Tán azért, mert a külföldiek még nem érték el a magyarságra jellemzően magas igazságérzetet, és nem látják át a hibák kérlelhetetlen és azonnali elítélésének, ha lehet, megtorlásának fontosságát és nemzetépítő erejét? Vagy azért, mert a turisták a helyi viszonyokat nem ismerve automatikusan feltételezik, hogy a bringával közlekedőnek bizonyosan van valami oka, hogy a járdán hajtson, és nem puszta sátáni gonoszságból tett így? De még az is lehet – ha nehéz is kimondani –, hogy az utóbbit vallóknak valahol igazuk van.
Természetesen vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen, hogy az lenne az ideális, ha egyetlen kerékpáros sem közlekedne soha, semmilyen körülmények között a járdán. Ez az axióma ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a járdán közlekedő kerékpáros minden körülmények között kérdés nélkül elítélendő, mert nyilván a lehető legrosszabb dolgot teszi, ami csak elképzelhető.
Eleve tévhit, hogy szabály tiltja el a bringákat a járdától. Noha nem ez a biciklivel közlekedők számára elsődlegesen – de még másodlagosan vagy harmadlagosan sem – kijelölt út, azonban a KRESZ 54. § (2) bekezdése szerint „Lakott területen levő olyan úton, ahol az úttest kerékpár közlekedésre alkalmatlan, továbbá ahol a (7) bekezdés a) pontja szerint tilos, kerékpárral a gyalogos forgalom zavarása nélkül és legfeljebb 10 km/óra sebességgel a járdán is szabad közlekedni”. Az pedig meglehetősen gumiszabálynak tűnik, hogy mit jelent, hogy az „úttest kerékpár közlekedésére alkalmatlan”. Aki például járt már biciklivel a belváros történelmi negyedeinek múzeumi emléktárgyain, a macskaköveken, az kapásból kijelentené, hogy ez az útburkolat tökéletesen alkalmatlan a kerékpáros közlekedésre, abszolút alkalmas viszont a küllők, rosszabb esetben akár a fogak eltörésére. Máris egy érv, ami elgondolkodtat arról, a patás ördögöt látjuk-e két keréken a macskaköves út sima járdáján.
Vagy visszatérve az eredeti példára! Ott a Lánchíd, amelyet nehezen megbocsátható módon kétszer egysávosra álmodott meg Széchenyi brit felfedezettje, és ami nemcsak, hogy roppant szűkös, de a buszok is előszeretettel használják. Budapest hídjai közül csak igen kevésen van tisztességesen – vagy akárhogyan – megoldva a kerékpáros közlekedés, így nincs valamirevaló lehetőség sem a Lánchídon, sem a Szabadság hídon, hogy csak a két legkeskenyebbet említsük. A bringával közlekedő választhat: vagy feltartja az őt megelőzni képtelen autósort, kockáztatva ezzel egy kerületnyi dugó kialakításának felelősségét, rosszabb esetben egy szabálytalan, mert életveszélyes előzés „kiprovokálását”, vagy felmegy a járdára, ahol nyilván szintén nem örülnek neki, de amennyiben kellő körültekintéssel és lassan halad, legalább a baleset kockázatát lenullázhatja. Máshogyan fogalmazva: vagy egy egytonnás fémjárművet, vagy néhány nyolcvankilós gyalogost haragít magára pusztán azzal, hogy egyenlőnek tekinti magát a közlekedés többi résztvevőjével, és lehetőségeit mérlegelve megpróbál átjutni Pestről Budára. Lehet, hogy fél szemmel, hunyorítva ezt is meg lehet érteni.
| ||
Aztán ott vannak a város legforgalmasabb soksávosai, például a Nagykörút vagy a Kossuth Lajos utca. Amelyeket nem csak a forgalom tesz egymással hasonlatossá, de az is, hogy noha ezeken keresztül lehet a város legfontosabb csomópontjai között a legegyszerűbben közlekedni, jellemzően semmilyen módon nincs megoldva ezeken a kerékpáros közlekedés. Sőt, ha betű szerint nézzük a KRESZ-t, még a buszsávban sem lenne szabad bringával közlekedni, hacsak nincs ezt lehetővé tevő piktogram felfestve. A haladó bringásokat, akik már leszámoltak a halálfélelemmel, ez nyilván nem tart vissza semmitől, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, talán meg lehet érteni, ha egy kezdő nem mer behajtani a tömött sorokban ijesztgető autók és buszok közé, ugyanakkor azt sem hajlandó csendben tudomásul venni, hogy a közlekedés elvileg egyenrangú résztvevőjeként ő ki van rekesztve az adott szakaszon való közlekedésből. (Ráadásul, például a Nagykörút esetében a legtöbbször még elkerülő utak sem állnak rendelkezésre.) Hanem ehelyett felmegy az ezeken a helyeken amúgy elég széles járdára, és ott lassan, óvatosan és csendesen meghúzza magát.
Megesik az is, hogy a bringás valójában nemhogy nem sért szabályt, de azzal szembesül, hogy a gyalogosok szegik meg a KRESZ egyértelmű tiltását, miszerint „A gyalog- és kerékpárúton a gyalogos a kerékpáros forgalmat nem akadályozhatja és nem veszélyeztetheti”. Persze ilyenkor többnyire ő sem hibás, csak a Gondos Főváros, amely még mindig vállrándító közönnyel nézi, hogy olyan forgalmas szakaszokon, mint például a budai rakpart, egyetlen festékcsík válassza el egymástól a gyalogosokat és a kerékpárosokat, és a kerékpárút villamosmegállókon vezessen keresztül. És akkor a dolog pszichológiai oldaláról – hogyan is értse meg a kerékpáros, hogy milyen csúf dolog felhajtania a járdára, ha egyszer sokszor maga a kerékpárút viszi fel oda – most ne is beszéljünk.
Vagy ott vannak a kis hungarikumok: hogy sokszor nincs megoldva az átjárás két bringaút között, pláne a járda használata nélkül. Hogy olyan utcákban engedélyezik a kerékpárok behajtását az egyirányúsítás ellenére, ahol valójában egyáltalán nem fér egy kerékpár és mondjuk egy szembejövő furgon. Hogy egyes kerékpárutak néha hirtelen véget érnek, járdává alakulnak pár méterre, majd azután folytatódnak – ennek legékesebb példája a kikerülhetetlen, bringával mégis tiltott Tímár utcai gyalogos-felüljáró. Vagy hogy az útkezelő sokszor maga vezeti bele a gyalogosforgalomba a bringásokat, például úgy, mint jelenleg is, immár hónapok óta a Margit híd budai hídfőjének felújításakor.
Igen, a legjobb az lenne, ha egyetlen kerékpáros sem hajtana fel soha semmilyen járdára sem. A legjobb az lenne, ha erre egyetlen kerékpárral közlekedőnek nem is lenne oka. De az is ugyanennyire biztos, hogy a gyűlölködésnél, vagy máshogy fogalmazva, a közlekedés résztvevői közötti feszültségek tudatos szításánál előremutatóbb volna mérlegelni. Mérlegelni, hogy haragunk tárgya valóban veszélyeztet-e bárkit pokoli cselekedetével, és nem hasznosabb-e minden félnek egyforma mértékű erőfeszítéseket tennie a közlekedés minden résztvevője életének megkönnyítéséért, mint ellenségképet gyártani, és alsóbbrendűnek kikiáltani valakit. Aki egyébként épp ugyanannyira nem boldog attól, hogy nem tud ideális módon közlekedni, mint az, aki attól boldogtalan, hogy idegen elemekkel találkozik útja során.
