A Magyar Nemzeti Filmarchívum idén tavasszal elindított, filmklasszikusokat népszerűsítő DVD-sorozatát eddig is sokra tartottuk, és teleírtuk vele az újságot (Ludas Matyi, 2010. június 24.; Egri csillagok, 2010. augusztus 19.; Fotográfia, 2010. október 7.; múlt heti számunkban pedig Gaál István Sodrásban című művéről található jegyzet). Ám ezúttal egy egészen különleges összeállítás jelent meg e sorban (ráadásul tele extrákkal). Egy kétlemezes kiadványon három Jókai-adaptáció Az aranyemberből: Korda Sándor 1918-as némafilmje, ami a maga idejében kétségkívül vérbeli szuperprodukciónak számított, nemcsak háromrészes hosszúsága (6 kilométer filmszalag) miatt, de kivitelezésének feltűnő igényessége okán is, hogy a csillogó sztárparádét már ne is említsük. A filmek akár (erősen ellenjavallt) felületes szemlélése közben is hamar észrevehetjük, hogy e mű - olykor kvázi a regény ellenében - mekkora hatással volt a további feldolgozásokra. A legszembetűnőbb ilyen utóhatás például, hogy a Timár Mihályt Kordánál megformáló Beregi Oszkár fizimiskáját tekintve (sűrű, fekete ember) száz százalékig ellentéte Jókai hajóbiztosának (vékony, inas szőke fiatalember).
Gaál Béla 1936-os - jelen állapotában szerbiai 16 mm-es nitrofilmből kiegészített, megfeszített munkával megmentett -, anno ugyancsak nagy erőket mozgósító (az operatőr például Eiben István) munkájában Kiss Ferenc sokkal inkább emlékeztet Beregire, mint a regényalakra. S végül Gertler Viktor 1962-es színes kirakatfilmjében sem sokat tétovázott, Csorba András elődeinek alig is korszerűsített mása. Érdekes, hogy tán Beregit leszámítva egyikük sem tartozott kora felkapott filmcsillagai közé - neki is inkább e film után jött el a nagy élet: a kommüntől Kertész Mihályon át Fritz Langig, gyakorlatilag egy merő üldöztetésben, földönfutóként. Csorba András kis túlzással egész pályája során csak ezért a filmszerepért mozdult ki Marosvásárhelyről, ott persze - méltán - ő volt a színészkirály, tanított, igazgatta a színházat, Othello volt és Macbeth, de eljátszotta Stanleyt is A vágy villamosából. És igen, Timár megformálásához elsősorban kiállás kellett, az meg aztán volt neki. Kiss Ferenc elég sok filmben játszott, s vászonteljesítményéről csak elismerő hangon szólhatunk, ám elsősorban ő is a színpadok hősalakja, s az sem meglepő, hogy csomó, Csorbával azonos szerep (Othello, Macbeth, Petruccio A makrancos hölgyből) találta meg. Ne szépítsük, a magyar filmgyártás úgy látta jónak, ha Timár Mihály amolyan Bánk bán-szerű figuraként jelenik meg a moziban...
Visszatérve a technikai/gyakorlati tudnivalókhoz, a Korda-film emlegetett gigantikus terjedelme sajnos csak szép filmhistóriai emlék, mára egy Németországban fellelt rövidített változat maradt ránk vetíthető, illetve felújítható állapotban. A lemez tanúsága szerint az utógondozás sikeresnek mondható, a némafilmes sztenderdhez képest így is elég hosszú, 84 perces változat kompakt mű, ugyanakkor persze (tán épp a kurtítás miatt) elég érdekes arányokat mutat. Korda későbbi követőivel szemben (akik semennyit) nagy teret szentel a mű voltaképpeni előzményeinek, mely sztambuli színben fellép a főgonosz, Krisztyán Tódor ősz atyja is, Maxim - legalább akkora nagy disznó, mint kedves csemetéje, s egymás orra alá is feszt borsot törnek. Különben is, nyugodtan mondhatjuk, hogy Korda kezeli legszabadabban az irodalmi matériát, így az egész estét betöltő - sűrű német nyelvű inzertezéssel felszerelt - film egészen különleges kaland. Külön említést érdemel benne Darvas Ferenc nagy terepismeretre valló, lendületes zongorakísérete, és a kor általános színvonalát olykor látványosan felülmúló színészi játék. Nehéz összehasonlítani a némafilmes játékot a hangosfilmekkel, de a két, szinte lehetetlen feladatot jelentő női főszerep, Timéa és Noémi csupán e műben tekinthető