Az Art Universitas program keretében létrehozott - azaz az egyetemi felújítások, új épületek mellett a beruházás egy százalékát kitevő összegre támaszkodó, pályázati úton és komoly zsűrizésen átesett - művek ár-érték arányait vizsgáló hivatalos eljárás eredményeképpen megszaporodtak a kortárs képzőművészet elleni internetes bejegyzések. Ezek ugyanazokat az untig ismert közhelyeket szajkózzák. Az érthetetlenség (az absztrakció) elutasítása és a közízlés (a figurativitás) felmagasztalása mellett igen gyakran kétségbe vonják a művészek technikai tudását (harsányan hirdetve, hogy "ilyet a majom, a gyerek vagy akár egy szobafestő is képes csinálni!"), nem beszélve a művek értékéről szóló, a művészeti piac működését totálisan semmibe vevő furcsa nézetekről. A kipécézett áldozatok között volt egy monokróm festmény is - pedig az ilyen típusú festményekből igen nehéz politikai állásfoglalásra következtetni, nem beszélve arról, hogy a monokróm és minimalista tendenciák nemigen divatosak a feltörekvő festőnemzedék körében sem.
Erdélyi Gábor a kilencvenes évek közepe óta készít egyedi hangú, monokrómnak tűnő minimalista festményeket, melyeken a finoman megfestett felületek szinte észrevehetetlen színbeli módosulásai, továbbá a van és a nincs határán egyensúlyozó rejtett motívumok dominálnak. A képek koncentrált, meditatív tere sosem elidegenítően hideg, hanem érzékien játékos; az egészen apró részletek, a visszafogott fakturális hatások végtelen szabadságot sugároznak. A Raiffeisen Galériában látható kiállítás egy, az életműben időről időre felbukkanó művészeti/elméleti kérdés - a festmény és a keret, a vászon és a ráma, a lehatárolt tér és a külvilág viszonyát körüljáró probléma - "megoldásainak" újabb állomása. Már egy korai, 1994-es objektje is a szegély kérdésével foglalkozott, a diplomamunkájaként elkészített sorozatban pedig a képformátum síkbeli jellegzetességének megtörésére törekedett: a vásznat "elmozdította", és bebújtatta a vakkeret lécei közé. A most bemutatott művek legközelebbi rokona, a Harmat sorozat 2001-ben készült: itt a látszólag egyneműen megfestett monokróm vásznak felső szélén parányi üvegcseppek sorakoztak.
A tárlat három egységre tagolódik. A Nincs címe sorozatból hat darab "hámozott" festmény szerepel. A "téma" a harminc-negyven centi széles szürke képek már-már barokkosan vad színekben tobzódó, hol fél centiméternyi, hol még ennél is keskenyebb kerete. Ez a senki földjén egyensúlyozó peremvilág pedig nem más, mint a többrétegű színes alapozás után az éleken sniccerrel körbevágott, felfejtett és eltávolított festékrétegek maradványa, a festmény hűlt helyének nyoma, az elbontott múlt jele. De még inkább a szélek pozíciójának kiemelése, a határvidék önállóságának hangsúlyozása, a semmit körülölelő lényeg vizuálisan megfogható ábrázolása.
E képek értelmezési tartományait a művekről készült fekete-fehér lírai filmetűdök bővítik tovább. A fél percnél nem hosszabb lassú svenkek mozgásba lendítik a statikus képeket, s a fények és árnyékok átlós, függőleges vagy vízszintes mozgása különös jeleket ró a monokróm felületekre. A szűkítéssel és árnyékolással többek közt létrejön egy hommage-mű, felidéződik a malevicsi négyzet képe, a művész és a kamera árnyéka pedig előhívja a teremtés gesztusát, a kép terén mindig kívül maradó, az isteni alkotást ismétlő művész képét. A legérdekesebb az a két szkeccs, amely a képhez mint tárgyhoz közelít. Míg a szinte a semmiben lebegő, felülről fényképezett, mellékesnek tekintett élek különös alakzattá állnak össze, a lassan oldalazó kamera egy olyan látószöget közvetít, melyben folyamatosan átfordul a keret által érzékelt kép határa, viszonylagossá és megfoghatatlanná válik, hogy hol is található valójában maga a mű: az éleken vagy a festmény által vetett árnyékon? Meddig tágítható a kép belső tere, hol van a festmény határa? Mi tartozik mihez, miként tud az alig valami, a vékony perem végtelenné válni?
Ha e festményeket egyfajta egyensúlygyakorlatnak tekintjük, a művek harmadik csoportja maga az alig látható akrobatikus mutatvány. Négy fehér dobozkeretben egy-egy képeslap méretű fotót, szürkésfehér képet láthatunk egy alapozott vászon felületéről. Az egészen kicsiny, a keretezett vásznat megidéző képek sarkain pedig pasztás állagú, igen apró, szinte már csak nagyítóval látható kinövések, a gombostű fejéhez hasonlító képtárgyak találhatóak. Miniatűr háromdimenziós szobrok, a sarkok önálló életre kelt folytatásai. Úgy tűnik, Erdélyi átjutott a tű és a tér fokán, leküzdötte a lehetetlent. A megfoghatatlanul finom, érzéki művekbe konceptuális báj keveredik, a pirinyóságot látjuk piedesztálra emelkedni. Erdélyi technikailag tökéletes minimalista alkotásai pedig gyönyörűen példázzák, hogy igenis van élet a peremen.
Raiffeisen Galéria, Budapest V., Akadémia u. 6. Nyitva: május 1-jéig