Alig több mint egy héttel ezelőtt, április 16-án, mintegy két órán át, két részletben osztotta a halált Szjung Huj Cso (angol átírás szerint Seung-Hui Cho) dél-koreai származású egyetemista a virginiai Blacksburg műszaki egyetemén. Elsőként egy fiatal hallgatónővel, Emily J. Hilscherrel és egy kollégiumi diákfelügyelővel, bizonyos Ryan C. Clarkkal végzett - előbb arról szóltak a hírek, hogy volt barátnője és annak új barátja volt az első két áldozat, ám hamar kiderült, hogy e hír alaptalan.
Mártírok útja
Ezek után következett két óra, amellyel sem a hamis nyomon haladó egyetemi rendőrség, sem a riasztást elmulasztó egyetem nem tud elszámolni. Egyedül a merénylő töltötte hasznosan a szünetet: a postára ment (mint látni fogjuk, ez a tömeggyilkos szubkultúrában amúgy is kitüntetett helyszín), és feladott egy nagyobbacska, videovallomásait, válogatott írásait, fényképeit tartalmazó csomagot az NBC tévétársaság címére. Ezeket a tévécsatorna kisvártatva továbbította az FBI-nak - de előbb néhány szaftos felvételt azért még lejátszott belőle. Cso ezután, mint aki jól végezte dolgát, fogta két töltött pisztolyát (egy Walther P-22-est és egy Glock 19-est - ez utóbbit használja a New York-i rendőrség is), meg a hozzávaló tartaléktárakat, behatolt a mérnöki tudományok és a mechanika tanszék épületébe, bezárta maga mögött az ajtót, felment a második emeletre, s végigjárva a tantermeket, akkurátusan lelőtt mindenkit, aki elibe került. Harminc emberrel végzett, további huszonkilencet megsebesített, majd szétlőtte a saját fejét is.
Cso ezzel nem csupán a külön alműfajt jelentő iskolai lövöldözők, de általában a lőfegyveres tömeggyilkosok között is rekorder lett: az egyvégtében, egyszerre gyilkoló mániákusok közül csak azok bírták felülmúlni, akik robbantottak vagy gyújtogattak. Cso bevallott motivációiban semmiféle újszerűt sem sikerült felfedezni: őt speciel, mint erről videovallomásai és búcsúlevele is tanúskodnak, gazdagabb diáktársai elleni gyűlölete és a részükről elszenvedett megaláztatások vezették a fegyverboltba, ahol a gyermekkora óta az Egyesült Államokban élő koreai diák zöldkártyája is elég volt ahhoz, hogy kiszolgálják. S ha valaki azt képzelné, hogy egy efféle tömegmészárlás elegendő érvet szolgáltat ahhoz, hogy szigorítsák a fegyvertartás és -vásárlás szabályait az államokban vagy legalábbis Virginia államban, az súlyosan téved. Virginia kormányzója máris elítélte azokat, akik politikai hasznot kovácsolnának a szörnyű tragédiából (értsd: felvetik a fegyverkérdést). Akadt olyan konzervatív orgánum, amely a virginiai tragédiával szemben pozitív példaként állította az öt évvel ezelőtt szintén Virginiában megesett iskolai lövöldözést (Appalachian School Of Law, Grundy), mely során a nigériai származású elkövető "csupán" három emberrel bírt végezni, mielőtt szintén felfegyverzett diáktársai megadásra kényszerítették és megbilincselték volna. A megoldás ezek szerint az volna, ha minden diák hordana magánál lőfegyvert, s alkalomadtán használná is (az Egyesült Államokban amúgy a híres-hírhedt második alkotmánykiegészítés eltiltja a szövetségi törvényhozást attól, hogy korlátozza a polgárok fegyverviselési jogát).
