Kortársaink voltak címmel a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) a fennállása alatt elhunyt 62 tagjára emlékezik az Iparművészeti Múzeumban, fejenként egy-két apró műalkotással. (Odakerült gyorsan a tegnap távozott Kemény Henrik bábja is, ő a 63.) Megbízhatóan érdektelen darabok: közepes képek és szobrok, az épületekről fotók, az írók és művészettörténészek könyveinek példányai. Középen pedig egy kegyhely: a Makovecz Imre templomterveiből készített installáció, ami uralja a teret (később az új elnök kijelenti: korábbi székházuk „szent hely”, mivel magán viseli a „zseni” kéznyomát). Az egész egy kis szoba.
Alkalmazott művészek
Fotó: MTI
Ez az MMA bemutatkozása köztestületként: múltidéző nosztalgia és önmarketing, mindenféle hozzáadott tartalom, művészeti érték és szakmai koncepció nélkül. Nem arról van szó, hogy ne lennének kiváló tagjai. Hanem arról, hogy ez egy baráti társaság, amelynek összetartó ereje a közös világnézet: „Makovecz Imre köré gyűlt szellemi kör” – ahogy a kiállítás igen pofás katalógusában fogalmaz Ács Margit. Ez nagyon jól is volna, gyűljön a Makovecz szelleme köré, akinek jobb dolga nincs. Csak épp történt egy kisebb baleset fél évvel ezelőtt: ez a baráti társaság és politikai dacszövetség bekerült az alkotmányba (mellesleg kicsinálta az amúgy kevéssé aktív hivatalos művészeti akadémiát, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát), és köztestületként jó pénzért (az idén épp 100 millió forintért) feladata nem kevesebb lenne, mint hogy „közfeladatként ellátott tevékenységével összefogja a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó képviselőit”. Amire nemcsak jelentéktelensége okán, hanem per definitionem alkalmatlan. Hogy miért abszurd ilyen feladattal megbízni egy eleve a kultúra megosztására szerződött társaságot, arról már elmélkedtünk. De most végre megtudhattuk, mi lehet a testület valódi hivatása.
A kiállítás megnyitójára megtelt a terem, több százan vagyunk, az akadémikus művészek és wannabe makoveczisták mellett felsorakozott mindenki, aki remél valamit a kultúrpolitikától: a közintézmények vezetőitől a kormánytagokon át az Országgyűlés, az Alkotmánybíróság és az Állami Számvevőszék elnökéig itt van mindenki. Még Mádl Dalma és Boross Péter is – szegény Szőcs Gézát már nem is köszöntik a pódiumról, annyi a celebritás. Mindenki izgatott, várakozó áhítattal ül helyén, fegyelmezetten. És végre megérkezik. Belép Orbán Viktor, végigvonul a termen, felhangzik a taps. Fekete György, az akadémia elnöke megköszöni a miniszerelnök úrnak, hogy köztestületté válhattak, valamint futtában elítéli a „destrukciót és a blöfföt” (ugye értik?), majd elhangzik Reményik Sándor verse, a Szivárvány. Aztán színpadra lép Orbán. Amit mond, az alig hihető, de nehezen lehetne félreérteni.
Mivel az online média és az MTI eleddig elfelejtkezni látszik arról az apróságról, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke művészeti háborút indít a lelkek megszerzéséért, ezért hosszabban idéznénk. Meg azért is, mert még az orbáni életművön belül is kivételes, ritka veretes szöveg. „Platónra vagy az evangéliumra tekintve láthatjuk, hogy az igaz, a szép, a jó és a szeretet egységet alkot, mely innen nézve a szépségével tündököl, amonnan az igazságával és így tovább” – kezdi kissé slendriánul az eszmefuttatást Orbán, de aztán beleerősít. Kazinczyt idézi: „ha valahol a’ Jó gyökeret vert, ott mindig a’ Szép készítette az utat”. És tovább: „A mi nemzetünk is ebben a rendben szeretne élni: jól, igazságban és szeretetben. És mindehhez a Szép készíti az utat. A művészet nem holmi sallang az ország életén, hanem az a cselekvés és gondolkodás, amelyben a legtisztábban, a szépségen keresztül mutatkozik meg a Jó, az Igaz és a Szeretet. A Jó igazi győzelme a katarzis. Amíg ez nem következik be, addig a Rossz csak a választást veszítheti el, de a lelkek megszerzéséért folytatott küzdelmet nem. Ha jól értem az önök szándékait, elnök úr, a Magyar Művészeti Akadémia – Makovecz Imre és társai szellemi erejéből – azt szeretné, hogy a Szép megerősödjék, utat készítsen a Jónak, hogy az gyökeret verjen, és megerősítse az Igazság és Szeretet rendjét Magyarországon.”
Világos: a választásokon győztes Fidesz maga a Jóság, a baloldal maga a metafizikai Rossz, és a művészet az a fegyver, amellyel a Jó végképp legyőzi a Rosszat, és megszerzi magának a lelkeket. Na persze: művészököl vasököl, odacsap, ahova köll, továbbá a jó és a rossz harca a lelkekért, és a művészet mint a Párt ökle.
A Magyar Művészeti Akadémia tagjai között sok a kiváló művész. Keveset ismerek személyesen, de bizonyosan sok köztük a tisztességben megőszült ember. Ezt elvitatni aljasság volna. És épp emiatt szar érzés látni, mire fogják használni őket. Ott voltak, hallották Orbánt. Tudják, mire szánják őket – csak az a kérdés, hagyják-e. Tényleg nagyon elkeserít, hogy azt érzem: nem fog kiszállni senki.
