Tápiószentmárton vasúti megállóhely valaha bódé lehetett. Ma már csak négy fémoszlop, rozsdás tetővel és egyetlen épen maradt oldalfallal, aminek a sarkában néhány papír zsebkendő pihen egy rakás szaron. Felirat sehol, az integető kalauz viszont hevesen bólogat, helyben járok. A hatalmas műanyag szatyorral araszoló asszonyság szerint azonban csöppet sem. Amikor kérdem tőle, merre van az Attila-domb, elmosolyodik. "Hát nem itt, fiatalember. Nagykátán kellett volna leszállni, mert onnét megy a busz. Ez valójában már nem is Szentmárton, hanem Göbölyjárás, és úgy hat kilométerre lehet a domb, ha az erdőn át megy, de én azt mondom, ne menjen, mert eltéved, ha nem idevalósi. Lehet persze az öregfalun keresztül is, de úgy meg legalább nyolc kilométer."
Elindulok, amerre mondja, de már az első kanyarnál rossz irányt veszek. Hallom, ahogy utánam kiált: "nem arra, erre!"
Kerülő úton
Persze csodák itt is vannak, hol nincsenek? Mindjárt balra egy objektum, amit legfeljebb a földhivatalban neveznek háznak. Koszos gyerekek babakocsit tolnak az udvarban, terepruhás férfi tántorog a kerekes kút körül, három kutya acsarkodik, csakhogy egyikük pazar agár, és ez éppúgy nem illik ide, mint a kertben álló, csillogó Mercedes. A kocsmát Kincsemről nevezték el, mint oly sok más létesítményt errefelé. A "város" szülötte, kijár neki. Ám az itteniek a csodát nem lóban, energiában, netán szarvasban, legfeljebb lottónyereményben mérik. "Hallottam hírét a dombnak, bemondta a tévé, igaz, én még nem jártam ott, minek is? - mondja egy idős ember. - De jönnek az emberek mindenhonnan, aztán itt szállnak le a vonatról. A múltkor is egy asszony Debrecenből. Persze hogy rosszul lett az úton, hiába mondták neki, menjen vissza Kátára, ő csak nekivágott gyalog. Aztán persze úgy kellett visszavinni a vasúthoz." Épp a legjobbkor nézek a falra celluxozott menetrendre, és alig negyedóra múlva már Nagykátán vagyok.
Hagyjuk most, milyen két órát várni a csatlakozásra egy teljesen jelentéktelen placcon, legyen elég annyi, hogy maga a buszozás húsz percig sem tart: a Kincsem áruháznál kell leszállni - természetesen. Innen egyenes út vezet a lovasparkhoz, a muskátlis ablakokban egymást váltják a Szoba kiadó és a Szódavíz kapható kiírások. Aztán elfogy a falu, és már látom is a dombot. Ha nem állnának rajta ilyen-olyan faépítmények - a terület fogathajtópályaként is üzemel -, akár a Kelenföldi lakótelep szánkózásra töltött kitüremkedésének nézhetném, annyira kicsi. 500 forint a belépő, de ezért számos más látnivaló is akad: csodálatos paripák, szürkemarha-gulya és egyéb őshonos állatok, például rackajuh. Az étterem és a panzió mellett van természetgyógyász-rendelés, játszótér, teniszpálya, szauna, sőt hintó, repülő, gyerekeknek pónilovak. A környéken tapasztalt lepattantságnak semmi nyoma, a Kincsem Lovaspark valóban az, aminek hirdeti magát: turistaparadicsom. Ápolt, mint egy angol futballpálya, nem lehet egy rossz szavam. A személyzet udvarias, az éttermi ebéd ízletes és bőséges, a zenekar diszkrét, a közönség pedig láthatóan elégedett. A hely idén lesz tízéves, eredetileg lóbarátok kedvéért épült, ám három éve csoda történt, ami, ismerve az Attila-kultuszt és Kincsem fantasztikus karrierjét, nem is olyan szokatlan ezen a környéken.
