Kék doboz

Vlagyimir Presznyakov-Oleg Presznyakov: Cserenadrág

  • Csáki Judit
  • 2011. március 24.

Színház

Régóta nem jutottam el egy jóféle TÁP-estére, pedig valahányszor megkapom a felszólító sms-t ("ne gyere, rossz lesz és hosszú!"), vágyakozás támad bennem egy garantáltan kellemes este és e sajátos műfaj iránt: színház a színházról, játék a játékról, gyerünk, toljuk, ami a csövön kifér, meg még ami nem fér ki, azt is.

Ráadásul ilyen alkalmakkor jól együtt vagyunk, a játszó személyek és a kritikus, mert ez utóbbi rendre átsodródik a másik térfélre, legalábbis a közönséghez képest belülről látja a "produkciót". A TÁP-módszer egyik lényeges eleme föltehetően a színházcsinálás rendszerint eldugott mechanizmusának a kitevése, és nemcsak azért, mert próbálni már végképp nincsen idő, hanem mert performansz az is, a próba, ha jól csinálják. Kölcsönös fölszabadultság ez - és ide már beleértem ezeknek a késő estéknek a közönségét, a törzset meg az alkalmit is -, és ez a fölszabadultság még a maga spontaneitásában is a rendezői koncepció része. Nem véletlen, hogy az amúgy alaposan leterhelt, sokat dolgozó színészek is szívesen jönnek, és komolyan is veszik a dolgot: olyan komolyan csinálnak viccet saját magukból, hogy meg kell a szívnek szakadni.

A Kamrában bemutatott Cserenadrág TÁP-este ugyan, bár nem ebből a zsánerből: a Presznyakov fivérek darabja ha nem is hagyományos, de mégiscsak "rendes" előadás. Abból a különbségből, ami az eredeti cím - Áldozatjáték - és az előadás (ráadásul cirill betűs) címe között feszül, szépen le is írható a TÁP Színház és Vajdai Vilmos rendezői-karmesteri-színházi ténykedésének lényege. Hajlítás a profán, a groteszk, a pars pro toto felé, otthonosság a banalitások, a rögtönzésszerű túlzások terepén; mindösszesen pedig játék a színházzal, a húrok feszítése, műfaji teherpróba.

Presznyakovék darabja és Tompa Andrea fordítása pompás alapanyag, mert formálható, súlyozható és darabolható. A két szál - egy Hamlet-apropó a maga lazaságával, illetve egy különös foglalkozás, az áldozatkaszkadőr munkája körüli kuriózumok - a főszereplő Válja figurájában kapcsolódik össze. Az ő apukája tér vissza holtából, hogy elmondja neki, hogy "anyád és Petya mérgezének meg", és bár bosszúra nem buzdítja, azért idegesítően sokszor szól ki a képkeretből, vagy lép be a szobába; és ő az áldozatkaszkadőr, aki addig billeg egy konyhaablakban a sokadik emeleten, míg megnyugtatóan ki nem derül, hogy a huzat vagy a férj lökte ki onnan az ablakot pucoló asszonyt.

Az előadás tere kék (de persze nem bluebox); csíkosba öltöztetett díszletmunkások váltogatják a két helyszínt, Váljáék lakását, illetve Válja pillanatnyi "munkahelyét", egy másik lakást vagy egy uszodát. Vajdai Vilmos pedig új és új rendezői lendülettel kanyarodik rá minden epizódra, amivel fokozza ugyan a darab eredendő töredezettségét, de le is választja egymásról és föl is növeszti az egyes jeleneteket. Ez pedig jót tesz az előadás egészének: végtére is etűdsorozatot látunk, mint egy igazi TÁP-os estén.

Számos remek színészi villantás, apró szerepekben nagy sűrítmények közepette két színész viszi szépen kétfelé az estét: Bánki Gergely Válja és Lengyel Ferenc a Rendőrkapitány szerepében. Bánki Váljája rendületlenül és rendíthetetlenül passzív, teszetosza és maga a viktimológiai viktim (amitől egyből sajátos fény vetül a Terhes Sándor játszotta erőteljes apára, ugye, hisz' fiacskája holmi bosszúállásra lenne a legkevésbé alkalmas), ami nem is csoda, hiszen a mamája, akit Csoma Judit játszik vehemensen és egyfolytában a felső regiszterben, a maga sugárzó boldogtalanságával, iszákosságával és láncdohányzásával hatalmas és eredményes nyomasztás. Kerül ugyan nő is, egy Olga nevű felhúzható masina a barna Barbie-k fajtájából, aki gépiesen és közönyösen néz kifelé a fejéből. A mérgezésben cinkos sógor, az apára a megtévesztésig hasonlító Petya bácsi - Vajdai remek ötlete, hogy Terhes mellett a hasonló küllemű Tamási Zoltánt szerepelteti - társ a kollektív boldogtalanságban, lelki sivárságban. Micsoda vidám négyes! Dőlünk a röhögéstől egy családi vacsora alatt...

A másik szálat Lengyel Ferenc rendőrkapitánya tartja a kezében, aki szorgalmasan és széles handabandázással helyszínel, ahol éppen kell, és gyűjti lelkiismeretesen az "emlékeket", hogy egyszer megírandó könyvében azonnal fölidézhesse a furcsábbnál furcsább bűnügyeket; így akad a zsebébe például egy tangabugyi, hogy máshogy. Lengyel kiszínezi az aprók közt hatalmassá váló hataloméhes rendőrt, miközben megmutatja azt is, hogy minden akció, minden cselekvés csak önmaga fölstilizálását szolgálja. Körülötte karikaturisztikus alakok, a készségesen kamerázó és flörtölni is hajlandó kollegina, a rendőrviccből szalajtott hülye rendőr - és a mind közül kiugró feleséggyilkos, aki blazírtan szemléli Válja áldozatkaszkadőr billegését a konyhaablakban, és kitörő örömmel ugrándozik, amikor az ablak tényleg a huzattól csapódik be. De hát őt Elek Ferenc játssza, akinek tényleg elég egyetlen színpadi perc ahhoz, hogy egész estés emléket hagyjon maga után a játéka.

És hogy a vetítéssel, zenével, és a végére frenetikussá fokozott kalinkázással fölturbózott előadás ne maradjon azért minden tanulság nélkül: az ismerősséget visszük haza belőle. Semmi oroszos - még a kalinka is magyar.

Kamra, március 13.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.