Persze a sikerhez nagyban hozzájárultak roppant hatásos, katarzisból katarzisba csapó eksztatikus koncertjeik (lásd: Csapatépítők, Magyar Narancs, 2017. június 29.), amelyeken még a „szerényebb” számok is együtténeklős himnusszá válnak.
Már az első kritikákat és elemzéseket olvasva biztosak lehettünk abban, hogy a zenekar ötödik lemeze, az Everything Now megtöri ezt a töretlennek tűnő ívet, és mintha éppen az veszett volna el most, amitől az előző lemezeik olyan jól működtek.
Igaz persze, hogy „hullámzások” eddig is voltak: a rögtön korszakos indie rock lemezzé váló Funeralt (2004) a Neon Bible (2007) nem tudta felülmúlni, a remekül összerakott, Grammy-díjat érdemlő Suburbshoz (2010) képest a Reflektor (2013) valamivel kevésbé fókuszált, de ez az LCD Soundsystem-es James Murphyvel felvett anyag volt a fordulópont a zenekar történetében. Az itt hallható dalokban vált hangsúlyossá az elektronika, a világzenei hatások is felerősödtek, és vált egyértelművé, hogy az Arcade Fire ki akar törni indie rockos kereteiből.
Úgy tűnik, a közelmúltban ennek jegyében szerződtek a Sonyval is, mert jóllehet korábban is tízezrek előtt koncerteztek, ám e szerződéssel nyíltan felvállalták a mainstream státust. Ennek tükrében az Everything Now logikus folytatása a Reflektoron hallható „útkeresésnek”, és igaz, hogy már a Suburbsön is volt egy diszkós-szintipopos próbálkozás Sprawl II. (Mountains Beyond Mountains) címmel, most úgy tűnik, hogy a velük nagyjából egyszerre induló Paramore-ral és Jens Lekmannal egy időben ők is úgy döntöttek, hogy egy teljes lemezt áldoznak a zsánernek. Ha már mainstream pop, akkor legyen nagyon az.
Az epikus kórusba torkolló címadó dal az ABBA-s hangszereléssel és Francis Bebey kameruni zenésztől vett furulyás hangmintájával rögtön ott van Win Butlerék legjobb pillanatai között, a szintipopos Creature Comfortból pedig akár a zenekar első igazi „világslágere” is lehet. Vicces tánczene az afrobeates Signs of Life és a Chemistry fúvósokkal feldobott reggae-je, a funkos Put Your Money on Me, és a katartikus We don’t Deserve Love pedig nagyszerű lezárás. Minden arra mutat, hogy az állandó producerük, Markus Dravs mellett a Daft Punk-os Thomas Bangalter, a portisheades Geoff Barrow és a pulpos Steve Mackey közreműködésével készült Everything Now egy kiváló poplemez…
Csakhogy az Arcade Fire-nek mintha elfogyott volna a mondanivalója, miközben továbbra is nagyon szeretnének valamit „mondani”. A lemez egyúttal ugyanis konceptalbum, és ez hatalmas félreértésnek tűnik. Az internet világát tették meg központi témának, az üzenet pedig ez lenne: minden egyszerre van itt, minden nyomaszt, és muszáj ebből az átláthatatlan örvényből kitörni, mert még meghalni is jobb, mint észrevétlennek maradni – és így tovább… Mindezt a fake news őrületre reagálva egy csomó álhírrel, kamuoldallal vezették fel a lemez megjelenése előtt, még egy „álkritika” is megjelent, az egész mégis vérszegénynek, felületesnek, ötlettelennek tűnik – legalábbis az Arcade Fire eddigi dolgaihoz mérten.
Magyar füllel talán annyira nem zavaró, hogy sablonosak és bénák a szövegek – ezt szinte minden angol nyelvű kritika kiemeli –, az viszont már igen, hogy a Suburbs több strukturális elemét is újrahasználták, teljesen feleslegesen. A punkos, majd countryballadába átcsapó Infinite Content teljesen megtöri az album ívét, a körforgásszerű intro és outro roppant erőltetett, a Peter Pan című dal csilingelős, torz balladája pedig egyszerűen „tájidegen”. Mindezektől úgy lehet elvonatkoztatni, ha egyszerűen kihagyjuk e töltelékeket a lejátszási listából, bár ezt a lemez szerkesztői is megtehették volna… Valószínűleg mindannyian jobban járunk, ha koncepcióhajhászás helyett csak egy igazi, egyenes poplemez lenne az Everything Now. Mert különben az.
Sony Music/Columbia Records, 2017