Kifolyt valami
A terület gazdája, Kocsi János nem olyan ember, akivel ufológus- konferencián, aranymosodában vagy fényevőtanfolyamon találkozhatunk. Biztos vagyok benne, hogy az ördögöt sem varázsigékkel, hanem két kiadós taslival űzné el. A nagydarab férfi réges-régi mészárosdinasztiából származik - nyolcadik generáció! -, és maga a megtestesült realizmus.
"Furcsa, hogy pont én találtam meg ezt a dolgot. Régebben, ha két ember ilyesmiről beszélgetett, inkább fölálltam és elmentem. De 2000 februárjában egy családi ebédnél a húgom és az én kezem egymás mellett volt, és arra lettem figyelmes, hogy az egyik kezemből kifolyik valami. Nem értettem, mi történt. Többen mondták, ez nem lehetett más, csak energia. Másnap mondom a titkárnőmnek, mi történt, a keze fölé tettem az enyémet, mondja, érzi, bizsereg, melegszik a keze, majd fölemelkedik. Azt hittem, ő emeli, de nem. Végképp nem értettem a dolgot. Kimentem a Bosnyák téri piacra, ott volt vagy ötven hentesem, leültettem őket sorban, és mindegyikkel ugyanez történt. Pedig azt se tudtam, mit csinálok. Hosszú hónapokon keresztül gyötrődtem, de végül el kellett fogadnom, ez van. Ki sem kell nyújtanom a kezem, megérzem az energiát pozitív és negatív értelemben is: vagy kellemes bizsergést érzek, vagy beleáll a fájdalom. A lovasparkban szinte mindenütt éreztem az energia sugárzását, a mértékét pedig megpróbáltam egy térképen ábrázolni. Olyan lett, mint egy pókháló, amelynek a középpontja az Attila-domb, itt lehet legsűrűbben érezni a hatást."
Az "energiadombnak" hamarosan híre ment, és ez nemcsak a Kincsem Lovaspark látogatottságát, de a helyi ingatlanárakat is meglendítette. Míg korábban egy közeli ház legfeljebb 1-2 millió forintba került, ma már a négy-ötszörösét is elkérik. Persze Tápiószentmárton ettől még nem lett Bad Ischl, az ugyanis nem derült ki egészen pontosan, valójában mire jó ez a temérdek energia. Remélem, nem bánja senki, ha a csodával kapcsolatos különféle elméleteket mellőzöm, hiszen ki ne látott volna madárjóst fészekbe szarni? Legyen elég annyi, hogy a területen nemcsak önjelölt messiások, bohócok és sámánok, de komoly szakemberek is kutakodnak, ám egyelőre nem jutottak dűlőre. Azt azonban megállapították: mindaz, ami itt van, ártalmatlan az egészségre. Sőt.
Gyógyulgatók
Fontos, hogy az itt töltött idő nyugalomban teljen. Egy éber, csöndes befelé fordulásban hamarabb ismerjük fel testünk jelzéseit, változásait, igényeit, ami segíti az önismeret, egész lényünk és a hely közötti kapcsolatot. Így tudunk az itt rendelkezésre álló segítségből nagyobb mértékben részesülni. Próbáljunk minden zavaró körülményt kiküszöbölni (szoros ruházat, sürgető testi szükségletek, rádiózás stb.). Arra irányítsuk a figyelmünket, amiért jöttünk - olvasom a belépőjegyhez kapott szórólapon, és úgy tűnik, a dombtetőn töltekező sokaság megfogadta a tanácsokat. Szinte mindenki mozdulatlan, vannak, akik pokrócba csavarták magukat, mások kempingszékkel - sőt ággyal - érkeztek. Azt mondanám, szoborszerűek, de hát a szobrok nem viselnek kínai szabadidőruhát, rikító tolldzsekit, kötött sapkát. Nem esznek rántott csirkét alufóliából. És persze a szobroknak nem csillan fel a szemük, ha megkérdik őket: mi járatban?
