A zeneszerző születésének 125. és halálának 40. évfordulójára meghirdetett 2007-es Kodály-év nem sokat hozott a szellemi konyhára. De minden hangverseny-látogató emlékezetében élénken él a Fischer Ádám dirigálta koncert, tavaly a Művészetek Palotájában, ahol a Háry János félig szcenírozott változatát láthattuk-hallhattuk. Úgy tűnik tehát, hogy Fischer Ádám lesz az, aki a legtöbbet tette (teszi/teheti) Kodály életművének újrafelfedezéséért, hogy a zeneszerző elnyerje méltó, pontosabban korszerű helyét a repertoárban. Ez a megállapítás abszurdnak tűnhet, hiszen úgy hírlik, Kodály népszerű, mindenki által elismert zeneszerző. Ám ez még látszólag sem áll: életművét az utóbbi évtizedekben szinte a hallhatatlanság (és nem a halhatatlanság) szférájába szorította egykori nagy pálya- és harcostársa, Bartók; s a vetélkedésben Kodály csak vesztes lehet, és legkevésbé sem a "példamutató ikerpár" egyenértékű másika. Bartók internacionális modernségével szemben Kodály műve lokálisnak, csak magyarnak tűnik, ráadásul a posztmodern világállapot a legkevésbé sem - vagy másként! - kedvez az efféle peremvidéki szerepnek, arról nem szólva, hogy Kodály műve és személye vagy inkább a személyéhez és zenei gyakorlatához köthető latens ideológiája - mely az erős látszat szerint amolyan zenei Illyés Gyulaként egyként szolgálta vagy legalábbis nem opponálta nyíltan az itt most nem felsorolandó különféle 20. századi magyar ideológiákat, politikai szisztémákat - rossz hírbe került az elmúlt évtizedekben; a modernség fejleményeire fittyet hányó zeneszerző avíttnak mutatkozott, pedagógiai gyakorlata tévesnek, népi-nemzeti gyökerű "mi"-tudata levitézlettnek, eszmerendszere gyanúsnak, olykor egyenesen veszélyesnek tetszett. És neki nem adatott meg az Egy mondat a zsarnokságról mindenki által érvényesként elismert menlevele. E rövid recenzió persze nem alkalmas arra, hogy akár csak érintőlegesen is cáfolja vagy árnyalja e rossz hírhez kapcsolódó nézeteket - mindössze a helyzet csiklandósságára szerettük volna felhívni a figyelmet. No meg arra, hogy Kodály mint komponista aligha hatott bárkire is az elmúlt évtizedek jelentős magyar zeneszerzői közül; vagy akikre mégis, azok - mint például Gyöngyösi Levente vagy Dubrovay László - amolyan fáradt utóvédharcosoknak tűnnek.
Nos, ha meghallgatjuk a zenekari életművét meglehetősen jól reprezentáló lemezt, nagy felfedezéseket nem tehetünk, legfeljebb azt konstatálhatjuk, hogy szakmailag milyen szépen felkészült, milyen jó ízlésű, milyen derekasan hangszerelő, tudását mennyire okosan és mértéktartóan beosztó, a koloritot milyen iskolázottan festő, a maga korlátait mennyire tökéletesen érző, a nagyzási hóbortot messze elkerülő, a szélsőségektől óvakodó komponista volt. Ady juthat eszünkbe, nevezetesen a halhatatlan Móricz-jellemzése; nem annyira ez a sor: "Nyugat csapatjának keleti zászlója", hanem inkább ez: "okos elkésés, ez a magyarságod."
Fischer Ádám és az általa vezetett Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara a megkésett, de a harcoktól, a zajoktól tudatosan elforduló, a "haza a magasban" hitét valló, finom tollú zeneszerzőt mutatja be, de kis felfedezéseket azért hozzátesz az ismerősnek tűnő anyaghoz, amelyek ha nem is forradalmasítják, de mindenképpen árnyalhatják a befogadást. A Háry-szvit bevezetése ("Kezdődik a mese") például egészen a majd' húsz évvel későbbi bartóki Concerto előfutárának tűnik ebben az interpretációban; a "Tiszán innen, Dunán túl" meg amolyan visszafojtott, keserű magyar himnusznak hangzik, melytől nem idegen némi francia impresszionizmus sem. Utóbbi szép példája persze a Nyári este című 1906-os, később kissé átdolgozott szimfonikus költemény, a legkorábbi a CD-n szóló művek közül. Nemes léptékű, hangulatos muzsika, megkapó a gyönyörű angolkürtszóló az elején, és a roppant transzparens előadásnak köszönhetően igen friss hatású, szinte harmatos.
A terjedelmes és szellemileg is legnagyobb igényű Páva-variációk a Kodály-féle "mi"-tudat legjelentősebb zenekari megfogalmazása. Magyar remekmű, alighanem. De természetesen ez a közösségi hang ma már nem problémamentes, és nem is játszható el tökéletesen reflektálatlanul. Így aztán a nemzetközi karakterekre kerül a fő hangsúly, a rubato nem annyira "magyarosch", a pontozott ritmus nem annyira éles, és általában véve is valamiféle internacionális eufónia lengi át a zenekari színezést. A kísérőfüzetben közölt ismertetésében a jeles Kodály-szakértő, Dalos Anna fölveti, hogy a fináléban az apoteózist átélő főtéma mellett megszólaló "Az ürögi utca..." kezdetű népdal "csúfságával szinte nyelvet ölt a Páva-dallam szabadságszimbólumára. A mű záróakkordjai után eltűnődünk: felszállt vagy éppenséggel inkább elszállt ez a páva?" Nem tudni, hogy a kérdés költői vagy valóságos-e, de hogy egyáltalán föltehető, az a Kodály halála óta jelentősen megváltozott korszellemen kívül feltehetően Fischer Ádámék mértéktartó, hamis pátosztól mentes előadásának is köszönhető.
BMC Records, 2007
