Mikor ezeket a sorokat írom, némi tanácstalanság uralkodik az ukrán és külföldi tudósítók körében a szombati események megítélését illetően. Az biztos, hogy az idegek játéka folyik: Janukovics államfő alkudozik, az ellenzék lebegtet, de leginkább mindkettő tapogatózik. Az elnök dörzsölt fickó, de legalábbis megjátssza, hogy az; ahogy a Gazeta Wyborczában Mirosław Czech írja, amolyan kispályás Machiavelliként látszólag elfogadja a tüntetők követeléseit, de nem mindet és a maga szabta feltételek mellett. Pedig valójában nincs alkupozícióban. Nem ura a helyzetnek, az ellenzék tizenegy megyében de facto átvette a hatalmat, a kelet felé dőlő dominó – ezt már én teszem hozzá – a legfrissebb hírek szerint Zaporizzsjánál (Zaporozsje) tart, amely azért a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető „fasiszta-banderista” viperafészeknek. A tömeg erejét jól mutatják az olyan akciók, mint amikor mára virradó éjjel Kijevben megrohamozták az úgynevezett Ukrán Házat (kulturális központ), amely remek bázisul szolgálhatott volna a benne lefülelt belügyi egységek számára, hogy a fő frontvonalnak számító Hrusevszkij utcai ellenzéki barikádot hátba támadják. A 200 (!) belügyes a „sturm” eredményeként és Klicsko közvetítésével hajnalra elhagyta az épületet – állítólag tetemes mennyiségű vodkásüveget hagyva maguk után.
| ||
Janukovics ereje tehát napról napra gyengül, írja Czech, úgy tesz, mintha még mindig tárgyalhatna a hatalom megtartásáról, de elmulasztotta a pillanatot, amikor – a decemberi brutális támadás után – a tömeg még beérte volna azzal, ha leváltja Vitalij Zaharcsenko belügyminisztert vagy az oszlatás fő felelősének tartott Andrij Kljujevet, gyűlölt bizalmasát és – akkor még – a biztonsági tanács titkárát. (Utóbbit nem váltotta le, két napja viszont még bizalmasabb pozícióba helyezte, közvetlenül maga mellé. Ennyit az elnök békülékeny szándékáról.) Később már miniszterelnöke, Mikola Azarov fejét követelték, most pedig már valójában Janukovics és családja jövője az alku tárgya. (Család alatt nem csupán a szeretteit kell érteni: uralma alatt a nagybetűs Családként emlegetett kör, mindenekelőtt az elnök fia és a családhoz közel állók az egyik legkomolyabb tényezőivé váltak az ukrán „üzleti életnek” – hogy ne használjunk durvább kifejezést.)
A konzervatív Rzeczpospolita liberális laptársával szemben szkeptikus. Jędrzej Bielecki szerint egyfelől valóban kockázatos túl korán elfogadni Janukovics ajánlatát. Azon túl, hogy egy (jelenleg legalábbis) az elnöki hatalomnak maximálisan alárendelt struktúrában elkerülhetetlen lenne a kompromittálódás, azt is veszélyesnek tartja, hogy Janukovics megosztja az ellenzéket: Jacenyukkal és Klicskóval szemben az eddig velük szövetséges, a nyugati megyékben igen népszerű Tyahniboknak nem ajánlott fel semmit. Másfelől komoly veszélyeket rejt az ajánlat elfogadásának halogatása is: úgy tűnhet fel, különösen a keleti országrészben, mintha az ellenzék nem akarná vállalni a kormányzás felelősségét. Ez és a türelmét vesztett tömeg radikalizálódása pedig megkönnyítheti a konfliktus fegyveres megoldását, amiről szombaton beszélt Zaharcsenko. Szerinte mindenki, aki a Majdanon marad, a „szélsőségeseket” támogatja, és kemény büntetést érdemel.
Ez a kettős beszéd, illetve a szép szavak és a kemény valóság közti ellentét eleve aláássa az elnök és az ellenzéki kormány közös munkájához elengedhetetlen bizalmat. (Már ha nem ásta volna alá az elmúlt tíz év.) Janukovics a tüntetések felszámolását (tehát az ellenzék fegyverének megsemmisítését) szabja feltételül, nem beszél a letartóztatottak kiengedéséről és a felelősök elszámoltatásáról (ki hinné?), márpedig a nemzeti kiegyezés továbbra is letartóztatásban lévő, megvert, megkínzott polgárokkal és változatlan hatalmi struktúrában nem fog menni. Nagy kérdés, hogy a tapogatózásban kinek fogy el előbb a türelme: Janukovicséknak, Klicskóéknak vagy a protestáló tömegnek.
Korábbi bejegyzések:
