra csapás. Erről mit gondolsz?
SA: Azt, hogy valóban az volt. Karakán, bátor, igazán tökös lépés, nem is csak az, hogy engem leszerződtetett, de az is, hogy átvette a Mephistót. Hogy ez mit hoz majd később magával, azt nem tudom, de minden tiszteletem az övé. Pontosan tudta, hogy kinyit vele egy szelepet, de úgy tűnik, hogy jól döntött, és nyerőt húzott vele: egyrészt sok nézőt hozott a Vígbe, másrészt így egy nyitott színház képét mutatjuk. Bodó Viktor előadása, a Mephisto vagy a Danton halála nagyon erősen kijelöl egy utat - más kérdés, hogy tudjuk-e majd tartani.
MN: Sokan féltik attól a Vígszínházat, hogy a politika ide is befurakszik majd.
SA: Ez egyáltalán nincs kizárva.
MN: Ez már most is érezhető?
SA: Semmilyen jelét nem látjuk. Nem szólnak bele semmibe, hagynak élni. De ettől még bármi lehet.
