Magyar Narancs: Miért éppen a "fekete március"?
Gianina Carbunariu: Amikor meghívott a vásárhelyi Yorick Stúdió vezetője, Sebestyén Aba, megmondtam, hogy nem akarok egy már kész darabot rendezni. Azt javasoltam, hogy teremtsünk olyan helyzetet, ami kifejezi: van Vásárhelyen egy független társulat, amely a város közösségéhez akar szólni, de nem csupán azzal, hogy létrehoz egy újabb előadást, hanem annak témájával is. A 90-es márciusi események alkalmasnak látszottak erre.
MN: A 20/20 alkotói mind gyerekek voltak akkoriban. Ön mire tud visszaemlékezni?
GC: A moldvai Piatra Neamton éltünk, és az akkor tizenkét éves kislány is ült a tévé előtt. A gyerek- és a kamaszkor határán az ember egyébként is érzékenyen reagál mindenre, és én néhány hónap alatt olyan sok erőszakos eseményt láttam, mint még soha. A Ceausescu házaspár kivégzését, az új hatalom elleni bukaresti tüntetések szétverését, az úgynevezett bányászjárásokat... Elevenen élnek bennem ezek a képek. Egy tévécsatorna volt, és hamarosan kiderült, hogy az eseményeket éppen úgy manipulálták, ahogyan a híradásokat. A forradalom előtt tökéletesen zárt világban éltünk, amiről persze azt hittem, hogy az a normális: a sok sorban állással, a jórészt Ceausescuékról szóló napi kétórás tévéadással. Otthon pedig azzal viccelődtek, amiről mi az iskolában nagy komolyan tanulunk. Ez a skizofrénia is normális volt. Iszonyatos érzés, amikor erre fokozatosan rádöbbensz.
MN: "1990. március 19-én és 20-án Marosvásárhelyen összecsapott a román és a magyar tömeg, a harcokban mindkét oldalon életüket vesztették és megsebesültek emberek. Mindössze ennyit tudhat meg biztosra az, aki 2009-ben a 'fekete március' néven emlegetett etnikai zavargások felderítésére indul" - olvasható az előadás szórólapján.
GC: Hogy az 1990-ben létrejövő új hatalom pontosan miként manipulálta az embereket és az eseményeket, máig nem tisztázott. De minket nem is az események politikai, etnikai, ideológiai, kisebbségi, titkosszolgálati és efféle vonatkozásai érdekelnek. Sokan elmondták már ezekről a maguk igazságát. Nem az volt a célunk, hogy ezek között igazságot tegyünk. Az izgatott bennünket, mi van ezek mögött, azokra a személyes történetekre voltunk kíváncsiak, amelyek révén még jobban megérthetnénk a szüleink generációját.
MN: 1990 februárjában a magyarok az anyanyelvi oktatás visszaállításáért tüntettek békésen. Március 19-én felheccelt román szélsőségesek rátámadtak az RMDSZ székházára. Másnap zajlott a "csata": a magyarokra támadtak azok a kaszával, fejszével, botokkal felfegyverzett románok, akiket buszokkal hoztak a városba. Velük csaptak össze a székely falvakból érkezettek. Három magyar, két román meghalt, közel háromszáz volt a sebesültek száma. Mi keltett a románokban ekkora indulatot?
GC: Az, hogy a magyarok visszafoglalják, elveszik Erdélyt. Ennyi elég is volt. E mögött persze ott vannak a Ceausescu-kor aberrált nacionalizmusának évtizedei, és az új hatalom máig tisztázatlan manipulációja.
MN: A téma vastagon politikai. Az előadással is politizálni akarnak?
GC: Nem, nem. Minket az események emberi dimenziója érdekel. Hogyan találkozik a nagy történelmi fordulat az emberek mindennapi életével. A kommunista diktatúra és a 89-es forradalom sok művészt megihletett, de hogy mi történt utána, azzal nagyon kevesen foglalkoztak. Akik pedig a forradalom után átvették a hatalmat, a régi elitből kerültek ki. Semmiféle érdekük nem fűződött ahhoz, hogy az emlékezés, a múlt és a jelen értelmezése bármiféle módon elkezdődjön - hiszen akkor azonnal lelepleződtek volna. Máig rengeteg a tisztázatlanság, pedig éppen a dolgok tisztázása volna normális.
