A narrátoron kívül két főszereplője van Grass önéletrajzának - amelyik egészen az író 32 éves koráig, 1958-ig követi az életét, eléggé szeszélyes logika mentén (ehhez az emlékezetről, vagyis inkább felejtésről szóló meglehetősen banális kijelentések, olykor szórakoztató axiómák, illetve a legautentikusabb személy, a könyv tárgyának tollából származó, kedvenc Olivettijén legépelt alkotás-lélektani megfigyelések szolgáltatják az alapot), összevissza szökellve az időben, és ily módon, a fülszöveg állításával szöges ellentétben, egészen a legközelebbi múltig, a nagypapakorig ábrázolja az egyik leghíresebb német író, Günter Grass életének bizonyos, általa fontosnak talált eseményeit -, és ez a két főszereplő Oskar Matzerath és XVI. Benedek pápa.
Oskar - a szerző sok más kifundált alakjával és alteregójával egyetemben, de mégis főleg ő, az
áruvédjegy,
a bádogdob püfölője - a könyvben rendszeresen szólásra jelentkezik, hogy elmondja, miből lett, hogyan jutott észbe, mely motívumokból szövődött, egyfajta kényszeres önirodalomtörténeti adalékként (amelynek egyik funkciója, hogy ama legsikeresebb könyv fénykörébe vonja a későbbi, vitatottabb műveket, illetve hitelesítse az életművet az élet tényeivel), egyúttal illusztrálva a szerző talán leginkább végiggondolt gondolatát, amelynek lényege, hogy életünk adott pillanatában voltaképpen későbbi alakzatok mozzanatai vagyunk, s azok ugyanúgy megelőlegeznek minket - e későbbi, olykor általunk teremtett figurák, jellemek, vagy megtörtént események -, mint mi őket: ilyeténképpen idő, jellem és élettörténet összefüggései egészen másként vetődnek föl. Amit egyszer Kurtág György úgy fogalmazott meg, hogy Schubert sokat tanult Schönbergtől és Debussytől. A Bádogdob Oskarja a szerző szerint beszippantotta G. G. gyermekkorának eseményeit, és azok most már az övéi: "hírnévre tett szert és idézhetővé vált, s onnantól fogva könyvborítók között létezik és törekszik... halhatatlanságra" - magyarán, e tények megszűntek puszta élettények lenni, s ez már, vitatható tények esetében, talán virtuális fölmentést is jelent, az élet csúnya tényei irodalomtörténeti tényekké desztillálódnak. S mivel profi, a transzponálást is beépíti a kétfejű Oskar-Günter (sőt: Goethe) figura közös, ködösítő fikciójába: "...persze mindenfélét lehetne még mondani költészetről és valóságról, ki kinek mit adott a szájába, melyikünk hazudik pontosabban, Oskar vagy én, kinek kell végül is hinni, mi hiányzik itt-ott, és ki kinek a tollát vezette." (320. o.)
Benedek pápa mint egy bizonyos "Joseph" tűnik fel, akivel a 158. oldalon a Bad Aibling-i fogolytáborban kockázik a szerző, s ez utóbbi "[k]ulacsa félig üres. Kienzle gyártmányú, világító számos karórája - apjától kapta születésnapjára - kitudjamikor megállt." Néhány észrevétel kedvéért itt mi is megállunk: az egyik a fordításra (Győri László munkája) vonatkozik. Én "világító számlapú"-t mondanék, a félreértések elkerülése végett, mert nem "számos karórája" volt, csak egy. A másik észrevétel fontosabb: ez a "kitudjamikor", több más hasonló szószörnnyel együtt ("nemistudomhány", "nemtudommégmimásra" stb.), amelyek a könyv elején csak úgy hemzsegnek, a végére
szerencsére ritkulnak,
borzolja az olvasó idegeit. Van mágikus logikája ugyanakkor e szómicsodáknak a műben (azon kívül, hogy a bizonytalanságot és homályt fejezik ki és fokozzák, ismét csak az önfelmentés irányába mutatva, amiért legszívesebben a következő alcímet adnám írásomnak: Herr Nemtompontosanmintvolthogyvolt kalandjai a Harmadik birodalomban és még 14 évvel azután): egyik forrásuk a fontos gyerekkori olvasmány: Grimmelshausen Simplicissimusának Baldanders-e (magyarul: "Márismás"), akiről a leendő pápával való kockázása előtti oldalon azt írja: "De vajon mit látok, amikor azt a magányos páncélgránátost, egy a korában már jól benne járó ember korai kiadását figyelem...? ...ahhoz a Grimmelshausen istállójából való hőshöz hasonlít, akinek a világ egy labirintusszerűen zegzugos bolondokháza, amelyből csak tollal és tintával egy 'Márismás' nevű alakjában foghat szabadulni." És még korábban (39. o.): "Világéletemben másutt és másvalaki szerettem volna lenni, az a 'Baldanders'... a