"Megmondták az orvosok a fiamnak, hogy nem lehet műteni a lábát. Eljöttünk néhányszor, olyan meleget éreztünk a testünkben. Aztán a negyedik alkalom után azt mondja a gyerek, anya, nem fáj a lábam. Elvittük a tanár úrhoz, csinált röntgent meg minden. Azt kérdezte, mit csináltak a Lacikával, merthogy meggyógyult. Amikor mondtam neki, nem hitte el - emlékszik vissza a szegedi asszony, aki azóta is rendszeresen jön, igaz, most már a barátnőjével, mert a gyógyult fiú túlságosan elfoglalt. - Nagyon jót tesz ez a domb, fiatalabbnak érzem magam, hogy ide járok. Régebben elnehezült a karom, mindig fáradt voltam. Most meg mintha nem is hatvanhárom éves lennék!"
A fekete ruhás néni fiával és menyével a Békés megyei Kondorosról érkezett. Hajnali négykor keltek, de nem számít. Kíváncsiak, már egy éve készültek a nagy utazásra. "Az öcsém szomszédjától hallottunk a csodadombról. A Feri reumás, néha ordít a fájdalomtól, volt már mindenhol, Cserkén, Szoboszlón, Hévízen. A dombot a tévében látta, hát eljött ide is. Megérkezett, leült a padra, és berezonált. Így mondta. Utána jobban is érezte magát egy darabig. Persze azóta már megint előjött a reumája, többször kéne jönnie, de komplikált. Én viszont semmit se érzek. Üldögélünk még egy picit, aztán úgyis mindjárt indulni kell."
"Nekem két agyvérzésem volt, de amióta rendszeresen ide járok a férjemmel, kutya bajom. Múltkor valaki magyarázta, micsoda kisugárzás van itt, de érdekel is engem. Használ. Ez a lényeg" - mosolyog egy másik asszony, és húz a gyógyteával teli termoszából.
Az első emelet
"Próbálja meg! - mondja Kocsi János. - Tegye a kezét az asztalra, és ne csináljon semmit. Ne nyomja, ne emelje. Érez valamit? Meleget? Bizsergést?" Megpróbálok befelé figyelni, de a velem szemben ülő, szintén töltekező, befáslizott lábú, őszülő férfi elvonja a figyelmem. Ismerős valahonnan. Amikor arról beszél, milyen szép volt a hetvenes években, aztán pedig a Kese (Törőcsik András, az Újpest egykori csatára - a szerk.) legújabb húzását emlegeti, leesik a tantusz, asztaltársam nem más, mint az egykori ezüstcipős, Váradi Béla. Ha huszonöt évvel ezelőtt találkozunk, könnybe lábad a szemem a meghatottságtól, és azonnal autogramot kértem volna egy Képes Sport-poszterre, most viszont csak a show business alapvetése ugrik be, miszerint a csúcsról csak lefelé vezet az út. Hagyjuk a nosztalgiát! Béla már érzi a bizsergést, igaz, váltig állítja, hogy nem hisz benne. Persze én sem. Csakhogy hirtelen arra leszek figyelmes, hogy odabent megmoccan valami. Mintha egy kis golyó indulna el a tenyeremben, és gurulni kezd a karomon, a vállamon keresztül, majd szép lassan bejárja az egész testemet. Kicsit meleg, kicsit zsibbasztó, de nem fáj, sőt egyre kellemesebb. "A talpán fog kimenni, érzi, hogy forró?" - kérdezi Kocsi János, aki bal kezét mindvégig a levegőben tartja. Valami dereng, de a java még hátravan. Amíg ugyanis a "belső golyó" leköti a figyelmemet, a kezem legalább öt centire megemelkedik. És esküszöm, hogy magától.