MN: Hogyan?
GC: Olyan helyzetet kell teremteni, amiben románok és magyarok, az a két közösség, amely akkor egymásnak esett, beszéljenek a történtekről - egymással is. Egy trauma feldolgozásának van olyan fázisa, amikor hallgatni kell, aztán eljön az idő, amikor mindent ki kell beszélni. Hosszú távon elfogadhatatlan, ha két közösség tagjai - még a barátok, ismerősök is - úgy élnek együtt, hogy valamiről hallgatnak. A kibeszélésnek Romániában nincs se formája, se fóruma. A színház alkalmas színtér ahhoz, hogy segítse a nyilvános párbeszéd megindulását.
MN: Mivel kezdték ezt a folyamatot?
GC: Dokumentáltunk. Kábé hatvan interjút készítettünk. Megszólítottuk az események vezető személyiségeit, ami tanulságos volt ugyan, de az ő "álláspontjuk" egyfelől ismert, másfelől színházilag nem tudtunk mit kezdeni vele. Ezután következtek a vásárhelyi színészek ismerősei, rokonai. Jártunk azokban a falvakban, ahonnan 90 márciusában a románok meg a székelyek bejöttek Vásárhelyre. Az interjúkon mindig jelen volt néhány színész is.
MN: Tudták a megkérdezettek, hogy miért faggatják őket?
GC: Pontosan elmagyaráztuk mindenkinek, hogy mire akarjuk felhasználni az emlékezéseiket. Volt, aki azt mondta: minek már ezt előhozni?! Sokan nehezen kezdtek beszélni, miközben éreztük, hogy meg akarnak nyílni. Számtalanszor kiderült: vannak, akik szégyellik, amit tettek és ami történt, és amit szégyell az ember, arról nagyon nehéz mások előtt beszélnie. De mindig eljött a pillanat, amikor az illető "átbillent", és már nem a köntösbe bújtatott gondolatait, nem a "hivatalos" álláspontot mondta.
MN: Nem lenne hitelesebb, hatásosabb a párbeszéd, ha a kortársak kezdik azt el?
GC: A szüleink generációja ezt elmulasztotta. Akik cselekvő részesei, megélői, túlélői egy kornak, eseménynek, hajlamosak utólag mitológiákat gyártani. Azt hiszem, ez természetes. Az viszont veszélyes és káros, ha ezek a mitológiák kizárólagos igazságként öröklődnek. Ha a fiatalok csak egyféle igazságot ismernek, és abban kell, hogy higgyenek, miközben fogalmuk sincs róla, miféle és honnan eredeztethető gyűlöleteket, előítéleteket hurcolnak magukban. Ezért szeretnénk iskolákba is elvinni a 20/20-at, hogy a fiatalok több nézőpontot megismerhessenek, ne csak az otthonit, és hogy azonnal legyen lehetőségük arra, hogy a felmerülő kérdéseiket megvitathassák.
MN: Az előadás egy kérdéssel ér véget: "Szerintem lazán lehetne beszélgetni erről, húsz év után. Ti mit gondoltok?" Hogyan reagálnak a nézők?
GC: Éles elutasítást nem kaptunk. Inkább azt érezzük, hogy ők is szeretnének megnyilatkozni. Ilyenkor elkezdődik egy második előadás - amire mi nyitottak vagyunk. Hiszen éppen ez a cél: végre elkezdődjön az elmaradt párbeszéd!
MN: Ezt a párbeszédet modellezte a bukaresti román rendező, az öt magyarul nem tudó román, és a románul is beszélő öt helyi színész együttműködése?
