John Scofield’s „Yankee Go Home”

A magától értetődőség iróniája sugárzik az Uberjam óta felülmúlhatatlan John Scofield attitűdjéből.

A 72 éves, a jazztörténet utóbbi ötven évében folyamatosan jelen lévő, de hangját sem meg-, sem el nem változtató, mégis örökmozgó gitáros végig izzásban tartotta a jazzklubot, kétszer hetven percben. Imponáló, ahogy a saját életkorát, általában az öregedést, a kispolgári értékeket, a világhírt ilyen alapállásból megéli és reflektál rájuk: Country for Old Man, Combo 66, Past Present. Tavaly a Grateful Dead negyvenéves számának címét (Uncle John’s Band) választotta zenekarnévnek és címnek. Az őszi triólemez után megint váltott: az ugyancsak szarkasztikus nevet viselő Yankee Go Home kvartettel turnézik. A trió­lemezen is szerepelt, még mindig fiatal, és nagyon vállalkozó kedvű bőgős, Vicente Archer most is itt volt. Az új jazz- és rockdobos óriási meglepetés: Josh Dion ugyanis énekelt is, miközben a már egy ideje állandó Scofield-modellhez oly szükséges funky és blues motort úgy tartotta mozgásban, hogy az a sokféle jazzt is űzte, hajtotta. A négyes lüktetés és a posztmodern tálalású americana dallamok mellé új réteget emelt be a zongorista Jon Cowherd gazdag jazzharmóniáival és iróniamentes szólóival. Scofield gitárvonalai pedig mind a három taggal együtt mozogtak, improvizációiban egészen vad bakugrásokat és közhelyes tonika-dominánsokat úgy fűzött össze, hogy mindenki érezte, hogy ezt tényleg nem lehetett volna másképp, ez csakis így szólalhatott meg.