Lemez

A kevesebb több

Arcade Fire: Everything Now

  • Lang Ádám
  • 2017. szeptember 10.

Zene

A kanadai együttes azzal futott be, hogy ugyan sohasem voltak igazán újszerűek és nem született korszakos slágerük sem, 2004 óta megjelent eddigi négy lemezükön a remek dalok mellett olyan koncepciót is sikerült megvalósítaniuk, amellyel nagyon könnyű volt azonosulni.

Persze a sikerhez nagyban hozzájárultak roppant hatásos, katarzisból katarzisba csapó eksztatikus koncertjeik (lásd: Csapatépítők, Magyar Narancs, 2017. június 29.), amelyeken még a „szerényebb” számok is együtt­éneklős himnusszá válnak.

Már az első kritikákat és elemzéseket olvasva biztosak lehettünk abban, hogy a zenekar ötödik lemeze, az Everything Now megtöri ezt a töretlennek tűnő ívet, és mintha éppen az veszett volna el most, amitől az előző lemezeik olyan jól működtek.

Igaz persze, hogy „hullámzások” eddig is voltak: a rögtön korszakos indie rock lemezzé váló Funeralt (2004) a Neon Bible (2007) nem tudta felülmúlni, a remekül összerakott, Grammy-díjat érdemlő Suburbshoz (2010) képest a Reflektor (2013) valamivel kevésbé fókuszált, de ez az LCD Soundsystem-es James Murphyvel felvett anyag volt a fordulópont a zenekar történetében. Az itt hallható dalokban vált hangsúlyossá az elektronika, a világzenei hatások is felerősödtek, és vált egyértelművé, hogy az Arcade Fire ki akar törni indie rockos kereteiből.

Úgy tűnik, a közelmúltban ennek jegyében szerződtek a Sonyval is, mert jóllehet korábban is tízezrek előtt koncerteztek, ám e szerződéssel nyíltan felvállalták a mainstream státust. Ennek tükrében az Everything Now logikus folytatása a Reflektoron hallható „útkeresésnek”, és igaz, hogy már a Sub­urbsön is volt egy diszkós-szintipopos próbálkozás Sprawl II. (Mountains Beyond Mountains) címmel, most úgy tűnik, hogy a velük nagyjából egyszerre induló Paramore-ral és Jens Lekmannal egy időben ők is úgy döntöttek, hogy egy teljes lemezt áldoznak a zsánernek. Ha már mainstream pop, akkor legyen nagyon az.

Az epikus kórusba torkolló cím­adó dal az ABBA-s hangszereléssel és Francis Bebey kameruni zenésztől vett furulyás hangmintájával rögtön ott van Win Butlerék legjobb pillanatai között, a szintipopos Creature Comfortból pedig akár a zenekar első igazi „világ­slágere” is lehet. Vicces tánczene az afrobeates Signs of Life és a Chem­istry fúvósokkal feldobott reggae-je, a funkos Put Your Money on Me, és a katartikus We don’t Deserve Love pedig nagyszerű lezárás. Minden arra mutat, hogy az állandó producerük, Markus Dravs mellett a Daft Punk-os Thomas Bangalter, a portisheades Geoff Barrow és a pulpos Steve Mackey közreműködésével készült Every­thing Now egy kiváló poplemez…

Csakhogy az Arcade Fire-nek mintha elfogyott volna a mondanivalója, miközben továbbra is nagyon szeretnének valamit „mondani”. A lemez egyúttal ugyanis konceptalbum, és ez hatalmas félreértésnek tűnik. Az internet világát tették meg központi témának, az üzenet pedig ez lenne: minden egyszerre van itt, minden nyomaszt, és muszáj ebből az átláthatatlan örvényből kitörni, mert még meghalni is jobb, mint észrevétlennek maradni – és így tovább… Mindezt a fake news őrületre reagálva egy csomó álhírrel, kamuoldallal vezették fel a lemez megjelenése előtt, még egy „álkritika” is megjelent, az egész mégis vérszegénynek, felületesnek, ötlettelennek tűnik – legalábbis az Arcade Fire eddigi dolgaihoz mérten.

Magyar füllel talán annyira nem zavaró, hogy sablonosak és bénák a szövegek – ezt szinte minden angol nyelvű kritika kiemeli –, az viszont már igen, hogy a Suburbs több strukturális elemét is újrahasználták, teljesen feleslegesen. A punkos, majd countryballadába átcsapó Infinite Content teljesen megtöri az album ívét, a körforgásszerű intro és outro roppant erőltetett, a Peter Pan című dal csilingelős, torz balladája pedig egyszerűen „tájidegen”. Mindezektől úgy lehet elvonatkoztatni, ha egyszerűen kihagyjuk e töltelékeket a lejátszási listából, bár ezt a lemez szerkesztői is megtehették volna… Valószínűleg mindannyian jobban járunk, ha koncepcióhajhászás helyett csak egy igazi, egyenes poplemez lenne az Everything Now. Mert különben az.

Sony Music/Columbia Records, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.