félelmetes, egyszerre taszító és vonzó alak, aki megengedte, hogy a muskétás plundrájából loncsos remeteruhába bújjak." (A "muskétás plundrája" nyilván az SS-egyenruhára vonatkozó homályos metafora.) Itt muszáj lesz Borges leírását idéznem e figuráról, mert megelőlegzi a képzőművésznek (szobrásznak és grafikusnak) induló Grass totemisztikus, anyagelvű ars poeticáját: "Egy erdőben sétálva kőszoborra bukkan a regény hőse, s egy ősi germán templom bálványának véli. Mikor megérinti, megszólal a szobor, hogy ő Márismás, majd sokféle formát ölt: ember, majd tölgyfa, disznó, kolbász, lóherés mező, trágya, virág, virágos ág, szederfa, selyemszőnyeg és még ezernyi más dolog és lény, míg végül ismét ember. ...[a regény] első kiadásában olyan lény metszete szerepel a címlapon, akinek szatírfeje van, embertörzse, kitárt madárszárnya, halfarka, s aki a kecskelábával és keselyűkarmával egy halom álarc tetején áll, melyek talán a lehetséges fajok egyedeit jelképezik. Az övén kard lóg, a kezében nyitott könyvet tart, melynek ábrái közt van korona, vitorlás, kupa, torony, csecsemő, dobókocka, bohócsipka és egy ágyú is." (Képzelt lények könyve) Ezeknek az összenövesztett szószüleményeknek a másik indukálója egy vele együtt besorozott fiatal Jehova tanúja, aki folyton azt hajtogatja (a kezébe nyomott fegyvert kiejtve a kezéből): "ilyetminemteszünk", és aki ugyanúgy eltűnik, mint akkoriban sokan mások, és akinek eltűnésére a fiatal Grass ugyanúgy nem kérdez rá, mint a többiekére. Utolsó stilisztikai megjegyzés a megállt órájú fiatalemberhez: föltűnő az egyes szám harmadik személy gyakori használata, miközben az író fiatalkori önmagáról beszél. Ahogy közeledünk a mához, jellemző módon egyre ritkábban él vele, ám ez a korai időkre vonatkozó hárítómechanizmus, amellyel néha még egy bekezdésen vagy mondaton belül is váltogatja az "én"-t és az "ő"-t (bár regényeiben is eljátszik ezzel), végül egy olyan kiherélt mondatba torkoll, amelynek már nincs se személye, se iránya: "Ezzel a hátralévő években bizonyosan együtt kell élni." (129. o.) A semleges többes szám (az "éveimben" helyett), és a főnévi igenév (az "élnem" helyett) annál árulkodóbb, mivel az előtte levő oldalon egy igencsak szónoki kérdés üti meg a szemünket: "Fel kell tennem a kérdést: vajon ugyanúgy elborzasztott-e a dupla S, amit akkor a sorozóirodán nem lehetett nem észrevenni, mint ma - hatvan év elteltével - borzaszt el, ahogy leírom?" A kérdés szónoki és csak időhúzásra szolgál. A könyv tele van ilyen kérdésekkel, amelyeket - az emlékezet esendőségére hivatkozva - Grass részben azért tesz föl, hogy olvasóját elbizonytalanítsa. (Nem állítom, hogy mindenre emlékeznie kellene.) A kamasz Grass, aki egy évvel azelőtt (már a sztálingrádi vereség után) önként jelentkezett a hadseregbe, ám eltanácsolták, és megnyugtatták, hogy majd úgyis sorra kerül, ugyan miért borzadt volna el a győzelmet jelentő rúnáktól? Amelyeket véletlen katonaszökevényként is egy szökevénytársa tanácsára operált le az egyenruhájáról - tudjuk meg máshol és később. Mint ahogy az a stiláris késleltetés is árulkodó, hogy csupán a 271. oldalon, amikor már úgymond túl van rajta, kerít rá sort (csillésfiú, a háború után, s a mélyben hallgatja a bányászok vérre menő vitáit), hogy egyenes szavakat használva kimondja: "[e]gykori ifjú náci meggyőződésemet - úgy tűnt - alaposan kiizzadtam magamból." És csak a 315. oldalon, egy visszaugró emlékezésben láthatjuk őt "a Hitlerjugend téli egyenruhájának hoszszúnadrágjában". (Kiemelések tőlem, F. A.) Író, tudja a mágikus hívószavak erejét.
De vissza a pápához (és a 159. oldalon levő idézethez): "Bárcsak már most meglenne az a bőr kockázópohara a három elefántcsont kockával, amelyet csak később, a háború végét követően fog zsákmányolni. A Bad Aibling-i fogolytáborban ezekkel fog majd egy vele egyidős bajtársával kockázni, kockával kivetni a jövőt. Josephnek fogják hívni ezt a bajtársát, aki olyan céltudatosan katolikus lesz, hogy mindenáron pap, püspök, sőt, ha lehet, bíboros akar majd lenni..." (A sokat sejtető három pont a szerzőé.) "De ez egy másik történet, amelynek kezdete eltéved, és ehelyütt, a setét erdőben nincs is keresnivalója."