Az eset után kiderült, hogy Cso ellen korábban egyetemi fegyelmi eljárás is indult, mivel zaklatott két diáklányt, utóbb pedig, öngyilkosság veszélye miatt, pszichiátriai megfigyelés alá helyezték - mint a történtek mutatják, sikertelenül. A tömeggyilkosok ügyében mindig akadnak olyanok, akik utólag próbálnak okoskodni: Cso tanárai már a történtek után számoltak be arról, hogy a koreai diák iskolai dolgozatai és drámaórára alkotott színdarabjai betegesen erőszakosak. Cso utolsó üzenetében Jézus Krisztushoz hasonlította magát, ami szintén nem túl újszerű, s nagy reverenciával emlékezett meg a két Columbine középiskolai tömeggyilkosról, Ericről és Dylanről, akiket mártíroknak nevezett. Ezzel viszont azok alá adott lovat, akik hisznek a tömeggyilkosok ún. copycat-teóriájában, röviden szólva abban, hogy az efféle gyilkosok tettei példaként és mintaként szolgálnak utódaik számára, ezért minden egyes, nagy publicitást kapott rémtett újabbakat szül majd.
Levelet hozott a posta
Sok kísérlet született már a tömeggyilkosok motivációinak feltárására, s az elkövetők csoportosítására: ez, ha másra nem, fajtánk minden határon áttörő taxonómiai mániájára mindenképpen rámutat. Az Egyesült Államok Igazságügyi Statisztikai Hivatala szigorúan megszabja azt is, kik tekinthetők tömeggyilkosnak. E jól őrzött statisztikai osztályba négy halott a belépő. A nagy ráhagyással készült igazságügyi profilok viszonylag fiatal, konzervatív családból érkezett, jobbára alsó középosztálybéli elkövetőkről szólnak, akik általában fehérek - kivéve, mint a fenti esetekben, amikor éppen nem. Általában olyan személyekről van szó, akiknek képességei és ambíciói nem állnak arányban egymással, társadalmi integrációjukban és szakmai karrierjükben csalódtak, magánéletük válságba jutott, úgy érzik, hogy sosem lehetnek azon csoport tagjai, ahová vágynak, s frusztrációikat csak egy jó kis öldökléssel bírják feloldani. Többnyire végleg, ámokfutásuk végén ugyanis legtöbbjük megöli magát: a tömeggyilkosság az esetek nagy százalékában öngyilkos-gyilkosság. Nem vonatkozik mindez a gyújtogatókra és a robbantókra (az előbbiekre kitűnő irodalmi példa Maupassant Horla című elbeszélése). Mint ebből is kitűnik, az efféle profilokkal kitörölhetjük a fenekünket: ha csak a fenti előfeltételeket tekintjük, a fél ország gyanús lehet, ha nem mindjárt az egész. Nem kevésbé tanulságosak az elterjedt csoportosítások. A tömeggyilkosok között (akiket angolul hol mass murderernek, hol spree killernek hívnak aszerint, hogy - az utólagos okoskodás szerint - jó előre eltervezték-e az egészet, vagy csak közben kattantak be) ismeretesek mániákus családirtók, beteges fegyvermániások (ők általában valamilyen paramilitáris csoportnak is tagjai) és frusztrált, megalázott, esetleg elbocsátott alkalmazottak, akik munkahelyükön állnak bosszút. Ez utóbbinak képeznék mintegy alcsoportját a diák elkövetők.
Az amerikai folklórban a nyolcvanas években jelent meg egy újabb elkövetői kör, a gyilkos postások csapata. Talán a leghíresebb közülük Pat Sherill, a magányos oklahomai postai alkalmazott, aki tizennégy kollégájával végzett egy nappal azután, hogy némi rendreutasításban részesült a főnöke részéről. (A főnök persze megúszta.) Sherill, az egykori tengerészgyalogos mesterlövész végül a saját fejét sem tévesztette el, s utólag róla is kiderült, hogy sült bolond volt, aki éjjelente álcaruhában zaklatta a szomszédokat. Ám példája ott lebegett frusztrált kollégái szeme előtt. Volt olyan nap (1993. május 6.), amikor egymástól függetlenül két postahivatalban zajlott öldöklés, összesen öt halottal, a legutóbbi incidens pedig tavaly januárban történt Kaliforniában, Santa Barbarában, ahol egy volt postai dolgozó végzett hat egykori kollégájával, s végül magával is. Az amerikai angolban utóbb meg is honosodott a going postal idióma, melyet az efféle, látszólag megmagyarázhatatlan munkahelyi ámokfutásokra használnak.
