Nevem Victor, nagy bennem a lőinger - anonim szexfüggők öngyógyító kezelésén ülünk -, szervusz Victor, bátor vagy, Victor! A terápia hopmestere, a legnagyobb dugózúzó a lassan nyolcvan felé bandukoló Joel Grey, aki bár a Kabaré konferansziéja (1972) óta csekély maradandót alkotott, inkább a "bokréta a filmek kalapján" szerepkörben tündökölt, vagyis mindig roppant sikkes volt felléptetni őt, most is sokatmondóan hozza a sztenderdjeit: néz és vigyorog. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy filmünk a Harcosok klubja irodalmi alapanyagát szerző Chuck Palahniuk művének adaptációja, hát ideje lassan ablakot nyitnunk, mert vágni lehet a kúlszagot. Mellesleg a könyv magyarul is megjelent, 2007-ben a Cartaphilus Kiadónál, Varró Attila fordításában, Cigányút címen (úgy tűnik, ez nem annyira tetszett a dvd forgalmazójának; olvastam is egy helyen Fulladás vs. Cigányút tárgyú felszólalást - a lényeg, hogy ne legyen semmi kőbe vésve). És mondok még valamit, Anjelica Huston dzsal kiskamasz fiacskájával egy - feltehetően lopott - iskolabuszon valahol Amerikában (nem, majd kölcsönözték; anyám, add el a házat: már a felénél olyan sok!).
Nos, az ilyen nemes matéria nyilván megremeg a szerencsétlen filmes keziben (még azt is mondják rá, hogy minimalista, szerencsére csak a nyelvére, különben röhögnöm kéne). Aztán úgy is marad, remegve dráma és komédia közt, a senki földjén. Jobb perceiben itt, rosszabbakban ott, s ebben jelentős szerepe lehet annak, hogy színész (aki persze hobbi-forgatókönyvíró is, s jelen szereposztásban is gondolt egyet magára) rendez színészt, kit is rendezhetne. Ilyenformán a manapság felettébb keresett Sam Rockwell valahová, a Három testőr-parafrázisok közelébe (ahol vagy a testőröknek, vagy a szolgáknak muszáj retardáltnak lenniük) lövi be a figurát, s híven teljesít (tipródó hős egy debilis Planchet eszközeivel). De a tényállás sem különb a Deákné filmvásznánál, Victort azért gyűri maga alá az akut baszdüh, mert nehéz gyerekkora volt - lehet ebben azért valami igazság; tegye a szívére a kezét, kedves olvasó, van önnek olyan rokona, ismerőse, üzletfele, akinek a kedves édesanyja iskolabuszt lopott?
Hogy a dedó - jaj, hoppá csak, két énem van, mindkettő Mr. Hyde - kétségkívül jó üzlet, azt már volt módunk tapasztalni a Harcosok klubjában, most pedig a pubertáson túli pelenkázás terén szerzünk beható ismereteket: Chuck Palahniuk a felnőtt bőrbe bújtatott bébilelkek költője, vagy inkább szemérmetes fűzfapoétája, amiért is a szexmániás óriáscsecsemőről szőtt története fényévekkel marad lehetőségei alatt - nem csupán a moziban.
Hovatovább a mozgóképes adaptációnak van egy nagy fórja, a végére odabiggyeszt egy mélyen önreflexív gesztust - még ha az csak innen látszik is. Nem is spoiler, ha elárulom, hogy jön Isiah Whitlock Jr., és elviszi a hőst. Ennél már csak a nagyanyám kúlabb, amikor elteszi a szilvalekvárt. Mert Isiah Whitlock Jr. az a színész, aki a világon legszebben mondja, hogy shiiiiiiiiiiiiiiiit - és most is mennyire igaza van! De ha elhiszik nekem becsszóra, hogy nevezett művész Az utolsó éjjel (25th Hour; 2002) című Spike Lee- filmben Edward Nortonnak (Harcosok klubja) is mondta a Drótban szállóigévé lett hosszú shiiiiiitjét, akkor belátják, nincs menekvés: a kúlkígyó nem csak enfarkába harap, alkalmasint senki sincsen tőle biztonságban.
Forgalmazza az InterCom
