Hatalmas fejlődés – a Depeche Mode Budapesten

Zene

Kedd este a Depeche Mode sokkal jobb volt Budapesten, mint 2009-ben – kritikusunk szerint főleg a világklasszis frontemberré nőt Dave Gahannak köszönhetően.

Baktatok a Puskás Öcsi stadion lépcsőjén, és azon mélázok, hogy milyen lehetett ez az építmény fénykorában, amikor 1954-ben 7-1-re vertük benne az angolokat; de a 86-os, brazilok elleni diadal is régi emlék már. Azóta többnyire csúfos vereségek és rosszul szóló koncertek helyszíne az egyre jobban leépülő betonteknő – én legutóbb a Metallicát láttam itt, de hallani nem nagyon hallottam.

Most is ez a gond, és mivel túl messzire vagyunk a színpadtól (az ülőszektor bal oldalán, majdnem a közönség legszélén), néha elkésve érkezik hozzánk a hang, pedig nem fúj a szél, ráadásul a lezárt felső karéj olykor jelentős spéttel veri vissza a dobot. Pedig jó formában van a Depeche Mode, ezt már a két hónappal ezelőtti bécsi minikoncertjükön is megállapítottuk, és hatalmas a fejlődés a 2009-es budapesti bulihoz képest, ami nem is csoda, hiszen Dave Gahan akkor épp egy súlyos betegségen volt túl. Most viszont szinte hibátlanul énekel, frontemberként pedig már-már Freddie Mercury örököse, és amit a mikrofonállvánnyal művel, az egészen elképesztő. Ez a show egyértelműen róla szól, hiszen az amúgy rendkívül precíz kisegítők (Peter Gordeno és Christian Eigner) végig a háttérbe szorulnak, Martin Gore pedig hiába kiváló dalszerző, az éneklés közbeni szolmizálásról képtelen leszokni, és most már egyértelmű, hogy sohasem lesz belőle igazi showman. Ja, és még van a színpadon egy Andy Fletcher nevű ember is, aki a nyolcvanas évek elején tévedt oda, és a többiek azóta se bírták onnan lezavarni. Ő annyiban újította meg a színpadi produkcióját, hogy viszonylag gyakran az ég felé emeli a karjait, amit simán megtehet, mert a hangszeréhez nem kell nyúlnia.

false

 

Fotó: Galló Rita

Ahogy Bécsben, úgy most is jobban szólnak élőben az aktuális album, a Delta Machine számai, leszámítva a langyos Heavent, viszont a Soothe My Soulnak komoly esélye van rá, hogy későbbi turnékon is a programban maradjon. Általában két-három régi dal után jön mindig egy új, vagyis az együttes szokás szerint a klasszikusokra koncentrál. A Black Celebrationből egy kicsit hiányzik a beindulós rész, a Policy Of Truth-ban viszont most sincs hiba, és érdekes a Gahan énekével megszokott dalokat (Higher Love, When The Body Speaks) most Gore hangján hallani. A Pain That I’m Used Tonál – minden korábbi DM-rutint megtörve – Gordeno is előremerészkedik egy basszusgitárral a nyakában, és amit ekkor lát az ember, már egyértelműen egy rockzenekar. A főblokk vége felé jönnek az elmaradhatatlan örökzöldek (A Question Of Time, Enjoy The Silence, Personal Jesus), és a Mode egy új számmal, a Goodbye-jal vonul pihenőre.

false

 

Fotó: Galló Rita

Ami miatt ez a koncert mégsem lett annyira fergeteges, az a ráadás első fele, de erről egy kicsit a közönség is tehet: hiába zseniális szám az Home, ha rengetegen ekkor mennek sörért vagy vécére. Aztán jön az igencsak lagymatag változatban előadott Halo és az a Just Can’t Get Enough, ami nyilvánvalóan a Depeche Mode Ob-La-Di, Ob-La-Dája. Az I Feel Youval aztán szerencsére helyreáll a rend, és bár a Never Let Me Downt hallottuk már feszesebb előadásban, azért a hullámzó kartenger látványa sokadszorra is megunhatatlan. Ha nem lesz jövőre repeta (állítólag sehol nem fogynak olyan jól a jegyek), akkor gondolom, négy év múlva ugyanitt – csak egy kicsit lerobbantabban. Ez persze csak a stadionra értendő.

Puskás Ferenc Stadion, május 21.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.