Különös szilveszter
A postások méltó társakra a középiskolás és egyetemista diákok között akadtak. Ez idáig Eric Harris és Dylan Klebold, a két Columbine középiskolabéli mészáros volt a leghíresebb (önmagukkal együtt tizenöt halott), ők számos, náluk kevésbé sikeresebb elkövetőt inspiráltak a copycateffektus szellemében. (De neves elődeik is akadtak: az 1998-as, négy diáklány és egy tanár halálával járó jonesborói iskolai mészárlás elkövetői mindössze 13, illetve 11 évesek voltak a tett elkövetésekor. Az egyikük már két éve kint van, másikuk most májusban szabadul.) Mások (talán a legszörnyűbb elkövetői csoport) tömeges gyerekgyilkossággal vezették le a bennük felgyülemlett feszültséget, mint Thomas Hamilton egykori cserkészvezető, aki 1996-ban a skóciai Dunblane-ben egy általános iskola tizenhat tanulójával és egy tanárral végzett, mielőtt saját magát is elintézte volna; vagy Charles Roberts tejeskocsi-vezető, aki tavaly októberben egy lányiskola öt diákját ölte meg, mielőtt magának is szánt volna egy golyót. Ha az 1995-ös, 168 halottat követelő oklahomai robbantást politikai merényletnek tekintjük (ami azért kétséges), és kivesszük a szörnyű rangsorból, az örök ranglistát Julio Gonzales vezeti. Õ néhány kanna benzin segítségével 1990. március 25-én lobbantotta lángra a bronxi Happy Land klubot. Néhány kivétellel benn is veszett mindenki, összesen 87-en, többségük megfulladt vagy eltaposták a pánikban. Gonzales alapvetően csalfa barátnőjét akarta megbüntetni, aki a kevés túlélő egyikeként úgyszólván sértetlenül megúszta az egészet.
A neves elkövetők között szokták még emlegetni az egyetlen királyi sarjat, Dipendra nepáli herceget, aki szinte a teljes királyi családot lemészárolta egy közös étkezés alkalmával. Kilenc embert megölt, négyet megsebesített, mielőtt önmagát is fejbe lőtte volna. Ezek után még három napot élt kómában, s e rövid időre a többi jelentkező halála miatt ő lett Nepál királya (utána unokatestvére, Gyanendra következett, akit máig többen is felbujtóként emlegetnek). S ne felejtsük el nemzetközileg is nyilvántartott honfitársunkat, Matuska Szilvesztert sem, aki 1931. szeptember 22-én siklatta ki a biatorbágyi viadukton áthaladó bécsi expresszt; a mélybe zuhanó vasúti kocsikban 22-en lelték halálukat. Matuska azon kevés tömeggyilkosok közé tartozik (már ha tényleg ő volt a magányos elkövető), akik tettüket, legalábbis részben, szexuális motivációval követték el. A magyar bíróság végül nem ítélte halálra (az osztrákok csak ezzel a feltétellel adták ki Magyarországnak), s így 1944 novemberében, az oroszok bevonulását kísérő káoszban sikerült meglépnie a váci börtönből. Állítólag ezt követően betért a váci főtéren egy patikába, mivel fájt a feje, s itt megpillantotta Péteri József váci püspököt és titkárát, odament hozzájuk, és udvariasan bemutatkozott nekik: "Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém." Aztán eltűnt, s többé senki sem látta.
