Jóval népesebb azonban a nem olvasók klubja, köztük a funkcionális analfabétáké (nálunk 20 százalékra teszik a számarányukat), egy nekik szánt film még nagyobb nézőszámmal kecsegtethet - amennyiben feltételezzük, hogy járnak moziba. Mivel erről nincsenek pontos adatok, öszvér megoldás született: adjunk mindenkinek egy kicsit. (Stieg Larsson Millennium-trilógiájának mind a három kötete megfilmesült, az utolsó kettőt mások készítették, szerényebb költségvetésből és még szerényebb igényekkel.)
A forgatókönyvírók heroikus munkát végeztek a hatalmas anyagon: a regény vagy 600 oldalas, és bár lektűrről beszélünk, ez egyszer nem az duzzasztja fel a terjedelmet, hogy egy egyszerű cselekvés leírása, például ha az egyik szereplő kimegy a szobából, fél oldalt tölt meg (elindul az ajtó felé, gyorsan vagy lassan lépked, odaér az ajtóhoz, lenyomja a kilincset stb., stb.). Valóban dús az anyag, s a tematikus gazdagság nem elhanyagolható szerepet játszhatott a könyv sikerében. A tetovált lány (a magyar kiadás az angolszász címet vette át, az eredeti cím Nőgyűlölő férfiak) több fő- és még több mellékszereplőt mozgat; a fontosabb figuráknak párhuzamosan követhetjük az életét, a mellékalakok értelemszerűen a főhősökkel való interakciókban lépnek színre, de még róluk is többet tudunk meg a szokásosnál - ezzel magyarázható, hogy az idegen nyelvű olvasó sem zavarodik meg a svéd nevek garmadájától, mindig (vagy majdnem mindig) azonnal tudja, kiről van szó. Dramaturgiai szempontból az abszolút központi hős a szerző alteregójának tekinthető Mikael Blomkvist újságíró, az ő kezében futnak össze a szálak, de a legizgalmasabb figura kétségtelenül a címszereplő, Lisbeth Salander, akinek nemcsak, hogy megvan a saját, Mikaeltől független élete, de minden eszközzel gondoskodik is arról, hogy abba senki ne lásson bele - kivéve a mindentudó elbeszélőt és jóvoltából az olvasót.
Az első kötet vezető szála egy negyven éve eltűnt, a gyanú szerint bűncselekmény áldozatává vált lány után folyó kutatás, amely az ötvenes években kezdődött és máig tartó gyilkosságsorozat felgöngyölítésével végződik. Ám nem kevésbé érdekesek a Millennium című független gazdasági-társadalmi folyóirat körül zajló események, amelyek szintén nem nélkülözik a bűnügyi vonatkozásokat. Ott van azután Lisbeth Salander sötét, kísértő múltja (amelyre majd csak a trilógia végén derül fény) és zaklatott jelene... A rokonok, barátok, üzletfelek és ellenlábasok segédletével mindez televényes regényanyaggá áll össze, amelyet Stieg Larsson jól megírva, világos szerkezetben prezentál az olvasónak.
A szerző már nem érte meg a világsikert, ötvenévesen váratlanul meghalt, így másokra maradt a filmre írás nehéz kenyere. Alighanem a rajongókra tekintettel igyekeztek szinte mindent és mindenkit átmenteni, ami egyszerre tömény, akciódús és felvizezett cselekményt eredményezett. Ez a legnagyobb jóindulattal is paradoxonnak, még inkább képtelenségnek vagy hülyeségnek hangzik, de meg tudom magyarázni. A felszínen vastagon áll egy nagy olajfolt, terjeng és szivárványszínben játszik, de nincs mélysége. Hiába sorakoztatják fel a vásznon a Millennium teljes stábját, csak elmosódott tablókép marad a folyóirattal és az örök barát, szerető, munkatárs Erikával egyetemben. Az is kérdéses, mit tud kezdeni a film alapján a népes Vanger-klánnal az, aki nem olvasta a regényt. Niels Arden Oplev több mint két és fél órás monstruma szolgaian követi a könyvet; túl sokszor folyamodik az irodalom eszközeihez, és éri be azzal, hogy képekkel illusztrálja a párbeszédeket és történéseket. A cselekmény jó része egy kis szigeten játszódik, amelyről pontosabb fogalmat alkothatunk a könyvben található kezdetleges térképek, mint a kamera segítségével. Az alkotók sajátos módon ott érzik magukat elemükben, ahol számítógépes programok vagy keresőmotor működését, a szkennelés vagy a Photoshop műveleteit lehet mutogatni, míg egy egyszerű akciójelenet mindössze három szereplővel (egy láthatatlan orvlövész, egy menekülő ember és egy erdő) már túl nagy kihívásnak bizonyul.
A film egyik fő erénye az alakításokban van, jóllehet a színészek eleve hátránnyal indulnak az olvasóknál. Alig hihető, hogy bárki is Noomi Rapace-t képzelte maga elé a vasággyal együtt negyvenkilós Salanderként, akit nem akarnak kiszolgálni a sörözőkben, mert huszonöt éves létére kamasz lánynak nézik; aki anorexiás külsejét megcsúfolva képes felfalni egy fél disznót; akit nem elég fejbe lőni és eltemetni, mert három golyóval a testében is kikaparja magát a föld alól, és lesz nemulass. A művésznőt dicséri, hogy a néző kezdeti berzenkedését legyőzve elfogadtatja magát Lisnek. Az újságírót játszó Michael Nyqvistnek más természetű nehézségeken kellett úrrá lennie. Mi tagadás, a regény szemérmetlenül vadromantikus figurákkal dolgozik, s köztük is a legneccesebb Blomkvist, a szerző alakmása, akiről megtudjuk, hogy tehetséges, intelligens, laza, ugyanakkor erkölcsi integritásában kikezdhetetlen, jóképű, nők tömegei buknak rá, és verhetetlen az ágyban (a neten egy ideig azt találgatták, hogy Fincher hollywoodi remake-jében Brad Pitt vagy George Clooney kapja-e főszerepet, anyám, borogass!). Nyqvist ezzel szemben földi halandó, kis sörhassal, számos gyarlósággal és a forgatókönyv fazonigazításának köszönhetően jóval szerényebb számú hódítással.
A felsorolt hibák persze csak a regény ismeretében tűnnek fel. Aki mozinézőként találkozik először a történettel, azt holtbiztosan nem éri csalódás, A tetovált lány ugyanis minden hiányosságával együtt magasan kiemelkedik az átlag mozgóképes krimik és thrillerek tömegéből.
A Budapest Film bemutatója
