A mindmáig zajló német múltfeldolgozás keretében a berlini Német Történeti Múzeum új kiállítása a rendőrség - a rendőrségek - szerepét mutatja be a hitleri Németországban és a német megszállás alá került területeken. Ennél azonban tovább is megy: részletesen feltárja, milyen nehézkesen zajlott a rendőrség "nácitlanítása", amely csak a 80-as évekre jutott el a múlttal való elfojtásmentes szembenézésig: az idősebb munkatársakkal szembeni hivatali lojalitást emezek nyugdíjba vonultával ekkor váltotta fel végre a tudatos - igazából kívülről-felülről irányított - önkritika. Ezt az elmozdulást jelzi maga a kiállítás megrendezése is, amelyet a münsteri rendőrségi főiskola részvételével állítottak össze, mégpedig azzal a céllal, hogy az anyag egy része a továbbiakban tananyaggá váljon a leendő rendőrök számára.
Valóban, mintha gyorstalpaló kurzuson venne részt a látogató, ahogy elindul a weimari köztársaság korából, amikor a rendőrség elsősorban baloldali megmozdulások elfojtásában szerzett tapasztalatokat, majd az egymással szemben álló nemzetiszocialisták és kommunisták összetűzéseit kellett megakadályoznia. Eközben - 1926-ban - történetesen éppen egy nagy nemzetközi rendőrség-történeti kiállítással igyekezett "közelebb vinni" a kormány a rendőrséget a lakossághoz. Kérdés, hogy mennyire viselték a szívükön ezt a törekvést maguk a rendőrök, akiknek az egy évvel később rendszeresített kecses tőréről kiderül, hogy túlságos kicsinysége miatt a rendőrtisztek kifejezetten sértőnek és méltatlannak érezték a kényszerű viselését. Ebből persze még nem következik közvetlenül a majdani sima behódolás a nácizmusnak, arra viszont utal, hogy a republikánus kormányzati eszmék egyike, a "népközeli" rendőrség gondolata kezdettől fogva légüres térben mozgott, az érintettek szívesebben tekintették magukat a hatalom képviselőinek. A rendőri vezetés ekkoriban a szakmaiságát igyekezett tökéletesíteni a közlekedésrendészettől a bűnüldözésig, miként erről egy csinos, zsebben hordható nyombiztosító készlet tanúskodik.
Az 1933. januári hitleri hatalomátvétel után látszott csak igazán, mennyire kevéssé vertek gyökeret a rendőrök fejében az előző években erőltetett jogállami elvárások. (A rendezők mintha túlságosan is meglepődnének ezen, miközben mi inkább az ellenkezőjén csodálkoztunk volna.) A kiállítás egyik fontos közlendője kezd megfogalmazódni e szakaszban: a közvéleményben erősen él egy olyan elképzelés, hogy a szervezett belső terror eszköze az SS mellett eredetileg a porosz területeken szervezett, majd kiterjesztett hatáskörű titkos államrendőrség, a Gestapo volt. Valójában a hagyományos rendőrség kezdettől fogva zokszó nélkül bekapcsolódott az akcióiba, biztosítva a kellő végrehajtó személyzetet. Ez a közvélekedés tehát a háború utáni kollektív felelősség-áthárítás jellegzetes, újragondolásra érett terméke. Mindezt persze nem könnyű megjeleníteni tárgyakkal, úgyhogy a látogató itt elsősorban iratokat tanulmányoz, miközben - főleg a falakon sorakozó fényképek hatására - egyre nő benne a szorongó feszültség az immár zabolátlanul tobzódó önkény felidézése közben. (Egy nyilvános és csoportos akasztás képei már a háború utolsó napjainak őrjöngésére utalnak.)
A kiállítás szerencsére nem marad az arctalan általánosságok szintjén, részleteket tudhatunk meg egyrészt több rendőrségi vezető pályafutásáról, másrészt egy-egy áldozat előéletéről, sorsáról, ami persze kiszámított - és nem is túl eredeti - pedagógiai gesztus, de kétségkívül hatásos. Strukturálja ugyanis a fojtogató hangulatot, amelyet a rendszer kontrollvesztett paranoiájának a jelzése is old. (Egy táblás társasjáték például arra oktatta az ifjúságot, mely városokból sugároznak azok a rádióadók, amelyeket tilos hallgatni. Egyúttal rögtön megismerkedhetünk egy müncheni fiatalember esetével, akit e tilalom megszegése miatt végeztek ki.)
De innen is még mélyebbre megyünk, amikor az elfoglalt területeken lezajlott rendőrségi akciókat tekinti át, országról országra haladva, a kiállítás. Rendőrségi segédlettel zárták el a külvilágtól a gettókat - büszkén tanúskodik erről egy fényképalbum, amelyet a litzmannstadti (vagyis lódzi) rendőrparancsnok kapott a születésnapjára egy lelkes helyi beosztottjától. Már Lengyelország lerohanása után megalakultak a motorizált "halálkommandók", amelyek a frontvonal mögött gyilkolták a tényleges vagy feltételezett ellenállókat. Ezeket az egységeket vagy a Gestapo, vagy az SS biztonsági szolgálatának egy-egy vezetője irányította, legénységük pedig a biztonsági rendőrség állományából került ki. Egy rendőrzászlóalj fennmaradt iratai szerint ez az egység a keleti frontvonal mögött egy év alatt úgy 11 ezer embert gyilkolt meg.
Mindezekhez képest eltörpül az a néhány példa, amely azt mutatja be, hogy volt azért néhány német rendőr, aki kockázatot vállalt egy-egy üldözött személy vagy család megmentése érdekében, ugyanakkor fontos lehet a német látogató szempontjából, aki egyfajta kollektív bűntudattól roskadozva - netán dacosan felhorgadva - ér a kiállítás végére.
Ez a vég pedig a mába nyúló közelmúlt, amelynek fontos, távolról sem elsietett eseménye volt, hogy 1958-ban Ludwigsburgban létrehoztak egy központot a nemzetiszocialista bűntettek felderítésére. Ez az intézmény vizsgálta és vizsgálja a mai napig a német határokon kívül elkövetett, büntetőjogi értelemben korábban jobbára feltáratlan bűncselekményeket, amelyekben részük volt a rendfenntartóknak és a bűnügyi rendőrség állományának is. Az erre vonatkozó dokumentumok és hanganyagok végül is azt jelzik, hogy a múlt sikeres feldolgozásához még az eltökélt szándék sem elég: az is kell hozzá, hogy ez az elhatározás ne lanyhuljon, mert különben az idő jótékony múlása helyettesíti a bűnök számbavételét.
Deutsches Historisches Museum, Berlin, Unter den Linden 2., július 31-ig.
