A film három szereplője három nemzedéket képvisel, s ténylegesen csak az egyikük rendőr. Az idősebb már, a fiatalabb még nem zsaru. Mihály, kihasználva a korkedvezményt, negyvenegynéhány évesen nyugdíjba ment. A jó kedélyű, nyugodt természetű és láthatóan még ereje teljében lévő férfi körzeti megbízottként szolgált; a lakosok ismerték, tisztelték, és életkorra, etnikumra való tekintet nélkül visszasírják. Úgy tűnik, már Mihály is megbánta a korai visszavonulást, egykori (nem roma) kollégáival, akikkel máig összejár, szeretnének nyugdíjasként dolgozni, de a rendőrség nem kér belőlük. Akkor sem látják őket szívesen, ha belátogatnak a régi munkahelyükre - ami részben érthető (sehol nem örülnek igazán a régiek vizitjeinek), másfelől, az érettebb korú, tapasztalt zsaruk hiányának ismeretében érthetetlen, miért nem tudják vagy akarják valamilyen formában alkalmazni a még jó karban lévő, terepmunkát vállaló idősebbeket.
Beatrix idén érettségizett a kiskunhalasi rendészeti szakközépben, így nem meglepő, hogy rendőriskolába jelentkezett (ez még nem a főiskola, hanem kétéves szakképzés érettségizetteknek). Sikeresen felvételizett, de nem jutott be, bizonyára mások több pontot szereztek nála. A filmben azzal búcsúzunk Beától, hogy nem adja fel, jövőre újra megpróbálja, de ez korántsem biztos: a papája nem lelkesedik azért, hogy a lánya rendőr legyen, és az érettségije alkalmából rendezett nagyszabású ünnepség erősen tradicionális roma családot mutat, ahol értékelik ugyan a tanulást és a társadalmi felemelkedést, de a lánygyerekből rendőr talán túl nagy ugrás lenne.
A film szereplői közül a végtelenül rokonszenves Sanyi az egyetlen aktív; járőrszolgálatos a nyolcadik kerületben. Csukásék elkísérik az alternatív közgazdasági suliba, ahol romanapokat szerveztek, és a cigányság történetével, művészetével és sajátos problémáival való ismerkedés után igazi, élő romákkal találkozhatnak a tanulók; az itt elhangzó kérdezz-felelekből sok mindent megtudhatunk hősünkről. Egészen más oldala mutatkozik meg akkor, amikor hazalátogat Mátészalkára, ahol az apja (aki nem cigány) a kisebbségi önkormányzat elnöke.
Mellékszál: a filmben, ahogy az életben is folyton szembesülnünk kell azzal, hogyan különböztethető meg a nyelv eszközeivel a roma magyar és a magyar magyar állampolgár. Innen oda még csak megy valahogy, mondhatunk romát, cigányt, kisebbséget stb., de ők, szegények, ha magyarnak hívnak minket, azzal kiveszik magukat közülünk, s ezt mindannyian érzik, amint kifelé, nyilvánosan kell megszólalniuk, küszködnek is rendesen. Részemről kiegyeznék az értéksemleges gádzsóban, de ezt egyikük sem használja, talán ellenkező irányban érzik kirekesztőnek.
Sanyit odahaza beszippantja a kiterjedt család és a nagyobb közösség, éles kontrasztban a fővárosi, kicsit magányos, kicsit rideg életével. Nem csoda, hogy már többször kérte az áthelyezését, amit rendre megtagadnak azzal, hogy nagyobb szükség van rá a nyócban. Valójában az (is) lehet az ok, hogy a testvérek, unokatestvérek, nagybácsik körében nehezen tudna elfogulatlan maradni, és tekintélyt tartani. Nem tudom, mi lehet erre a jó megoldás. Jegyezzük még fel, hogy a szereplők mind rendezett és feddhetetlen családból jönnek, és ez nemcsak külső követelmény, hanem "belső" feltétel: Sanyi ki is mondja, hogy a cigánytelepről egy lépcsőben nem lehet felemelkedni, legalább két nemzedék elszánása és igyekezete áll minden sikertörténet mögött.
S az eddig szóba kerültekkel még távolról sem ér véget a filmben nyíltan vagy csöndes felhangként megpendített kérdések sora. A Romazsaruk végre nem rendőrségi propagandafilm, de nyilvánvalóan nem készülhetett volna el a testület jóváhagyása és támogatása nélkül. Csukásék finom kis dokuja így is érzékeltetni tud valamit abból, hogy a rendőrség húsz év demokrácia után is alapvetően átláthatatlan szervezet, amely azt és annyit mutat meg magából, amenynyit akar; nemcsak a civil kontroll nem jött létre, de mindeddig a politikai irányítás lanyha próbálkozásait is simán hárítani tudta.
És most már abszolút témánál vagyunk. Miért ilyen kevés a roma rendőr mind a filmben, mind az életben? Azt minden érintett pontosan tudja, hogy a cigány rendőrök számarányának növelése a társadalmi béke és mobilitás fontos eszköze (lehetne), ezt időről időre hangoztatják is, hivatkoznak az amerikai meg a brit példára, de érdemi változás nem történik. (A halasi rendészeti szakközépiskolában Bea az egyetlen roma származású az évfolyamon; az egész megyében három diák számára írt ki ösztöndíjpályázatot a kapitányság.) Néhány százan lehetnek ma az aktív roma rendőrök, ami túl kevés ahhoz, hogy társadalmi méretekben érzékelhető legyen, de még ahhoz is, hogy a testületen belül komolyabb (ellen)súlyt képezhessenek.
Csukás Sándor és Oláh Kata dokumentumfilmje nagyszerű vitaanyag, amelynek alapján értelmes párbeszéd indítható a jelenkori magyar társadalom fontos problémáiról. Ezt a célt az alkotók valóságismeretén és elfogulatlan kíváncsiságán túl az szolgálja, hogy prekoncepciók nélkül kezdtek munkához, láthatóan nem akartak mindenáron sikersztorikkal előállni és a gömbölyű, simára csiszolt világkép helyett mertek sarkosan fogalmazni. Így a Romazsaruk a kész válaszok sulykolása helyett fogas kérdésekkel áll a néző elé. A film erénye még a jeles operatőr, Csukás fényképezése és Barcza Gergely (Besh o droM) zenéje: mindkettő azzal ad nyomatékot a rendezői szándéknak, hogy nagy ívben elkerüli a sztereotípiákat.
Az HBO filmje, következő vetítés: december 15-én, szerdán, 4.55-kor
