Az apákkal való el- és leszámolás ideje van, s a meghívás elől György Péter sem tudott kitérni, legfeljebb ő nem regényformát választott a megszólalásra, hanem a szakmájához és habitusához jobban klappoló esszét. Fontos könyvében több a kérdés, mint a válasz, de az nem is kérdés, hogy erősen fel kell kötnie a gatyáját annak, aki egy "magyar keresztény zsidó" fiaként keresi az identitását. Az identitás a modernitásban vált azzá, amit keresünk, amin dolgoznunk kell - holott továbbra is eleve adott, velünk született tények határozzák meg, nem főzhetünk másból, mint amink van. Ha szembesülünk azzal, hogy még a saját nemünk elfogadásáért is keményen meg kell küzdenünk, talán hajlandók leszünk némi megértést tanúsítani azok iránt, akik a könnyebbik végét fogják meg a dolognak, és abban vélik megtalálni önmagukat, hogy mik nem (nem cigányok, nem ablakos tótok, nem buzik, hogy csak párat említsünk a mostanság népszerű identitásképzők közül).
György Péter persze a nehezebbik végéről indul, sőt még inkább megnehezíti a dolgát azzal az önkéntes vállalással, hogy nem csupán az apja vagy önmaga azonosságát keresi, hanem általános érvényű tanulságokra akar jutni a nemzeti emlékezetközösségről és identitáspolitikáról (vagy annak hiányáról). És jut is. Főként a Kádár-kor univerzalista "humanizmusvallásáról" írottakat gondolom lényeglátónak, szemben a vészkorszak és az ötvenes évek helyenként leegyszerűsítő, féloldalas elemzésével. És ami a legfurcsább: akit vitára indítanak György egyes állításai, annak nem kell máshová fordulnia a szerzőnek ellentmondó tényekért és hivatkozásokért, mert György ezeket is ismeri, idézi, csak aztán megfeledkezik róluk, átsiklik felettük, ha az általánosabb igazságok megfogalmazására kerül a sor. Tökéletesen igaza van abban, hogy amíg a magyarországi holokauszt jó esetben is a zsidókkal megtörtént sajnálatos eseményeket jelenti (amiről jó lenne most már lehasadni, mert nem csak ők szenvedtek), és nem vonul be közös történelmi traumaként a nemzeti önismeretbe, addig nincs esélyünk az emlékezetközösségre. De addig sincs, amíg kizárólag a zsidótörvények megalkotóira és végrehajtóira, a nyilasokra és a fosztogatókra mutatunk vádlón, és egy szavunk sincs az "igazakról". Akik már a puszta létezésükkel cáfolják azt, hogy nem volt más alternatíva, mint némán tűrni és engedelmeskedni. György név szerint említi Ottlikot vagy Örleyt mint a civil kurázsi és az emberi tisztesség példáját, de sokkal többen voltak: hivatalosan, szigorúan dokumentálva is 700 körül van a számuk, ami azt valószínűsíti, hogy több ezren lehettek cselédlánytól az arisztokratáig, paptól az orvosig, munkástól a katonatisztig. Ami Ottlikot illeti, az ő itteni értékelését nemcsak egyoldalúnak, de igazságtalannak is érzem: nem hiszem, hogy ő volna a Kádár-éra félrenézőinek és elfordított fejűinek a prototípusa, s ha át kell is értékelnünk a hetvenes évek Ottlik-kultuszát, akkor sem a legszerencsésebb ezt éppen ennek a könyvnek a kontextusában előhozni. Engem az Ottlikról mint naiv, nonchalant úrigyerekről rajzolt kép sem győzött meg, aki vak bizalommal viseltetik a civilizáció, a társadalom, a törvényes rend iránt, mert nem kellett megszereznie azokat a keserű tapasztalatokat, mint zsidó polgártársainak. E képletnek legalábbis ellentmond az a történet, amelyben az Ottlikkal hason neveltetésű Görgey Guidó (és Thassy Jenő), a Horthy-hadsereg tisztje 1944-ben hamisított nyílt paranccsal jelentkezik a muszos táborban, hogy kihozza Szerb Antalt. Aki előbb egy nap gondolkodási időt kér, és másnap nemet mond. Mert bízik abban, hogy amíg ő tiszteletben tartja a törvényt, addig a törvény is tiszteletben fogja tartani őt. Úgy tűnik, hogy a középosztály felekezettől függetlenül osztozott ebben a tévedésben, és nem csak Magyarországon.
