Csikorog, csörömpöl, recseg - Iceage: You're Nothing

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. március 20.

Zene

A tizenéves koppenhágai punkok által alapított Iceage majdnem pontosan két éve jelentette meg bemutatkozó lemezét, igaz, akkor még csak egy kis dán kiadónál - a mértéktelen hájpra és az azt követő nemzetközi robbanásra úgy nyár közepéig várni kellett. A lemez, amellett, hogy produkciós szempontból akár az akkoriban még bőven pörgő új lo-fi-hullámhoz is köthető volt, meggyőzően idézte a hagyományosan a Joy Division örökségéből levezetett komor posztpunkot, Steve Albini különböző zenekarait, a tengerentúli punkrocknak azt az izgalmas korszakát, amikor még nem hívták feltétlenül hardcore-nak, és még sok minden mást is.

Aztán ott volt a popérzékenység, valamint az a fajta, leginkább kamaszokra jellemző nemtörődöm, tét nélküli nihilizmus, amiről mindig nehéz eldönteni, hogy valami hülye póz, vicc, vagy esetleg teljesen komoly, ám az kétségtelen, hogy valódi közösség- és identitásformáló ereje van. A lelkesedés pedig azóta sem csappant: a zenekar időközben ún. nácigyanúba is keveredett (ez azért tényleg a legnagyobbakkal szokott megesni, gondoljunk David Bowie-ra, Brian Ferryre vagy a honfitárs Lars von Trierre), a frontember Elias Bender Ronnenfelt pedig, aki nagyjából úgy néz ki, mintha egy menő fiatalokat megcélzó ruhamárka reklámarca lenne, mára gyakorlatilag afféle "alternatív tiniidollá" nőtte ki magát az interneten.


A friss lemez, bár sok újdonságot nem árul el a zenekarról, nem csalódás: a hivatkozási pontok nagyjából ugyanazok maradtak, a tempó veszett, a gitár fémesen csikorog, a dob csörömpöl, a basszusgitár betorzítva recseg, Ronnenfelt többnyire rokonszenvesen bunkó hangon kiabál, igaz, az előző lemezhez képest valamelyest több pátosszal a hangjában, és még egy-két igazi sláger is akad: az In Haze például kifejezetten fülbemászó. Ha American Apparel-pólóban tervezzük kirobbantani a totális anarchiát, az Iceage lemeze idén is remek választás - bár koncerten megnézni talán még jobb lenne.

Matador/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.