| |||||
.jpeg "false")
Idén tavasszal a jeles dalszerzőt épp 75. születésnapja alkalmából köszöntöttük fel, s akkor ezt írtuk: „Ezúton kívánunk boldog születésnapot, és egy kalap alatt abbéli reményünknek is hangot adnánk, hogy a 75 éves istenség egyszer még megírja a Krónikák című, kiváló önéletrajzának második kötetét is.” Nos, most kisebb részben alighanem e memoár miatt is 2016 irodalmi Nobel-díjasa Bob Dylan lett. Ami kisebbfajta szenzáció, hiszen alapvetően mégiscsak egy popzenészről van szó.
Aki egyúttal persze, tudjuk, költőként is értelmezhető. A díj nagyobb részben így a dalszövegeinek szól, amelyek fontosabb albumait (The Times They Are-a Changin’, Highway 61 Revisited, Blonde On Blonde, Blood On The Tracks, The Basement Tracks… nincs kevés) olyan különlegessé formálták.
Szóval ezúttal is, ahogy a születésnapján, hallgassunk napestig Dylant, emésztgessük a hírt (örüljünk neki szívből vagy háborodjunk fel rajta, hogy már az irodalom szentélye sem szent), és ne hallgassunk Dylan malibui szomszédaira, akik – a világsajtóban megjelent cikkek tanúsága szerint – a nagy művész mobilvécéjének szagára és a szerencsétlen széljárásra panaszkodtak.
Mindezek fényében mi mással is kezdhetnénk, mint a Blowing in the Winddel:
Mi magunk egyébként utoljára a mester Tempest című, 35. albumáról írtunk, többek között ezt: „Költői kollázs, történettöredékek és képek egymásra kopírozva, amelyek együtt nem adnak ki semmiféle szlogenné formálható tanulságot, pusztán a saját, láthatóan megszenvedett igazságukat.”
| ||