GC: A vásárhelyiek természetesen sokat meséltek arról, hogy ők, a családjuk hogyan élték meg az eseményeket. De nem akartunk pszichodrámát csinálni. Már a kezdet kezdetén éreztem, hogy nekünk románoknak közelednünk kell ahhoz, amitől a magyaroknak távolodniuk kell. Csak így láttam esélyét, hogy tisztábban lássunk. És élesebben. Merthogy a 20/20 nemcsak azt jelenti, aminek mi szántuk - 20 éve, március 20-án -, hanem a szemészetben ez jelzi az egészséges látásélességet. Erre egyébként véletlenül jöttünk rá - de talán ennek is van valamiféle üzenete.
MN: Hogyan gyúrták az interjúk szövegét színházzá?
GC: Szabadon használtuk az anyagot. Minden színész kapott interjúkat, amiket fel kellett dolgozniuk, hogy benne van-e egy-egy jelenet lehetősége. Közben ment a fordítás, mert sem én, sem a román színészeim nem értünk magyarul. A végleges szöveget én írtam meg. Az egyik jelenetben például két srác angolul meséli, milyen fantastic és kalandos Romániában utazgatni, mígnem egyszer csak ott találják magukat a 20-ai verekedés közepében. Az autójukba egy terhes nő és a férje akar beugrani, hogy elmenekülhessenek, a két külföldi viszont ki akarja őket tuszkolni. Mindenki fél. Bár a nő mesélte nekünk a történetet, mi a személyes élményt átfordítottuk az idegen kívülállók szemszögéből megélt helyzetre. Az előadás szerves része a kétnyelvűség. A román- magyar feliratozást akkor sem hagynánk el, ha mondjuk Németországban játszanánk. Egy aréna jellegű tér közepén játszunk, így a nézők végig látják egymást, figyelhetik egymás reakcióit. Így látták egymást románok és magyarok a házaik ablakaiból 90-ben is, miközben lent a téren folyt a verekedés. Fontos volt számunkra a humor is, amivel jobban kirajzolható bizonyos helyzetek abszurditása.
MN: Készített más előadásokat is a 20/20-hoz hasonló, dokumentarista módszerrel?
GC: Ilyen volt például a mady-baby.edu, amely az emigrációról szólt: az én generációmból nagyon sokan dolgoznak külföldön, és csak kevesen térnek haza. A Münchener Kammerspielében nemsokára kezdődnek a Sold Out próbái. Az interjúk alapján készült darab azokról az erdélyi szászokról, bánáti svábokról szól, akiket a román kommunista rezsim gyakorlatilag eladott - fejenként 2000 vagy akár 50 000 dollárért - Németországnak. Nyáron pedig a verespataki aranybánya témájának látok neki, ami egyszerre veti fel társadalmi, környezetvédelmi, gazdasági, politikai kérdések sorát.
MN: A debreceni bemutatót követő szakmai beszélgetésen Radnóti Zsuzsa dramaturg hozta szóba, hogy mennyire hiányoznak a magyar színházi életből azok a drámaszövegek és előadások, amelyek a 20/20-hoz hasonlóan közvetlenül reagálnak a valóságra, arra a jelenre, amiben és ahogyan élünk. Így van ez Romániában is?
GC: Miután elvégeztem a bukaresti színművészetit, nem akartam klasszikus repertoárszínházban dolgozni, mert a román színház túlságosan is csak önmagával foglalkozik. Azért hoztuk létre rendező barátaimmal a DramAcum nevű mozgalmat, hogy olyan témákat dolgozhassunk fel a színházban is, amelyekkel nap mint nap találkozunk. Akkoriban ez olyan radikálisnak tűnt, hogy a kulturális minisztérium nem is adott a projektjeinkre semmi támogatást. A nagy színházak sem vállalkoztak ilyen típusú előadásokra - de mi nem hagytuk magunkat. A dokumentarista színház sem nélkülözheti az alkotói fantáziát, de ezt akár közvetlenül is ütköztetni lehet a valósággal. Úgy gondoljuk, hogy a művésznek nem volna szabad bezárkóznia a saját fantáziájába. Megfogalmazódott egy tételmondatfélénk is: ha megfeledkezel a valóságról, a valóság is megfeledkezik rólad. Mi ezt nem szeretnénk.