Közmegegyezés övezi azt a tézist, hogy a Kádár-rendszer társadalmi békéje egy alkun nyugodott: nem tér vissza az ötvenes évek terrorja, emelkedik az életszínvonal, cserébe a lakosság elfogadja a rendszert (a szovjet megszállással együtt), és kussol. Elsősorban 56-ról, de a XX. század más történelmi traumáiról is (volt miről hallgatni). György Péter ezt a fordulatot, amelyet jó okkal számítanak 1961-től ("aki nincs ellenünk"-beszéd) vagy a 63-as amnesztiától, előre hozza 1957. május elsejére, abból kiindulva, hogy még a pártvezetést is meglepte a behódolók tömege, alig fél évvel a forradalom után. Csakhogy azok az emberek nem spontán mentek oda, hanem a régi rituálé szerint munkahelyek szerint gyülekezve, a párttitkár, a szakszervezeti bizalmi éber szeme előtt, miközben folytak - és a felvonulás jóleső sikere után sem enyhültek - a megtorlások. Ennél is problematikusabb kiterjeszteni a kádári konszolidáció ajánlatát a Rákosi-érára, amikor György szerint a holokauszt elfelejtését kínálták fel az országnak.
Ez esetben Rákosi nyilván öszszebeszélt Adenauerrel, de Gaulle-lal, valamint Ben Gurionnal... Ez az állítás annál érthetetlenebb, hogy György a könyve talán legszebb, "elfúló szavak" fejezetében imponáló irodalomismerettel és példatárral fejtegeti, miért veszett süket csendbe oly sokáig a szemtanúk hangja. Miért választották annyian az öngyilkosságot, hogyan lehetséges, hogy még az antiszemitizmussal és az áldozatok kifosztásával aligha vádolható izraeliek (akik pár évvel korábban még véres tömegtüntetéseken tiltakoztak a német jóvátétel elfogadása ellen, annyira nem akartak még hallani sem az európai zsidókkal történtekről!) is csak az Eichmann-per után kezdtek eszmélni, a világméretű áttörést és magának a holokauszt kifejezésnek a bevezetését a köznyelvbe pedig az ezen a címen futó amerikai tévésorozat hozta meg 1978-ban (azokkal a problémákkal együtt, amelyek óhatatlanul jártak együtt a popkulturális feldolgozásmóddal). Nálunk nemcsak a német lelkiismeret-vizsgálat maradt el, hanem ezt a trendet is kihagytuk, és amikor a rendszerváltás idején egyszerre szakadt volna a nyakunkba az összetorlódott múlt, mint a György által idézett Petri-versben a dermedt hótömeg, nemcsak elléptünk, hanem a tisztázatlan ügynökmúltat is hozzálapátoltuk.
György Lajos két kordokumentumot, két súlyos koloncot hagyott a fiára: a bori munkaszolgálatról és 1956-ról vezetett naplóját. ' maga kitért a tanúságtétel elől, de ezek szerint már az események megtörténtekor tudta, hogy történelmi jelentőségűek. Az már egy másik kérdés, hogy a feldolgozást és a tanúságtételt miért nem vállalta. György Péter pontosan ennek az okait, körülményeit próbálja feltárni a könyvében. De csak az objektív okokig, a külső körülményekig merészkedik. Így lesz a könyv címe magas labda: szerzőnk minden másról ír az apja helyett Juhász Ferenc költészetétől a horányi Vörös Meteor üdülőtelepen át Szvjatoszlav Richter zongorajátékáig, mert valahányszor szóba kerül valamelyik családtagja, és végre elkezdhetne róluk beszélni, visszariad, és belekapaszkodik a legelső szalmaszálba, amellyel biztonságosan személytelen vizekre evezhet kicsiny lélekvesztőjén. És ez a visszarettenés nemcsak mélységesen emberi, de egyetemesen többet mond a múlttal való szembenézés és az elbeszélés nehézségeiről minden objektív-tudományos elemzésnél.
Magvető, 2011, 306 oldal, 3490 Ft