Azt hihetnők, ez a szellemes sorsanekdota be is töltötte szerepét e memoárban, de nem: a könyvben még sokszor lesz keresnivalója,
sötét erdőben,
világos tengerparton: még 18-szor (!) sort kerít rá a szerző, hogy fölidézze: egykor ő egy német hadifogolytáborban kockázott a vele egykorú leendő pápával (196., 223., 229., 230., 256., 288., 272., 278., 330., 333., 334., 374., 431., 432., 433., 434., 451., 475. oldalak). Vajon miért kíván az egyszerű és hatásos anekdotából ez a szenvedélyesen vallástalan szerző az egész könyvön keresztülhúzódó mitográfiai legendát fabrikálni? (Az, hogy egy düsseldorfi kocsmában tíz percig együtt játszhatott Louis Armstronggal, nem ébresztett föl benne effajta ismétlési kényszert.) Ködlik, hogy pápává választásakor Ratzinger bíborosról is mondták: a Hitlerjugend tagja volt. S narrátorunk, világhírre szert tett Nobel-díjasként maga is egyfajta irodalmi pápává vált, fejedelemmé. Két sors, mely úgymond tükröt tart egymásnak. Sőt: igazolja egymást. A két kamasz-katona, akik mindketten, az egyik művészetével, a másik a katolikus egyházban betöltött fontos szerepével, öregkorukra megváltják ifjúkoruk esetleges eltévelyedését.
A 330. oldalon, amikor arról ír, hogy a családban nem volt beszéd tárgya, hogy anyját hány orosz katona erőszakolta meg, és hogy azért áldozta föl magát, hogy mentse a lányát, van egy fúgaszerű összefoglalás, ahol, ismét időnként elszemélytelenítve, bár meglepően sok első személyt használva, végigtekint háború előtti és háború alatti önmagán: azt hinnénk, a könyvnek ezen a pontján már nem lesz szüksége a sokat sejtető három pontokra: de egy merő három pont az egész bekezdés. Nem köteleznék senkit a három pont eltörlésére, de itt is fölvillan az a kissé őszintétlen bizonytalanság, eldöntetlenség, amelyet éppen ettől a szerzőtől nem szoktunk meg. Talán éppen az évtizedeken át képviselt erkölcsi intranzigenciájának az ára ez a meglepő stiláris relativizmus (mint az amerikai neokonzervatívok, akiknek legharciasabb tagjairól mostanában sorra kiderül, hogy homoszexuálisok vagy házasságtörők, vagy simán korruptak).
De tudatosabb, jelentősebb, sőt, általam nem kedvelt szóval élve: formátumosabb szerző Grass annál, hogy ezt a relativizmust ne dúcolná alá. Egyik szobrásztanárától azt tanulta: "...amíg csak lehet, tartsam nyersen szobraim felszínét... mert megtéveszti a szemet, ha időnek előtte sima felületet kapnak... Ezt a módszert később a kézirataimban is alkalmaztam, újra és újra föllazítottam és változatról változatra mozgásban tartottam a szöveget." (354-355. o.) S egy még meglepőbb - és elég vakmerő - krédó a 337. oldalról: "Aki hivatásánál fogva éveken keresztül arra kényszerül, hogy önmagát zsákmányolja ki, az előbb-utóbb már csak a maradékokat fogja hasznosítani. Sok nem maradt. Ami... alakítható és torzítható, végül nagy ugrásokkal haladva hol előre-, hol visszafelé elmesélhető volt, elnyelték, majd szózuhatagok formájában kiválasztották a mindent fölfaló szörnyek, a regények. A lírai anyagcserét az epikai követte. A sok bélsár után - ami mind könyvvé lényegült át - kicsírázott a remény, hogy végre kiürültem, tisztára sepertem, kiírtam magam."
Az ő hagymája nem Peer Gynt hagymája. Az kiderül a könyvből, milyen jó szakács, az általa készített ételek listája után ebben nem is kételkedem (s a könyv egyik legszebb, valósággal örkényi epizódja, a hadifogolytáborban tartott virtuális főzőtanfolyam leírása). De ez a Grass-hagyma valahogy furán viselkedik a héjakra írt, rájuk karcolt szövegekkel. A helyes metaforahasználathoz szívesen idéznék
egy másik szakács,
Petri György A hagyma szól című verséből. Grass, a szakács híres emberek egész sorát hívta meg egy kis asztali beszélgetésre, ám - talán a hivalkodás bűnét enyhítendő - elmondja azt is, hogy sok híres lakomavendége (filozófusok, költők) már több évszázada halott. Az egyes fejezetek élén díszelgő hagymaábrázolatok azonban valami nem természetes, nem szakácsi gesztusról tudósítanak: a szerencsétlen hagymát nem hámozzák, nem is hántják ezeken a rajzokon, hanem félbevágják, és elevenen megnyúzzák.
Nem vitatom, kísérletet tett erre a szerző, az önélveboncolásra.
A kísérlet csak félig sikerült.
Európa Könyvkiadó, 2007, 494 oldal, 2800 Ft