megoldottnak (Makay Margit és R. Lenkeffy Ica előadásában). Ám Az aranyembernek van egy extrémül hálás szerepe, ha azt mondjuk, jutalomjáték, nem mondtunk semmit: a már említett Krisztyán Tódor. Az 1915-ös Tiszti kardbojt c. filmben debütáló és magát gyakorlatilag egy életre a snájdig katonatiszt skatulyájába bejátszó Rajnay Gábor felejthetetlen a sors és önnön aljassága verte nyomoronc szerepében, gesztusai, kedélyes játéka nyilvánvaló útmutatásként szolgált az adódó ziccert egyként elegánsan kihasználó két nagyság, Uray Tivadar és Latinovits Zoltán előtt is. S van még két nagy gurítás, amit nem hagyhatunk szó nélkül, Csortos Gyula Brazovics Athanáza Gaál-nál, és Rózsahegyi Kálmán Fabula Jánosa ugyanitt - szerencsétlen Fabulát hanyagolják az adaptációk, míg Jókainál sorsa beteljesedik, Korda egyszerűen levegőnek tekinti, s Gaál sem mutatja meg, mi lesz vele, a színes filmben pedig Basilides Zoltánnak tán csak egy jó húzása, ha van valami pálinkásbutykosból - ezzel együtt Rózsahegyi zseniális. Csortos meg teljes főszínészi nagyságában elbődülvén többször egy külön film a filmben (arról azért beszélhetnénk, hogy nagyáriái mennyire tesznek jót a műegésznek).
S ha már itt tartunk (hogy műegész meg ilyenek), gyorsan tisztázzuk, mivel is van dolgunk: három darab kalandfilmmel. Nem a nagybetűs magyar filmművészet hófödte csúcsaival, hanem három kifejezetten szórakoztatásra szánt - és ebbéli küldetésében remekül teljesítő - műdarabbal. Melyek még csak teljességre törekvő adaptációnak sem nevezhetők, hisz mindhárom film készítőit csupán részletek - hogy ne mondjam, a zaftosabb részletek - izgatták Jókai történetéből. Ilyenformán vajmi keveset szenteltek energiáikból Jókai lankadatlan társadalomjobbító szenvedélye e regénybe eső paszszusainak, melyek legfőbb vagy egyetlen csapásiránya a kapitalizmus engesztelhetetlen, bár kétségkívül jogos (olyan népszerűen jogos) bírálata. Az ez irányú érdektelenséget legkajánabb arccal természetesen Gertler Viktor opusán kérhetjük számon, hiszen a kapitalizmus ekézése 1962-ben úgyszólván kötelező gyakorlatnak számított. Voltaképpen bele is érthet a néző akár mindegyik filmbe is hol többé, hol kevésbé valami ilyes szándékokat, de az csak a történet fordulatainak csalfa fénytörése - Jókai nem hagy megfeledkezni róla. A szereplők közti kommunikáció főcsatornája az ilyen-olyan szintű korrupció, s emberek pusztulnak bele a kapitalista hétköznapokba, vagyonok úsznak el (olykor szó szerint) és támadnak, minden esetben elég obskúrus utakon.
Nem, a filmalkotókat csak egy érdekelte igazán, az ellentmondásos hős, meg kell becsülni, ritka az, mint a fehér holló - legalábbis a moziban, speciel Jókainál nem marslakók, gondoljunk például Korponay Jánosnéra (sz. Géczy Julianna) vagy éppenséggel Ocskay brigadérosra. De Timár még e kétkezi hazaárulók közt is egy minősített eset, mert alsóbb pályákon vét: csal (egy nettó bigámista) és lop (attól, akitől legkevésbé kéne) és hazudik (mindenkinek, aki szembejön) - és mégis neki szurkolunk, még akkor is, ha az elgondolás, mi ezekre serkenti, merő jó szándékkal kikövezett öncsalás. Ilyenformán Timár kétségkívül ideális mozihős. Mégis a filmesek alapvetően gyávák, s ebben rejlik a legfőbb adaptációs probléma, nem a technikában, nem a ráfordított pénzben és invencióban, inkább a "a néző így akarja" jelszó mögé bújó szolgai gyávaságban. Mindhárom filmet ugyanis egy heppiendnek látszó ponton rekesztik be, Kacsuka oltár elé vezeti a többszörösen megcsalt, elárult és megrabolt Timéát... Csak Gertler merészkedik odáig, hogy Athalie átokkal felérő kifakadását is megmutassa, de a következményeinek kitalálását már ő is ránk bízza.
Mert ha valaki elfelejtette volna, Jókai regényének szörnyű vége van: generációkra előre kicsinálja a veszteseket a maesztró.
Forgalmazza a Magyar Nemzeti Filmarchívum
