Kék doboz

Vlagyimir Presznyakov-Oleg Presznyakov: Cserenadrág

  • Csáki Judit
  • 2011. március 24.

Színház

Régóta nem jutottam el egy jóféle TÁP-estére, pedig valahányszor megkapom a felszólító sms-t ("ne gyere, rossz lesz és hosszú!"), vágyakozás támad bennem egy garantáltan kellemes este és e sajátos műfaj iránt: színház a színházról, játék a játékról, gyerünk, toljuk, ami a csövön kifér, meg még ami nem fér ki, azt is.

Ráadásul ilyen alkalmakkor jól együtt vagyunk, a játszó személyek és a kritikus, mert ez utóbbi rendre átsodródik a másik térfélre, legalábbis a közönséghez képest belülről látja a "produkciót". A TÁP-módszer egyik lényeges eleme föltehetően a színházcsinálás rendszerint eldugott mechanizmusának a kitevése, és nemcsak azért, mert próbálni már végképp nincsen idő, hanem mert performansz az is, a próba, ha jól csinálják. Kölcsönös fölszabadultság ez - és ide már beleértem ezeknek a késő estéknek a közönségét, a törzset meg az alkalmit is -, és ez a fölszabadultság még a maga spontaneitásában is a rendezői koncepció része. Nem véletlen, hogy az amúgy alaposan leterhelt, sokat dolgozó színészek is szívesen jönnek, és komolyan is veszik a dolgot: olyan komolyan csinálnak viccet saját magukból, hogy meg kell a szívnek szakadni.

A Kamrában bemutatott Cserenadrág TÁP-este ugyan, bár nem ebből a zsánerből: a Presznyakov fivérek darabja ha nem is hagyományos, de mégiscsak "rendes" előadás. Abból a különbségből, ami az eredeti cím - Áldozatjáték - és az előadás (ráadásul cirill betűs) címe között feszül, szépen le is írható a TÁP Színház és Vajdai Vilmos rendezői-karmesteri-színházi ténykedésének lényege. Hajlítás a profán, a groteszk, a pars pro toto felé, otthonosság a banalitások, a rögtönzésszerű túlzások terepén; mindösszesen pedig játék a színházzal, a húrok feszítése, műfaji teherpróba.

Presznyakovék darabja és Tompa Andrea fordítása pompás alapanyag, mert formálható, súlyozható és darabolható. A két szál - egy Hamlet-apropó a maga lazaságával, illetve egy különös foglalkozás, az áldozatkaszkadőr munkája körüli kuriózumok - a főszereplő Válja figurájában kapcsolódik össze. Az ő apukája tér vissza holtából, hogy elmondja neki, hogy "anyád és Petya mérgezének meg", és bár bosszúra nem buzdítja, azért idegesítően sokszor szól ki a képkeretből, vagy lép be a szobába; és ő az áldozatkaszkadőr, aki addig billeg egy konyhaablakban a sokadik emeleten, míg megnyugtatóan ki nem derül, hogy a huzat vagy a férj lökte ki onnan az ablakot pucoló asszonyt.

Az előadás tere kék (de persze nem bluebox); csíkosba öltöztetett díszletmunkások váltogatják a két helyszínt, Váljáék lakását, illetve Válja pillanatnyi "munkahelyét", egy másik lakást vagy egy uszodát. Vajdai Vilmos pedig új és új rendezői lendülettel kanyarodik rá minden epizódra, amivel fokozza ugyan a darab eredendő töredezettségét, de le is választja egymásról és föl is növeszti az egyes jeleneteket. Ez pedig jót tesz az előadás egészének: végtére is etűdsorozatot látunk, mint egy igazi TÁP-os estén.

Számos remek színészi villantás, apró szerepekben nagy sűrítmények közepette két színész viszi szépen kétfelé az estét: Bánki Gergely Válja és Lengyel Ferenc a Rendőrkapitány szerepében. Bánki Váljája rendületlenül és rendíthetetlenül passzív, teszetosza és maga a viktimológiai viktim (amitől egyből sajátos fény vetül a Terhes Sándor játszotta erőteljes apára, ugye, hisz' fiacskája holmi bosszúállásra lenne a legkevésbé alkalmas), ami nem is csoda, hiszen a mamája, akit Csoma Judit játszik vehemensen és egyfolytában a felső regiszterben, a maga sugárzó boldogtalanságával, iszákosságával és láncdohányzásával hatalmas és eredményes nyomasztás. Kerül ugyan nő is, egy Olga nevű felhúzható masina a barna Barbie-k fajtájából, aki gépiesen és közönyösen néz kifelé a fejéből. A mérgezésben cinkos sógor, az apára a megtévesztésig hasonlító Petya bácsi - Vajdai remek ötlete, hogy Terhes mellett a hasonló küllemű Tamási Zoltánt szerepelteti - társ a kollektív boldogtalanságban, lelki sivárságban. Micsoda vidám négyes! Dőlünk a röhögéstől egy családi vacsora alatt...

A másik szálat Lengyel Ferenc rendőrkapitánya tartja a kezében, aki szorgalmasan és széles handabandázással helyszínel, ahol éppen kell, és gyűjti lelkiismeretesen az "emlékeket", hogy egyszer megírandó könyvében azonnal fölidézhesse a furcsábbnál furcsább bűnügyeket; így akad a zsebébe például egy tangabugyi, hogy máshogy. Lengyel kiszínezi az aprók közt hatalmassá váló hataloméhes rendőrt, miközben megmutatja azt is, hogy minden akció, minden cselekvés csak önmaga fölstilizálását szolgálja. Körülötte karikaturisztikus alakok, a készségesen kamerázó és flörtölni is hajlandó kollegina, a rendőrviccből szalajtott hülye rendőr - és a mind közül kiugró feleséggyilkos, aki blazírtan szemléli Válja áldozatkaszkadőr billegését a konyhaablakban, és kitörő örömmel ugrándozik, amikor az ablak tényleg a huzattól csapódik be. De hát őt Elek Ferenc játssza, akinek tényleg elég egyetlen színpadi perc ahhoz, hogy egész estés emléket hagyjon maga után a játéka.

És hogy a vetítéssel, zenével, és a végére frenetikussá fokozott kalinkázással fölturbózott előadás ne maradjon azért minden tanulság nélkül: az ismerősséget visszük haza belőle. Semmi oroszos - még a kalinka is magyar.

Kamra, március 13.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.